Hiszem, ha azt látom, amit akarok – Bevezetés a kriptofotográfiába

Az Andrássy út 110. szám alatti villaépület murvás kocsibejárója különös tetthelyhez vezet. A fák alatt félszeg bámészkodók fogják közre egy csálén parkoló, kopott zöld fényezésű Suzuki szélesre tárt ajtajait. Páran, önkényesen kinevezett nyomozókként lassan végigúsztatjuk telefonjaink fényét a kárpitozott üléseken; a kalap- és kesztyűtartón; a sebtében hátrahagyott, fantasztikus lényeket szemléző könyveken és a furcsa jeleneteket ábrázoló fotókon. Rejtély a rejtélyben – gyűlnek a bűnjelek, fogy az értelem. Olyan, mintha a Q Contemporary kertjében felállított autóinstalláció egy pszeudotudományokra nyíló dimenziókapu volna, amelyen átlépve két mitikus lényeket gyűjtő megszállott nyomába eredhetünk. De pontosan mi után kutatunk K. Takács Márton és Kazsimér Soma Bevezetés a kriptozoológiába című kiállításán?

Homogén, szürke égbolt alá merevedett erdők érnek mozdulatlan víztükröket, a növényzet sűrűjében pedig olyasmit keres a szemünk, ami talán nem is létezik. Minél közelebbről vizsgáljuk a magyar kriptofaunát megörökíteni hivatott fotókat, annál kevésbé értjük, mit is kellene megpillantanunk rajtuk – Michelangelo Antonioni akár ránk is írhatta volna Nagyítás című filmjének főszerepét. A spekulatív-antropológiai kutatás fotografikus dokumentumai úgy vonzzák az egyértelmű bizonyosságot kereső tekintetünket, mint Thomas karakteréét az állítólagos bűntényt rögzítő fénykép ezüstszemcséinek absztrakt festményre emlékeztető látványa. A fényképezőgép feltalálásával az objektív látás privilégiumát vesztett ember számára a fotó olyan vénymentesen kapható fájdalomcsillapítóvá vált, amely – Walter Benjamin gondolatát idézve – képes utólag kiegészíteni érzékelése vakfoltjait. A technikai apparátus segítségével úgy véljük, elejthetjük a szemünk számára sokszor láthatatlan és digitális jelenünkben már végképp viszonylagos igazságot. Azonban a fotografikus kép még azzal együtt is globális világunk megismerésének elsődleges eszköze, hogy tudjuk: adott esetben közelebb áll a fikcióhoz, mint az általa jelölni hivatott valósághoz.

Balra K. Takács Márton, jobbra Joan Fontcuberta fotója

Ez a fényképet belülről feszítő, mediálisan kódolt ellentmondás vissza-visszatérő témája a művészetnek. Hogy ne kalandozzunk olyan távol a K. Takács és Kazsimér által kutatott kriptidektől, példaként elég Joan Fontcuberta katalán konceptuális művész és Pere Formiguera író Fauna, 1987 című művére gondolnunk. A Bevezetés a kriptozoológiába gesztusához hasonló módon az alkotás fantasztikus állatfajokról tett, áltudományos felfedezéssel bolygatja meg a fénykép és valóság viszonyát. Dr. Ameisenhaufen német zoológus fiktív karakterének archívumában megtaláljuk a tizenkétlábú kígyóról, a szárnyakkal és unikornisszarvval rendelkező majomról és egyéb társaikról készült laboratóriumi feljegyzéseket, röntgenfelvételeket és az egyedek hangját rögzítő magnószalagokat. Ezek közé keverednek az evolúciós Tetris-t idéző állatokról készült portrék is, amelyek még szorosabban tapasztják a projektet a valósághoz – épp ez az elem jelent lényeges különbséget a két alkotás között.

K. Takács és Kazsimér munkájában ugyanis a képeknek nem céljuk igazolni látásunk számára a kriptidek létezését. Épp ellenkezőleg, az alkalmazott, szubjektív fotográfiai nyelv folyamatosan arra buzdít minket, hogy a fotókon kalandozó tekintetünk azt lássa meg amit… Mondanak? Amit szeretnénk? Mi lenne, ha tényleg rejtőzne valami a fák mögött? Az életlen részletek, a sötétben elvesző körvonalak és a megbillenő fényképezőgép által ferdén rögzített táj játékba hívja az érzékelésünket. A szemünk nem tud mit kezdeni a zavaros vagy olykor furcsán békés látványokkal – túl nagy a bizonytalanság és túl félelmetes a semmi, így hát belelátja azt, amire szüksége van. Nem a mitikus lényekre, nem is az Igazságra, hanem a saját igazára.

Így lehetett az, hogy a projektet kriptidestül, fikcióstul felzabálta a média is. A szűretlen információkat garantált kattintások reményében szivacsként felszívó online hírportálok és a reggeli dugóban veszteglő autósokat zsongító rádiós műsorok közegében a kutatott lények feltétlen befogadásra találtak. A magyar néplélekből és az alkotók fantáziájából átköltöztek a tömegmédia vérkeringésében száguldó képek közé, amelyek önálló nyelvként működve saját igazságaink megalkotásához asszisztálnak. K. Takács és Kazsimér transzmediális munkája a kopott zöld Suzukin át egyenesen egy posztfotografikus korunk utáni nyomozás közepébe vezet minket – telefonjaink fényénél itt kutathatunk az objektív látás kriptidjévé vált fotografikus kép után.