2023. 10. 25. | Elmélet

„A mesterséges intelligencia mi vagyunk” – Az I’M AFRAID I CAN DO THAT kiállításról

Félünk mellékesnek, elhanyagolhatónak vagy könnyen helyettesíthetőnek érezni magunkat. Ez a gondolat fut át az agyamon, ahogy a tömegmédiát szisztematikusan elárasztó, a mesterséges intelligencia világmegváltó lehetőségeit és veszélyeit lajstromozó publikációkat olvasom. Azt hittük, mi emberek, biztosan állunk középen, de töredezik a lábunk alatt a talaj, a repedésekből pedig az esetlegességével – talán most először – szembesülő középosztály kiáltásai törnek fel. A féktelen technooptimista és az új technológia „gyarmatosítása” mellett agitáló, a munkájukat féltő és a fejlesztések szüneteltetéséért lobbizó hangok kakofóniájában az objektivitás hallatszik legkevésbé. Erre és a kritikus digitális művészet hiányára reflektál az I’M AFRAID I CAN DO THAT című nemzetközi csoportos kiállítás.

Balra Rechnitzer Zsófia, a Torula művészeti vezetője, jobbra Sárai Vanda, a kiállítás kurátora

Többen a fotográfiával és a Photoshoppal állítják párhuzamba a mesterséges intelligencia forradalmiságát. Valóban hasonlóan írták és írják újra a vizuális kultúránkat – illetve annál sokkal többet –, azonban a megjelenésükkor uralkodó világrendek és társadalmi attitűdök nem is különbözhetnének jobban. Ahogy a kiállítás kurátora, a doktori kutatásában a posztinternet művészettel foglalkozó Sárai Vanda elmondta: „A ’90-es évek elképesztően pozitív, szinte utópikus évtized volt. Mindenki, így például a net arttal kísérletező művészek is úgy tekintettek az internetre, mint egy üres vászonra. Viszont a 2000-es évek környékén pukkant a dotkom lufi, újra megindult az Internet rohamos vállalatiasodása, illetve a közösségi média megjelenésével annak centralizálása is. Ezzel párhuzamosan az alkotók attitűdje pedig sokkal inkább aktivista szemléletűvé vált.” Míg az 1990-ben megjelent Photoshop az optimista várakozás, addig a széleskörben hozzáférhető MI a neoliberális kapitalizmus technológia által behálózott társadalmi realitásának szereplője – a változások fölött érzett kollektív izgalmunk pedig állandósuló aggodalommá és frusztrációvá torzult.

Kyriaki Goni: Not Allowed for Algorithmic Audiences, 2021

Kóros lelki tüneteinken tovább ront, hogy a mesterséges intelligencia működésmódja láthatatlan – legalábbis a mi átlagos, emberi léptékünk számára [1]. Mint minden technológiai apparátus, az MI is egy Fekete Doboz, amibe a Torula Művészteret megtöltő alkotások közül talán Kyriaki Goni videómunkája kísérel meg legcélratörőbben bevilágítani. A „lopott” avatárjában előttünk prófétaként megjelenő VUI, azaz Voice User Interface hét napon át hét monológban meséli el nekünk „teremtésének” nagyon is jól megfogható, a fizikai világunk ökológiai válságával is összefüggő történetét.

„Nem tartom előremutatónak a szorongást attól, hogy egy mindentudó robot egyszer majd megnyomja a Piros Gombot, ezért szerettem volna felvázolni, milyen sokféle problémakörrel kapcsolódik össze a mesterséges intelligencia. A kiállított művek világvége víziók helyett rávilágítanak arra, hogy az MI voltaképpen mi vagyunk. A saját sztereotípiáinkkal tanítjuk be az algoritmust, így az értelemszerűen ezeket is tükrözi vissza – azt csinálja, amit mi csinálunk.”

És hogy mit csinálunk pontosan? Nemi szerepekről vitatkozunk, miközben női hangon megszólaló virtuális asszisztenseinken keresztül továbbra is a nők gondoskodását esszencializáljuk. Veneta Androva videómunkájában a női MI karakter, AIVA látszólag áttöri a hierarchiát és kisajátítja a férfiaknak fenntartott „zseni művész” pozícióját – de a férfi tech-fejlesztők keze alól kikerülve vajon ténylegesen felülírhatja a hatalmi struktúrákat?

Vagy épp arról álmodunk, hogy a lebontott szociális ellátórendszereinket robotokkal építtetjük majd újra, a víziót viszont Dasha Ilina Let Me Fix You című ASMR videója egy saját képességeinek korlátaira ébredő care-roboton keresztül kérdőjelezi meg.

Közben Szalai Dániel által vizsgált precíziós mezőgazdaságainkban előbb adatokká szublimáljuk, majd a területi adottságainknak és egyéb szükségleteinknek megfelelően kitermeljük az ideális teheneket. Ha pedig közelebbről megnézzük, nincs is akkora különbség az algoritmusba tört állatok és Bácsi Barnabás Freeze Fall Dance című installációja által megjelenített, technologizált munkakörnyezetben küszködő pályakezdő önkizsákmányolása között.

Pár éve a Ludwig Múzeum már tematizálta az internet halálát és a technológiai szingularitást, azonban ezeken a tárlatokon is tapasztalható volt, hogy kortárs műalkotások sokszor megrekednek a technológiai zsonglőrködés és a formajátékok szintjén. A Torulában ezúttal egy társadalomkritikus válogatással találkozhatunk, amit Biró Dávid gépi és emberi vizuális érzékelést összevető, illetve Geibl Kata algoritmus által saját korábbi munkáját újrageneráló művei a médiumreflexivitással is kiegészítik. Azonban a teljes közép-kelet-európai régióra jellemző a szubverzív alkotói stratégiák hiánya. „Korábban a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ és a Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszékének tevékenysége miatt Magyarország például igazi nagyágyúnak számított a net art és a médiaművészet területén. Ma sokkal kevesebben foglalkoznak ezzel itthon és emiatt sokszor dolgozom ugyanazzal a pár, a témát komolyan vizsgáló művésszel.”

Balra Biró Dávid Captcha – The Cognitive Race, jobbra Geibl Kata Prometheus c. munkája

Tehát a ’90-es évek lendülete túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ma intézményes finanszírozás támogassa a rendkívül pénzigényes kutatás alapú digitális művészeti projektek megszületését vagy az elkészült alkotások gyűjteményezését. De a sokkal jelentősebb, nyugat-európai intézményi szerepvállalást látva kiderül, hogy az erőforráshiányon túl is felmerül probléma. „Korán elvált egymástól a képzőművészet és a digitális művészet szférája, ami miatt mindkettőnek saját infrastruktúrái, intézményei jöttek létre. Ott van például az Ars Electronica és a ZKM, akiknek programjain – egyfajta kütyüfétis bűvöletében élve – elsősorban a robottechnológiával és más interaktív, többek között mesterséges intelligenciát is alkalmazó tárgyakkal lehet találkozni. Mellettük a transmediale is a médiaművészet – elsősorban a videóművészet – felől érkezett meg a digitális kultúra vizsgálatához. Ez a megközelítés és művészetszemlélet mondhatni messze áll a képzőművészeti intézményrendszertől, ezért hosszú évtizedeken át ezek a gyakorlatok csak a legritkább esetben keresztezték egymást.”

Az ok valahol a tradíciókhoz való viszonyban keresendő. Míg a kortárs képzőművészeti munkák egy hosszú múltra visszatekintő, azonban ma épp repedező művészettörténeti kánonhoz kapcsolódnak, addig a digitális művészeti alkotások nehezebben tudnak bebetonozott hagyományokhoz csatlakozni, hiszen sok forradalminak kikiáltott technológia – gondoljunk például az NFT-kre vagy metaverzumokra – hamarabb válik unalmassá, minthogy ténylegesen meghonosodna. Részben emiatt is jön létre több, a technológia újításaira inkább rácsodálkozó és kevesebb, azok működésmódjáról és társadalmunkra gyakorolt hatásáról koncepciózusan gondolkodó munka.

Holott égető szükség volna olyan alkotásokra is, amelyek nem csupán belesimulnak a technológiai apparátusok uralta világunkba. Az I’M AFRADI I CAN DO THAT kiállításon bemutatott munkák épp azért diskurzusformálók, mert képesek egyszerre szembesíteni minket hálózatokba kötött szabadságunk határaival és feszegetni azokat [2].