2023. 05. 04. | Elmélet

Két szék közül a tudathasadásba – Egy múzeum identitásválsága

A Z generáció tagjaként már nem illik meglepődnöm azon, hogy a közösségi média hirdetéseimen keresztül értesülök először egy új, budapesti székhelyű művészeti múzeum megnyitásáról, fiatal szakmabeliként ez a tény mégis erősen sérti a büszkeségem. Hiszen nem minden nap nyílnak múzeumok, fényművészettel foglalkozóak pláne nem, még magánberuházásként sem: eddig mégis elkerülte a radaromat a Light Art Museum Budapest kortárs művészeti horizonton való felbukkanását. Egyéni információs hiányosságom kétségtelen – csakúgy, mint a gyors Google-kereséssel megtalált weboldal, a zömében egykaptafára készült sajtómegjelenések, egy Facebookon posztolt alapítói közlemény és maga a Hold utcai csarnokból lett kiállítótér összefüggésének elgondolkodtató mivolta.

Mi célból hoz létre valaki egy múzeumot? Befektetés, kiálthatnánk és persze részben igazunk is lenne. Csakhogy a gyűjteményépítéssel az anyagi megtérülésének ígéretéhez jár még például a komoly identitást kölcsönző mecénási szerep és a mindezt átható társadalmi befolyás is – írja Dr. Ébli Gábor esztéta a Hogyan alapítsunk múzeumot? című tanulmánykötetében. Ha egy ilyen kezdeményezés múzeumi besorolást kap, rangját ideális esetben egy jövőnek szóló, tudatos gyűjtési stratégia megvalósítására és a rövidtávú hasznot nem hozó alapfeladatok elvégzésére használná. Természetesen nem minden múzeum készül ebből a receptből: előfordul olyan is, amelyik a befektetés és a haszon mögé egyből pontot is tesz. Elgondolkodtató, hogy az utóbbira nem volna-e helyesebb az „élményközpont” kifejezés használata, viszont a „szelfi-élményközpont” nem hangzik olyan frappánsan, egy város kulturális színterén pedig igazából mindkét fajta létesítmény megfér. Ez a különbségtétel nem azt jelenti, hogy az elitművészet gyűjtésére és bemutatására szakosodó intézménynek ne volna felelőssége kritikai-edukatív szerepét jól befogadható, akár szórakoztató formában is a látogatói elé tárni. Ugyanakkor, ha egy múzeum kommunikációjából nem derül ki, milyen céllal is pozicionálja magát az említett árnyalatok között, akkor nehéz pontos elvárásokat támasztanunk felé.

A Light Art Museum Budapest – továbbiakban LAM – szakmai víziója és missziója után böngészve metaszinten is megtapasztalhatjuk az intézmény által ígért interaktív élményt. A fényművészeti alkotások gyűjtésének és bemutatásának gesztusával kapcsolatban a múzeum weboldalán többnyire nagyszabású, monumentális lehengerlésről, fogyasztóbarát bemutatásról és a társadalmi sebeket gyógyítani képes, emberközpontú technológiákba vetett hit kissé nehezen komolyan vehető utópiájáról olvashatunk. Az intézmény Moholy-Nagy László nevével grandiózusan felütött jövőképe pusztán a városi építészet újraélesztésének vágyáról árulkodik, ha pedig a minden görgetésnél felbukkanó jegyvásárlás gombok között tovább navigálunk az aktuális, A fény forradalma című kiállítás leírásához, a LAM-ot a fényművészet kísérleti helyszíneként is megismerhetjük.

Az értelmezési hazárdjátékot a múzeum sajtómegjelenéseinél folytatva ráismerhetünk az intézményidentitás-válság tünetére. A LAM tavalyi megnyitójakor publikált cikkek a száraz, elméleti zsibbasztást még a látványos és interaktív szórakozás, a habkönnyű fogyaszthatóság és a nagyszerű instagramolhatóság flitteres ajándékzacskójába csomagolva nyújtották át. Az idén megjelentetett, ehhez képest pőrén szakmai közlemény szerint az intézmény arra vállalkozik, hogy a „művészettörténeti kánon peremére szorult” fényművészet „nem-lineáris rendszerének felhasználásával a legváltozatosabb eszközökkel létrehozott, emblematikus munkákat egy múzeumi térben mutassa be.” Bár jelen írásommal most nem szeretnék fejest ugrani a fényművészet intézményesíthetőségének, ezáltal művészettörténeti kanonizálhatóságának komplex teoretikai kérdéskörébe, a múzeum kommunikációjához kapcsolódva egy elméleti szempontot mégis megidéznék. Az Art of Light Organization 2021-ben közzétett manifesztumában a szakma képviselői – akik között LAM-alapítókat is találunk – megfogalmazták a monopol helyzetbe került fényfesztiválok kommersz, dekorációs látványosságai és a fényművészeti alkotások közötti különbségtétel igényét. Míg egy múzeumi rangot élvező gyűjtemény idővel valóban képes lehet megszilárdítani a szakma diktálta beletartozó és nem-beletartozó bináris keretrendszerét, addig a magyar művészeti szféra perifériájára hangtalan torpedóként becsapódó LAM jelenlegi, két irányban meghasadt kommunikációja inkább csak tovább oldja a kategóriák közé vágyott határvonalat.

Kepes György: Izzó Oszlopok (1973), az elveszett mű rekonstrukciója: Bölcskey Miklós (2012)

Az intézményalapítási célok közvetítésében érezhető disszonancia ráadásul az online térből a fizikai kiállítótérbe is átszivárog. Míg a múzeum kapuján belépve tekintetünket égbe nyúló fáklyaként csalja magához Kepes György Izzó Oszlopok című művének reprodukciója, addig a jobbkézre lévő jegypulthoz szédülve az átszellemülés magasságából egészen a belpesti pénzváltók banális esztétikájáig zuhanunk. A fényművészetben való elmélyülésben sajnos a csarnokban korábban működött Belvárosi Piac megtartott elrendezése sem segít bennünket. Bár egy jelentős múlttal rendelkező épület funkcióváltásakor nem elhagyható a történetiségére adott, tiszteletteljes reflexió, a kibelezett és egyéni kiállítótér-rekeszekké átalakított pultok közé ülő, egykor-volt-piac atmoszférája mégsem támogatja, inkább ránehezedik a kiállított művek befogadására. Egy megfelelő arányban eredeti állapotában őrzött, de civilségéből mégis absztrahált, illetve mindenhol következetesen minőségi anyagokból kivitelezett térátalakítás vidámparki szellemkastély helyett valóban szentélyként mutathatta volna fel a benne otthonra találó, fantasztikus munkákat.

Mátrai Erik: Screen (2022)

A LAM tudathasadásos állapotának hátterében több, széles közönségünk számára ismeretlen ok állhat. Bordos László Zsolt művész, múzeumi társalapító és volt művészeti igazgató Facebookon közzétett nyilatkozatában az intézmény mögött álló szakemberek ambíciója és a befektetői elképzelések között húzódó nézetkülönbség villan fel, azonban ennyi háttérinformáció még kevés a konkrétumok megállapításához. Jelenlegi kommunikációja alapján annyi elmondható, hogy a LAM-ra nem illik sem a tisztán fogyasztói szempontokra termelő pop-múzeum, sem az elitművészet felkent intézményének identitása. Piacosított múzeumhoz a válogatott alkotások és az őket kísérő szakmai szövegek „túl” komplexek, a fényművészet rangos gyűjtő- és kiállítóteréhez pedig túlhangsúlyozott a felszínes élményfaktor és kevéssé koherens a professzionális szakmai misszió. Ahogy azt szövegem elején is kiemeltem, nem ördögtől való kommunikációs stratégia a fine art elemek befogadhatóbbá, szórakoztatóbbá, összességében eladhatóbbá tétele – a megfelelő arányokat itt is figyelembe véve a két szerepkör akár egymást erősítve is létezhetne. Azonban a friss sajtóközleményekben kidomborított szakmai vezérfonalak és a múzeumot továbbra is átható, minél sürgősebb anyagi megtérülés szelleme egyelőre kioltják egymást. Hogy az intézmény pedig melyik irányban távozik a kommunikációs káoszból az a következő, szeptemberi kiállítással dőlhet majd el.