Billegő pozitivitástotem – Szabó Renáta Radikális Optimizmus c. projektje
„Látom, elnőiesedik a szakma!” – kiáltott fel enyhe megdöbbenéssel egy férfi tanárom, ahogy végig nézett a kizárólag fiatal nőkből álló csoportunkon. Elszállt fejünk felett a mellékesnek szánt félmondat, zajlott tovább a kurzus, eltelt pár év. A különböző oktatási intézményekben és munkahelyeken szerzett tapasztalatok vagy más nők történetei mégis időről-időre eszembe juttatják a jelenetet, amit ilyenkor úgy forgatok magamban, mintha egy véletlenül szerzett, már varasodó sebet piszkálgatnék. Különösebben nem fáj, de épp annyira viszket, hogy néha tudattalanul odakapok hozzá, az újra és újra megnyíló, nyers bőrfelületet pedig kíváncsian veszem szemügyre. Vajon milyen heget fog hagyni maga után, ha egyszer begyógyul? Szabó Renáta Radikális Optimizmus című, kutatás alapú diplomamunkája a pályakezdő nők sebeit felmutatva reflektál egy társadalmunkat érintő problémára.
Van némi igazság a régi tanárom megidézett szavaiban. A hazai művészetoktatási intézményekben például látványosan felduzzadt női hallgatói arány ma már a férfi hallgatókét többszörösen meghaladja. Egy-null a feministáknak – kiegyensúlyozódni látszik itthon a nemek reprezentációja, úgyhogy akár be is fejezhetjük a kreatívipar férfidominanciája miatt az ökölrázást. A megkönnyebbült hátradőlés közben azonban felmerülhet bennünk két kérdés. Az egyik, hogy bizonyos munkák feminizálódása vajon tényleg a nőjogi törekvések térnyerését jelenti-e, vagy inkább az egyes – mondjuk gondoskodással kapcsolatos vagy tanári – szakmák fokozatos gazdasági leértékelődését. A másik pedig, hogy a női hallgatók számának növekedése vajon miért nem egyenesen arányos az akadémiai világban jelenlévő nőkével, vagy a vezető pozíciókban dolgozó női tervezőkével. Az utóbbi kérdés nyomán Renáta diplomakutatásában kifejezetten a grafikus szakmában elhelyezkedő, fiatal nők pályaképével foglalkozott.
„Az érdekelt, hogyan viszonyulhatok a saját szakmai jövőmhöz illúziók nélkül, és hogy valójában »meddig ér a takaróm«. Szerettem volna egy jól megalapozott jövőképet látni, amivel kezelhetem az egyetem végéhez közeledve rajtam – és valószínűleg a többi diákon is – eluralkodó, jövővel, munkával, karrierrel kapcsolatos frusztrációt és bizonytalanságot.”
Ahogy Renáta is hangsúlyozza, a jövőtől való félelem tipikus pályakezdő tünete nem válogat a társadalmi nemek között, a hiányos reprezentáció azonban igen. Fiatal nőkként a kapunyitási pánik annál a szakmai lépcsőfoknál válik sűrűn gomolygó, egzisztenciális szorongássá, ami fölött már nem látjuk magunkat viszont a pályán; vagy annál az élethelyzetnél – például családalapításkor –, amely sokszor véglegesen ki is von bennünket a karrierépítés képletéből.
„Számos kutatás érvel amellett, hogy a távolabbi jövőben a nők grafikában és általánosságban a designiparban betöltött szerepe erősebb lesz. Azonban legalább ugyanennyi érvel ellene is azt állítva, hogy később ugyanúgy problémát jelent majd a nemek közötti hatalmi egyensúly hiánya.”
Ez a bizonytalansággal és az üvegplafonnal való szakadatlan küzdelem köszön vissza Renáta kutatását összegző videóperformanszban. Az általa megformált karakter túlméretezett, maszkulin munkaruhában tűnik fel a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kampuszán. Közönyös rendíthetetlenséggel kezd egymásra rakosgatni nyomasztó érzésekkel és gondolatokkal televésett téglákat, amelyekből tervező nőket közvetlenebbül érintő problémákat hordozók nagyobbnak, súlyosabbnak tűnnek a többinél. Végtelen frusztráció, Nőként kevesebbet fogok keresni?, Nincs gyerek, Nincs idő – pörögnek a két elismert grafikusnő, Charlotte Rhode és Csocsán Laura betűit alkalmazó feliratok vágóképei. A téma- és médiumválasztás Renáta korábbi, Vászoncseléd című videómunkáját idézi, amiben már pedzegette a magukat túlhajszoló, kizsákmányoló női hallgatók jelenségét. Utalva a jellemzően nők által végzett, láthatatlanul maradó munkára – karakterét a hímzés hagyományosan nőiesnek gondolt, repetitív és kimerítő tevékenysége emésztette fel.
Ehhez képest a Radikális Optimizmus végtelen építkezésbe ragadt szereplője, a „folyton dolgozó grafikus nő” már a szakmán belül előforduló, vertikális szegregációra mutat rá. Ironikus, hogy a téglák egymásra halmozása közben épp a torony vázát alkotó kételyek válnak olvashatatlanná – de hát a produktivitásfüggő társadalmunkban csak a legfojtogatóbb érzéseink anesztetizálásával érvényesülhetünk. Tör felfelé az egyre ingatagabb pozitivitás-totem, karakterünknek pedig egyre magasabbra kell nyújtózkodnia a tetejéhez. Látjuk, ahogy fokozatosan elfogy a mozgástere, amikor pedig valami láthatatlan akadályba ütközik, elkezdi módszeresen szétszedni addigi munkáját – pusztán azért, hogy rezzenéstelen arccal egyből újra kezdje a monoton pakolást; a soha véget nem érő, kiegyenlítetlen versenyt.
Renáta alkotása olyan, mintha a pályakezdő nőkként szerzett sebeinkről kaparná vissza a vart, hogy azok friss, csípve égető helyével párbeszédre sürgessen minket. Bár fiatal nők helyzetét dolgozza fel, azonban a pályakezdők általános tapasztalatainak beemelésével a Radikális Optimizmus azonosulási alapokat is teremt. Mintha azt mondaná, hogy érdemes szolidárisnak lennünk a különböző nehézségekkel, hátrányokkal küzdő csoportokkal, mert rajtuk látszanak meg először egy – a legtöbbünk számára – rosszul működő rendszer tünetei.
// /
Szabó Renáta Radikális Optimizmus c. diplomaprojektje a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Tervezőgrafika MA képzésén készült. Témavezetője Balla Dóra, konzulense Arndt Bernadett volt.
A Vászoncseléd c. performansz és videóinstalláció a BRAWE projekt részeként készült 2022-ben. Együttműködő partnerek: Auróra Közösségi Ház, Bánkitó Fesztivál, Eldem Art Space, Vaha, Yort Books. Fotó: Czeglédi Mátyás.
