„Nem kell sokat építeni, csak használni kéne, amink van” – Interjú Laki Ábellel
Laki Ábel a mostanában egyre inkább divatossá váló vidékfejlesztést választotta fő témájának, ugyanakkor trendiségnek nyoma sincs projektjében. Kereshetünk nagyszabású épületegyütteseket, a vidéki tájba finoman belesimuló házakat, vagy éppen kiterjedt infrastrukturális beavatkozásokat – mindhiába. Ábel nemcsak szociális érzékenységgel és pragmatikus kimértséggel közelített témájához, hanem a szó szoros értelmében alárendelte – azóta frissdiplomás – alkotói identitását egy valódi építészeti helyzetnek. A 78. számú vasútvonal revitalizációja c. mestermunkájával a MOME rektori díját nyerte el, ennek apropójából beszélgettünk vele vidékről és városról, lehetőségekről és problémákról, tervekről és szorongásokról.
A mestermunka kiindulópontját a város-vidék viszonyrendszert jellemző egyenlőtlenségek adják – olvasható a műleírásban. Hogyan találtál rá erre a kétségtelenül releváns témára?
A vidék hot topic lett az elmúlt években – kikerülhetetlen. De az, hogy mit tekintünk egyáltalán vidéknek, nem egyértelmű, bár elsőre pofonegyszerűnek tűnhet. Ráadásul az egész vidék téma le van öntve egy esztétikai cukormázzal, ami nem nagyon segíti a higgadt megértést, sőt! Az esztétikai megközelítéssel elsősorban az a baj, hogy a városi ember szemszögéből vizsgálja a rurális területeket, de mindenek előtt erősen romantizál egyébként nem túl rózsás élethelyzeteket. Arra szeretnék csak kilyukadni, hogy a diskurzus szerepe iszonyúan fontos, a diskurzus megteremtője pedig egyértelműen a városi ember – ez rögtön eredményez egy alá-fölé rendeltségi viszonyt. A mestermunkám kiindulópontját az a felismerés adja, hogy össze vagyunk kötve egy bonyolult rendszerben: nincsen csak város és csak vidék. Mindkettő a másikon keresztül értelmeződik, és sok probléma megoldható lenne, ha a rendszert jellemző hatalmi egyenlőtlenségek reflektáltabbak lennének.
Arról is írtál a mestermunkád vonatkozásában, hogy a szükséges szolgáltatásokhoz hozzájutni alapvető emberi jog, ehhez képest a hétköznapi valóság mégsem ilyen fényes…
Az, hogy kinek van hatalma dönteni egyes támogatások felett, ki azonosítja a vidéki élet identitásképző elemeit, ki rendelkezik az infrastruktúra elemei felett, mind-mind lecsapódik olyan kézzel fogható problémákban, hogy a vidéki kistelepülések alapvető szolgáltatásai – iskola, óvoda, posta, bolt, gyógyszertár, orvosi ügyelet – erősen hiányosak. Azt gondolom, hogy ezek a hiányosságok tünetei az egyenlőtlen helyzetnek. Ha ezt a felismerést igaznak fogadjuk el, abból logikusan adódik a hálózatos gondolkodás igénye, egyes pontszerű beavatkozások nevetségesnek tűnnének. Az én esetemben a hálózatosság fizikai alapját a vasúti szárnyvonalak infrastruktúrája adja. Ezek a vonalak sok esetben már nem működnek, de a még üzemelők is bezárásra vannak ítélve 5-10 éven belül. Pedig az a dolog, hogy sínpárok kötnek össze településeket, hatalmas erőforrás, amit az emlegetett kistelepülések korlátozott mozgásterének a fényében iszonyú hiba lenne nem használni. Én egyszerűen azt vizsgáltam, hogy miként alakíthatóak át ezek a vonalak úgy, hogy a hiányzó szolgáltatásokat be tudják fogadni. Hasonló feladat ez, mint egy üres házat áttervezni, csak itt sínekkel, vonatkocsikkal és állomásépületekkel kellett dolgoznom.
Hogyan detektáltad azokat a bizonyos alapvető szolgáltatásokat? Ez sem magától értetődő.
Szerencsére nem kellett egyedül dolgoznom, három jó barátommal (és egyben osztálytársammal), Fazakas Imolával, Gunther Julival és Suba-Faluvégi Szilárddal dolgoztam együtt egészen a szakdolgozat megírásától kezdve. Mivel mind a négyen építészeti határhelyzetekkel foglalkoztunk, de a hálózatos gondolkodás nagy falatnak tűnt egyetlen építész hallgatónak, adta magát, hogy hiteles végeredményt csak csapatban tudunk elérni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy sűrűn konzultáltunk egymással, igyekeztünk körvonalazni a közös problémákat, és azokra együtt kerestünk válaszokat. Az, hogy az alapvető szolgáltatások elérésére mint emberi jogra tekintek, a közös beszélgetések eredménye. Emellett a pontos funkciók körvonalazásában helyi interjúk segítettek, igyekeztem az általam kiválasztott 78. számú, Aszód-Balassagyarmat vasútvonal minél több településéről alanyokat találni. Beszéltem állomásfőnökkel, esperessel, fotográfussal és polgármesterrel is. Természetesen a 78. vonal csak reprezentációja egy hálózatosan működő rendszernek, más vonalon valószínűleg egészen más igények körvonalazódtak volna.
Tegyük fel, hogy a koncepció valamiféle rendszerszintű programmá nőné ki magát, de az igények, ahogyan te is említetted, településről településre változnak. A nem használt vasúti vonalak mellett milyen objektumokkal lehetne még dolgozni?
Az biztos, hogy az én javaslatom önmagában nem lenne elég semmilyen komoly változáshoz. Az építész eszköztára korlátozott, de nem is szerencsés, ha a saját szerepét túldimenzionálja. A csapatmunka egyik nagy tanulsága épp az volt, hogy bármennyire is különböző programokon dolgoztunk, sokszor nagyon hasonló alapproblémákba ütköztünk. Szilárd ártér-rehabilitációval, Juli városi élelmezéssel és öngondoskodással, Imola pedig elhagyott laktanyák épületállományával foglalkozott. Az biztos, hogy ha nem dolgozunk együtt, valószínűleg egyikünk diplomája sem lesz önmagában hiteles. Valószínűleg az ilyen jellegű projektek esetében sok hasonló programnak kéne egyszerre megvalósulnia ahhoz, hogy valamiféle eredménye legyen a dolognak.
A szakdolgozatod is szervesen kapcsolódott a projekthez, ott is a vidékfejlesztés lehetőségeivel foglalkoztál. Építészként hogyan látod, mik a leginkább égető problémák?
Általánosságban talán a perspektíva hiánya. Már maga a „vidékfejlesztés” kifejezés is arra utal, hogy a vidék úgy él a legtöbb ember fejében, mint egy leszakadt terület, ami városi segítségre szorul. Jó lenne, ha a vidékre nem úgy tekintenénk, hogy azon segíteni kell, mert önmagában ez a paternalista hozzáállás is újratermeli a város hatalmi előnyét. Egyszerűen el kéne kezdeni feltérképezni a vidék lehetőségeit. Milyen infrastruktúra áll rendelkezésre? Milyen épületek? Milyen emberi erőforrás? Milyen természeti adottságok, és hogyan lehet ezeket úgy használni, hogy a vidék ne szoruljon külső segítségre? Egyszerű eszközökkel is rengeteg dolog kihozható lenne a helyi adottságokból.
Ennek szellemében nem házat vagy épületegyüttest, hanem megoldást terveztél, amivel igyekeztél a lehető legjobban alkalmazkodni a körülményekhez. Mik most a jövőbeli elképzeléseid, hogyan tudod ezt az attitűdöt továbbvinni?
Ha feltérképeznénk, hogy milyen épületállományunk van, valószínűleg az derülne ki, hogy nem kell sokat építeni, csak használni kéne, amink van, tehát alapanyag bőven van az enyémhez hasonló programoknak. Azt látom, hogy a saját generációmban van egy erős szorongás a jövővel kapcsolatban, ami szintén a nem-építés lehetőségeire tereli a figyelmet. Többek között ezt a szorongást próbáltuk oldani a diplomáinkban úgy, hogy képi reprezentációit adtuk különböző megoldási javaslatoknak. Ebben a korosztályban van fogékonyság a kísérletezésre, mert az biztos, hogy ami most van, az nem jó. Emiatt ugyanakkor optimista is vagyok: biztosan találok majd magam mellé olyanokat, akikkel hasonló szemléletben tudok együttműködni.
// /
A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építőművész MA képzésén készült, témavezetője Marián Balázs volt, szakdolgozati konzulense pedig Schmidt Andrea Csurgó Bernadett
