2023. 06. 14. | Elmélet

„Ha a művész nincs, én se vagyok” – Interjú Kopeczky Rónával

Hogyan néz ki a Magyar Pavilon felé vezető út? Ezzel a hangzatos kérdéssel a jegyzeteim között kerestem fel Kopeczky Rónát, aki szerencsére ennél sokkal többet árult el a kurátori szerepről. A Ludwig Múzeum egykori munkatársával, jelenleg az acb Galéria művészeti vezetőjével a közép-kelet-európai régió iránti elköteleződéséről, az alternatív művészeti kezdeményezéseiről, a gondoskodó kurátori kézről és természetesen Nemes Mártonnal való együttműködéséről beszélgettünk.

Vajdasági magyar család tagjaként Franciaországban éltél és végeztél művészettörténeti tanulmányokat, elsősorban mégis Magyarországon dolgozol. Hogyan hatott rád ez a közép-kelet- és nyugat-európai kettősség?

A szüleim még Jugoszláviából, a délszláv háború előszelében mentek ki Franciaországba. Én már ott születtem, nőttem fel, és bár a magyar az első nyelvem, a mai napig franciául írok és beszélek a legjobban. Odakint sűrűn szembesültem az egész közép-kelet-európai régiót övező, mélységes tudatlansággal. Mi ez a hely, van-e ott áram és betonút, Budapest vagy Bukarest – főként a földrajzi ismeretek voltak hiányosak, de kulturális, történelmi szempontból is sok problémás meglátással találkoztam. Csak gyűlt bennem az ezzel kapcsolatos frusztráció, idegesített és bántott, de aztán később itt is kilógtam a sorból. 2004-ben egy kutatói ösztöndíjjal költöztem ide egyedül, húszévesen. Beszéltem ugyan magyarul, de elég konyhanyelven, ráadásul teljesen más kulturális és társadalmi kódokkal rendelkeztem – derűsen, jó kedélyűen és közvetlenül viszonyultam az emberekhez. Szóval egy kicsit mindig, mindenhol idegen vagyok, de szerencsére megtanultam erre előnyként tekinteni.

Közel tíz éven át dolgoztál a budapesti Ludwig Múzeumban, ahol nemzetközi művészet bemutatásáért feleltél. Hogyan kerültél az intézménybe és milyen főbb szakmai érdeklődés határozta meg az itt töltött éveidet?

Még a múzeum első igazgatója, Néray Katalin idejében kerültem be 2006-ban, majd Bencsik Barnabás mellett öt, a jelenlegi igazgató, Fabényi Júlia mellett pedig még pár évet dolgoztam. Akkoriban a múzeum egy intenzív, izgalmas fejlődési szakaszon ment át és egy javarészt utazó tárlatokat befogadó intézményből egy kiállításokat gyártó szellemi műhellyé vált, amely igyekezett regionális művészetet és nyugati, nemzetközibb projekteket is bemutatni.

Ugyanakkor számomra úgy tűnt, hogy a magyar közeg elsősorban a Nyugatra volt kíváncsi, erre a régióra és Kelet felé pedig csak pár, kósza szálakon futó kapcsolat létezett. Ez az aránytalanság valamilyen szinten érthető, de hiányként éltem meg, hogy kevés információ áramlik be a Baltikum vagy a Dél-Balkán művészeti aktualitásairól.

Kifejezetten vonzott Közép-Kelet-Európa komplexitása és az itt zajló művészeti, politikai, társadalmi és gazdasági diskurzusok, ezért hamar elkezdtem a hivatalos, ludwigos utakon túl sajátokat is szervezni, hogy művészekkel és kurátorokkal találkozhassak. Úgy éreztem, minél több közeget ismerek meg, annál jobban tudom árnyalni magamban a régió kortárs művészeti tájképét. Emellett persze a Ludwigban rengeteget tanultam és talán épp a régióbeli affinitásomnak, illetve a nyelvtudásomnak köszönhetően vehettem részt olyan izgalmas projektekben, mint Braco Dimitrijević, Katarzyna Kozyra, Agnes Denes, valamint a Société Réaliste duó egyéni kiállításai. Abszolút szívügyem volt Jasmina Cibic Spielraum: The Nation Loves It című, 2015-ös tárlata, amibe százötven százalékban tettem bele magam – ez volt egyben az utolsó kurátori munkám is a múzeumban.

Jasmina Cibi Spielraum: The Nation Loves It, Ludwig Múzeum, 2015 / Forrás: Ludwig Múzeum Adattára

Ezután lettél az acb Galéria művészeti vezetője, ahol a ResearchLab munkájában is részt veszel. Milyen változásokat hozott a szakmai fókuszodban az átlépés az állami szférából a kereskedelmi galériák világába?

Szükségem volt erre a váltásra, mert úgy éreztem, az eredeti motivációimhoz képest máshová helyeződtek a múzeum prioritásai. Idő közben bennem is más célok fogalmazódtak meg: kilenc évig dolgoztam ott, a vége felé pedig már a tudásátadás, tapasztalatátadás folyamatában voltam, amit szintén élveztem, de nem szerettem volna elkényelmesedni ebben a pozícióban. Úgyhogy 2015-ben, Pados Gábor meghívására csatlakoztam az acb-hez, amivel egy elképesztő tempóban fejlődő és sok irányba nyitó intézménybe csöppentem. Az épp ekkoriban indult ResearchLab lényegében újradefiniálta a kereskedelmi galériák eredeti tevékenységi körét és misszióját. Hasonló feladatok merülnek fel itt is, mint a Ludwigban, de a kisebb terek ellenére mégis szédületes a pörgés. Jó pár éven át úgy éreztem, mintha egyesben, 60-nal mennék az autópályán – már majdnem szétesik a kocsi, de mégis nyomnom kell tovább. Idővel aztán rájöttem, hogyan kell kettesbe-hármasba váltani. A viccet félretéve, kialakultak bizonyos reflexek és egy olyan tudástár, amivel ma sokkal magabiztosabban, gyorsabban és hatékonyabban tudom kezelni ezeket a helyzeteket.

Válogatás a Kopeczky Róna által szerkesztett és az acb ResearchLab gondozásában megjelent katalógusokból / Forrás: acb Galéria

Az acb-ben végzett munkád mellett több alternatív kezdeményezésben is részt vettél már. Bekapcsolódtál az OFF-Biennálé Budapest első két kiadásába és a Secondary Archive összeállításába, de saját projekteket is útnak indítottál, például a Kigyós Fruzsinával és Nagy Alexandrával közösen megalkotott Easttopics platformot. Mit jelentenek neked ezek a munkák?

Talán épp a „kívülállóságom” miatt szakemberként is fontossá vált, hogy ne csak egy intézménnyel azonosítsanak. Ráadásul szerintem – jó esetben – egy stabil alapnál többet nem lehet elvárni a családtól, az oktatási rendszertől, a munkahelytől vagy az államtól. Ha ez megvan, onnantól kezdődhet az önálló építkezés, ezért csinálok számtalan dolgot párhuzamosan. Úgy érzem nem lehet arra várni, hogy megtaláljanak a lehetőségek, elküldjenek valahová vagy felfedezzenek, megfogják a kezed – ha érdekel valami, utána kell menni. Nagy szerencse, hogy ebben a régióban könnyű hálózatokat kialakítani, mert az itteni erős, dinamikus emberi kapcsolatok képesek valamennyire ellensúlyozni az intézményrendszer törékenységét, alig létező biztonsági hálóját.

Persze megértem, minden szempontból kényelmesebb beülni a nyugati intézményekbe, a fizetéstől kezdve a munkakörülményeken át a szakmai presztízsig. De én attól érzem magam hasznosnak, hogy itt ilyen sok tennivaló van és hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de hozzá tehetem a saját tégláimat a közös építkezéshez.

Tulajdonképpen az Easttopics is ezekre a felismerésekre épít. 2013 végén kötött össze minket egy közös barátnőnk Kigyós Fruzsival, aki akkor sokat mesélt nekem a balti államokbeli, a lengyel és a cseh kortárs művészeti színtérről. Jól kiegészítette egymást a tudásunk és elkezdtünk ötletelni azon, hogy szükség lenne egy platformra, amin keresztül hatékonyabban áramolhat az információ a régión belül. Az Easttopics tevékenységének és láthatóságának köszönhetően vághattunk bele aztán a régióbeli nőművészek hangjának teret adó Secondary Archive projektbe is.

Úgy érzem, ezek a projektek, de a korábbi munkáid közül is több kimondottan reakciós jellegű. Ott van például az FKSE Stúdió Galériájában rendezett Cold Wall című kiállítás, vagy tavaly a contactsforukrainians.art kezdeményezés…

Vannak dolgok, amikre zsigerileg reagálok. Az ukrán helyzet személyesen is ledarált: én ugyan nem éltem meg közvetlenül a jugoszláv háborút, de a tavalyi események előhozták például azt a szorongást, hogy a megszakadt telefonvonal miatt hetekig nem kapunk híreket a Vajdaságban és Belgrádban élő családtagokról. Szóval hihetetlenül rosszul éreztem volna magam, ha nem teszek semmit. A hálózatunk elképesztően hasznosnak bizonyult, mert így követni tudtam, ki, honnan és milyen információt posztol. Láttam, melyik országban, melyik határon milyen segítséget tudnak nyújtani, ki tud fuvart biztosítani, ki tud a határon tolmácsolni – ezeket kezdtem el egy listába összefésülni és a különböző országokban megnyíló, sürgősségi művészeti rezidencia programokkal együtt közzétenni. A 2015-ös Cold Wall is hasonlóan saját indulatból jött, a szerb határnál felépített kerítésre reagált. Egy nagyon jó magyar-szerb-ukrán művésztrió állt össze hozzá, akinek olyannyira szívügye lett a téma, hogy a projekt végül szimbolikus összefogásként artikulálódott. Emiatt én sem kurátorként, hanem az egész művészeti lendület és kiállítás „gondozójaként” szerepeltem – azt éreztem, ez a helyes kifejezés.

Ezek alapján hogyan gondolkozol a kurátori szerepről?

Nagyon fontosnak tartom magának a szónak az eredetét. A latin curare szóból származik, ami azt jelenti, hogy törődni, ápolni, gondozni. Számomra kurátornak lenni egyet jelent azzal, hogy felkarolod, átöleled, megtartod a témát, a művészt, a projektet. Ha az alkotó eszköze elsősorban a szem, amin keresztül a gondolatainkhoz szól, akkor kurátoré viszont a kéz, amivel gondoskodik, támogat, ír, szervez.

Az említett projektjeid után kimondottan éles váltásnak tűnik a Nemes Mártonnal közös szereplésetek a 60. Velencei Képzőművészeti Biennálén. Hogyan merült fel a pályázás ötlete? Mindig ott volt valahol a szakmai horizontodon a Biennále?

Nem, nem igazán. Tavaly a 18. Tallinni Grafikai Triennále kurátoraként már volt szerencsém egy nagyobb volumenű, komplexebb koncepciót és programsorozatot kidolgozni, megvalósítani. Úgy érzem, szakmailag már így is a helyemen vagyok, ezért izgalmas, új feladatként tudom vállalni a Velencei Biennálét.

Érdekel, mit lehet kihozni egy ilyen helyzetből és az adott körülményekből, de nem tartom magam tisztségakkumulálónak. Azzal együtt, hogy szakmai elismerésként tekintek a lehetőségre, a „kurátordíva” jelenség nagyon távol áll tőlem. Ezt én mindig is egy szereptévesztésnek éreztem, egyszerűen azért, mert ha a művész nincs, én se vagyok.

A Biennáléval kapcsolatban is Nemes Marci keresett meg, miután tavaly jobban megismerkedtünk. Nagyon megtisztelőnek éreztem, amikor év végén felkért a pályázat kurátorának, de kérnem kellett egy kis gondolkodási időt. Alapvetően nem foglalkozom kortárs festészettel, a Biennálé megpályázásán sem gondolkodtam, végül azonban nyert a kíváncsiságom és elvállaltam. Tudom, hogy a szakmai érdeklődésemet tekintve különös döntés, de épp ettől izgalmas a kihívás.

Milyen volt a közös munka, hogyan állt össze a pályázati anyagotok?

A pályázati anyag kidolgozása alatt sokat beszélgettünk Marcival arról, hogyan egyeztessük össze az ő elsősorban esztétikai megközelítését és az én konceptuálisabb beállítottságomat. Azt is figyelembe kellett vennünk, hogy a Magyar Pavilon egy történelmileg terhelt helyszín, amire már számtalan művész és művészettörténész reagált. Nem szerettünk volna egy erőltetett, szikár koncepciót, hiszen a Velencei Biennálén rendkívül széles skálán mozog a publikum – nem csak a szűk szakma vesz rajta részt, hanem sok művészetkedvelő is, akik elsősorban az élményért jönnek. Úgyhogy mi a korunkat jellemző, extrém, árnyalatok nélküli véleménykinyilvánítás jelenségéről kezdtünk gondolkodni. Ebben a sarkos világban valahogy rendre elvész a racionalitás, a párbeszédet pedig az egyoldalú, nüansz nélküli gondolatok uralják, ezért a projektünk statmentje a középen lévőség fogalmát vizsgálja. A tervezett installációt csak akkor tudjuk majd teljességében megtapasztalni, ha a kiállítótér mértani közepére érünk. Abban a pontban áll majd össze a teret strukturáló különböző stációk vizuális, hangalapú és haptikus tartalma egy harmonikus élménnyé. Egy olyan nézőpont ez, amelyből a kiállítótér körbejárása és az összes információ befogadása után válik csak teljessé a kép.

Ebben a projektben hogyan alakult a saját szerepköröd? Említetted, mennyire nem szimpatikus neked az önálló „kurátorbrand”…

Nekem az a dolgom, hogy minden lehetséges intellektuális és logisztikai eszközömmel támogassam a művészt. A kiállításhoz és a katalógushoz kapcsolódó előkészítéssel, szervezéssel megteremtek neki egy szükséges, de nagyrészt láthatatlan infrastruktúrát. Bár Magyarországon a kurátornak kell pályáznia a Velencei Biennáléra, mégsem én vagyok a lényeg. Marci találta ki a projekt vizuális részét, amivel elsősorban találkozni fognak az emberek – az ő szellemi produktuma lesz maga az élmény. Ennek artikulálása pedig a kettőnk dialógusából és az én „intellektuális iparosi” munkámból születik.

Úgyhogy most egyfajta facilitátorként látom magam, aki képes levenni a művész válláról egy csomó terhet, könnyíteni a folyamatokon és tolmácsolni a projekt lényegét a közönség felé.

Említetted, hogy nagyon jó kettőtök között a kommunikáció, de ezen felül Marci művei is bizonyára megszólítottak téged. A konceptuális művészeti fókuszod után mi fogott meg a munkáiban?

Az, amilyen bátran dolgozik a különböző anyagokkal és léptékekkel. Lássuk be, ha van kegyetlenül terhelt, és nehezen megújuló médium, akkor az a festészet. Marciban mégis akkora tér van a kísérletezésre, egy egészen exuberáns lendület, ami visszaköszön a kompozíciókban, a szín- és anyaghasználatban és az absztrakt festészet multimediális megszólaltatásában. Most épp reneszánszát éli a figuratív, Marci mégis az absztrakció mellett tart ki és teljesen dekonstruálja azt: fémet, autófestéket, tükröt, mozgóképet, fényt, ledfalat és ventilátort használ. A festészete meghaladja a sajátos, retinális természetét és többszólamúvá válik. De az ő személye is ilyen, mindent rendkívül őszintén, érzékenyen, erőteljesen él meg. Ez az energia érintett meg engem, amivel folyamatosan kiparancsolja magát a saját komfortzónájából és amivel én is olyan jól tudok azonosulni. Sokan, sok helyen beszéltek már erről, de én is úgy gondolom, hogy a művészet – kritikus, esztétikai vagy konceptuális – egyik elsődleges missziója a lélek megrezegtetése.