„Hiszek a beszélgetés erejében” – Interjú Szilágyi Róza Teklával
Szerkesztett már képzőművészeti magazint és kiadványt, alapított nonprofit projektgalériát és újabban múzeumi ambíciókkal rendelkező fotográfiai intézményt. Szilágyi Róza Tekla nevéhez a kortárs magyar művészeti színtér több kezdeményezése kapcsolódik – ezek közül párat szemügyre véve beszélgettünk vele a képzőművészeti újságírás szerepéről, a privát fotográfia relevanciájáról és általánosságban a kulturális párbeszéd hiányáról.
Mamavore // Fotó: Talabér Géza
2015 áprilisában indítottátok Téglásy Lilivel az Omnivore Galériát. Mélyi József egyik cikkében olvasható, hogy ebben az időszakban már egyértelműen érzékelhető volt a független képzőművészeti színtér lehetőségeinek szűkülése. Miért vállalkoztatok arra, hogy ebben a kulturális légkörben nonprofit intézményt indítsatok?
A hazai kultúrpolitika valóban komoly hatást gyakorol az intézmények működésére, de szerintem sokszor csupán élethelyzetből adódóan születnek meg ilyen kezdeményezések. Lilivel mi akkor, Budapesten élő fiatal felnőttekként, nagyon vágytunk egy saját játéktérre, ahol viszonylag szabadon kipróbálhatjuk a bennünk formálódó szakmai teóriáinkat és a dédelgetett projektötleteinket. Persze egy saját intézmény nem egyszerű feladat, de úgy éreztük, hogy a művészeti szcéna idősebb generációs szereplői közül csak kevesen kínálnak a fiataloknak valódi szakmai tapasztalatszerzési lehetőséget.
Szűkös a mozgástered, ha nem egy többgenerációs művészcsaládba születtél, vagy nem tudtad a gimnáziumi éveid alatt ügyesen bedolgozni magad a közegbe, mivel vidékről jöttél fel Budapestre.
Én például kecskeméti vagyok, édesapám rajzfilmrendező, ezért volt ismeretem a kulturális közeg egy részéről. A szüleim és mások is mindig nagy erőkkel támogatták az ambícióimat, mégis úgy éreztem, ha nem veszem a kezembe az irányítást, akkor csak nagyon későn nyílik majd lehetőségem saját koncepciók megvalósítására. Lilivel mindkettőnkben erősen dolgozott az önmegvalósítási vágy, így kitaláltuk, hogy a Vittula melletti üzlethelységben létrehozunk egy projektalapú galériát. A tulajdonos, Timothy Green nagyon támogató volt, a teljes rezsiköltséget állta és nem kért tőlünk bérleti díjat sem.
Milyen tematika mentén szerveztétek a kiállításokat? Milyen jelenségekre, problémákra reflektált a programotok?
Kutatás alapú kiállításokat szerettünk volna rendezni, amikhez elsősorban a saját tapasztalatainkból indultunk ki. Sokat foglalkoztunk például a kreatív szakmákra is jellemző prekár kondíciókkal, de kiadványok előállítását is fontosnak tartottuk – a Pátria Nyomda támogatásával minden kiállításunkhoz készítettünk egy extra tartalmakkal ellátott zine-t. Már ekkor nagyon hittem a nyomtatott kiadványok szerepében, ráadásul a fotókönyvek és a fotózine-k nagyon jó kulturális exportcikkeknek számítanak Magyarországon. Szóval ezt a témát többféleképpen feldolgoztuk, például a Mama Photobooks csapatával együttműködésben meghirdettünk egy open call-t, hogy lássuk, milyen alulról szerveződő fotóalapú kiadványterjesztés folyik itthon. Ezt máig egy nagyon sikeres projektnek tekintem, mert ugyan voltak gyerekhibái, de nagyon sok friss zine-t és fotókönyvet tudtunk bemutatni a galériában.
A kiadványokhoz kapcsolódva, többször feltűntél már szerkesztői szerepben. Elsősorban az Artmagazinnál töltött éveidre gondolok, ahol 2021-től online vezető szerkesztői pozícióban dolgoztál. Milyen tervekkel vágtál neki a munkának, milyen koncepciót szerettél volna megvalósítani?
Mucsi Emesén keresztül kerültem az Artmagazin Online-hoz kvázi asszisztensként, de idővel belefolytam a nyomtatott magazin körüli munkákba is. Nagyon hálás vagyok Emesének és a print főszerkesztőjének, Topor Tündének a szövegeimre adott visszajelzésekért, mert ez egy olyan lehetőség, ami nagyon kevés embernek adatik meg a húszas éveiben. Emese után Lépold Zsanett vette át az online vezető szerkesztői pozíciót, majd őt követtem én 2023 januárjáig. A kétéves időszakom alatt szívügyem volt, hogy minél több Budapestre látogató nemzetközi alkotóval publikáljunk angol és magyarra fordított interjút. Közben fontosnak tartottam, hogy magyar művészekkel is közöljünk hosszabb beszélgetéseket, amik a karakter- és oldalszámmal kapcsolatos kötöttségek miatt a nyomtatott magazinban nem jelenhetnek meg. Az előttem lévő online vezető szerkesztők már készítettek videóinterjúkat is, ezt a hagyományt én is folytattam. Fontosnak tartottam, hogy a lap videós tartalmai a nemzetközi nagymagazinos mezőnyhöz illően, megfelelő arculatban és minőségben jöhessenek létre – így ekkoriban készítettük el az új videós arculatot, valamint belevágtunk a több kamerával készített interjúk sorozatába is. Nagyon hiszek a beszélgetés erejében és úgy gondolom, hogy az írott vagy videós formában rögzített interjúk hosszútávon nagyszerű korképként működnek.
Bognár Benedek, Simon Zsuzsi, Cserna Endre és Szilágyi Róza Tekla videóinterjú forgatáson, 2023
Provokatívnak tűnhet a kérdés, de egy szakmai mérceként számontartott művészeti magazin esetében fontosnak gondolom: a digitális kultúrában fokozatosan megváltozó kapuőrszerepek és a figyelemgazdaságban folytatott verseny fényében mit gondolsz, mennyire képes a magazin jelenleg párbeszédet generálni? Mennyire tudja, vagy egyáltalán mennyire célja becsatornázni az önmagában mindig is marginális helyet elfoglaló képzőművészetet egy szélesebb társadalmi diskurzusba?
A vezető szerkesztői időszakom alatt történt egy nagyobb átalakulás a hazai online képzőművészeti platformok körében. Érkezett új szereplő; volt platform, ami finanszírozásnak köszönhetően nagyon megerősödött; komolyabb főszerkesztőváltások történtek; megszületett A mű; átalakult az Artportal, illetve felerősítette az online jelenlétét az Új Művészet és a Balkon is. Persze nem szabad elfelejteni, hogy a nyomtatott Artmagazin több mint húsz éve létezik és sok változást átélve a mai napig az egyik legfontosabb képzőművészettel foglalkozó felület itthon. Nekem az volt a feladatom, hogy az Artmagazin Online helyét megtaláljam ebben az újrarendezett digitális valóságban – amihez hozzátartozik, hogy igyekszem más mércével nézni a kulturális újságírást. Nem gondolom reálisnak összehasonlítani más típusú online orgánumokkal az itthon sok szempontból nehéz helyzetben lévő képzőművészeti magazinokat, akik nem feltétlen tudnak megélni a piacról és néhány ember kitartásának köszönhető a fennmaradásuk.
A tapasztalataim alapján – és lehet, hogy a véleményem megosztó – a kulturális párbeszédre való hajlandóság sokszor hiánycikk még közegen belül is. Egy-két kivétellel nagyon kevés felület van, ahol érdemi eszmecserék történnének. Ha valami, akkor ezeknek a kialakítása, a megfelelő nyelv és a támogató közeg megtalálása, megteremtése nagy feladat.
A Designisso-n belül is többször felmerül, hogy olyan, mintha légüres térbe kiabálnánk.
Nehéz ezzel mit kezdeni, mert fontosnak tartom a kultúra megőrzését és újratermelését, de nehéz vitatkozni azzal, hogy miért nincs komolyabb visszhangja a kulturális termékeknek egy olyan országban, ahol egy-egy kiállítás sikere csak egy szűk jóléti réteget érint. A közegen belül pedig szerintem a lövészárkok ásása sokszor jellemzőbb, mint a nyílt kommunikáció. Ezek a párbeszédek szerintem csak előrébb vinnének minket. Ezek lehetnének az egyik kulcsa annak, hogy ne fulladjon érdektelenségbe az a sok erőfeszítés, ami hosszú évtizedek óta jellemzi a közeget.
Fortepan Masters // Fotó: Salát Zalán Péter és Villányi Csaba
Az Artmagazinon túl szerkesztőként dolgoztál Barakonyi Szabolcs nagy népszerűségnek örvendő, Salát Zalán Péter által tervezett Fortepan Masters kiadványán is. Végül ez a projekt vezetett a mindennapi fotográfiával foglalkozó Eidolon Centre of Everyday Photography megalapításához. Hogyan pozícionáljátok a kezdeményezést a hazai intézmények között?
Szabolcs többször beszélt a Fortepan képeinek felhasználásával kapcsolatban arról, hogy a történelmi kontextusuk mellett a fotók inkább csak illusztrációkként szolgálnak – a Fortepan Masters kiadványban éppen ezért a fényképeket helyeztük előtérbe. A projekt köré szerveződött csapattal, Zalánnal és Simó Györggyel folytatott beszélgetéseken, illetve az elért sikereken felbuzdulva pedig elkezdtünk gondolkodni a folytatáson. A privát fotó egy olyan képkorpusz, aminek bemutatásával jelenleg egy hazai fotográfiai intézmény sem foglalkozik dedikáltan. Több olyan intézmény van, ami őriz privát fotókat – csak hogy az egyik legnagyobb gyűjteményt említsem, az OSA-ban pihen a Privát Fotó és Film Archívum öröksége, azonban ennek bemutatása a képtípust övező jogi kérdések miatt nehézkes. Minket kimondottan ez a műfaj érdekel, az ilyen fókuszált intézményi szerepvállalás pedig nemcsak itthon, de külföldön sem jellemző, holott a fotográfia elmúlt kétszáz éve alatt zömében ilyen hétköznapi fotográfiák, privát fotók készültek. Létezik több – a szó legjobb értelmében – one-man-show alapú, fantasztikus gyűjtemény, amiket a témával foglalkozó kutatók építenek, illetve bizonyos egyetemi tanszékeken tanítják is a privát képek megismerését és feldolgozását. Szóval olyan, mintha a szakmai diskurzus különálló szigetek között próbálna megvalósulni, átfogó intézményi szereplő nélkül. Az Eidolon Centre megalapításával az a célunk, hogy egy budapesti székhelyű, de nemzetközi jelentőséggel bíró fotós intézményként foglalkozzunk a privát fotográfiával.
A Hórusz Archívum feltárása c. kiállítás az Eidolon Centre szervezésében // Fotó: Biró Dávid
Milyen szakmai szempontok vonzottak a mindennapok fotográfiájához?
A privát vagy amatőr, családi fotók rendkívül értékesek, mert ezek árulják el a legtöbbet arról, hogy az előttünk élő embereket mi érdekelte a világból. Csodálatos belegondolni, hogy a fotográfia kétszáz éves fennállása alatt mennyi mindenkinek volt kamerája és örökítette meg az általa fontosnak vélt momentumokat. A privát fotók visszatekintési lehetőséget nyújtanak és megélhető rajtuk keresztül egy olyan emberség, ami más műfajokban talán kevésbé. Kardos Sándor, a Hórusz Archívum alapítója mondta, hogy a fotón kívül nincs még egy alkotófelület, ahol különösebb előkészület nélkül, valóban a pillanatra reagálva készülhetne kép. Persze emiatt sok rosszul sikerült fénykép maradt ránk, amikkel ugyan nehezebb mit kezdeni, de érdemes a megszokottól eltérő elvárásokkal közelíteni hozzájuk. A privát fotó nem csak a képzőművészetre, hanem a történelemszemléletre, a vizuális kultúrára, a szociológiára és más tudományterületekre is hatást gyakorolt, ez pedig egy olyan összefüggésrendszer, amivel ma is fontos foglalkozni.
Mindig elfog egy különös érzés, amikor az olyan privátfotó-archívumokat nézegetem, mint a Fortepan vagy az általad is említett Hórusz Archívum. A képeket szubjektíven válogató és rendszerező, valamint a bővebb kommentárokat mellőző gesztusaik mintha „kisimítanák” a 20. század ráncait. A képeket böngészve valóban ismerős helyzeteket, megmosolyogtató, mindennapi pillanatokat fedezek fel, de – a fotografikus kép sajátosságaiból eredően – megragadok a fotók felszínén, távol a mögöttük rejtőző, komplex és sokszor konfliktusos valóságtól. Kíváncsi lennék arra, hogy mit gondolsz a nyilvános térben elérhető privátfotó-archívumok funkciójáról és az ezeket kezelő szakemberek esetleges felelősségéről.
A Hórusz Archívum és a Fortepan tulajdonképpen két ember eredendően egyszemélyes projektje. Az alapítóiknak, Kardos Sándornak és Tamási Miklósnak nagyon konkrét elképzeléseik vannak arról, hogy milyen képek érdeklik őket és milyen rendezőelv mentén szervezik a két archívumot. A Fortepan esetében szerintem könnyű ezt elfelejteni, hiszen egy olyan közösségi szolgálatot lát el Magyarországon, ami ezen a ponton véleményem szerint már nagyintézményi feladat lenne. A Hórusz Archívum is komoly érdeklődésnek örvend, viszont teljesen más funkciót tölt be – valójában egy sok-sok képből álló műalkotásként értelmezhető. De a kérdésre válaszolva, szerintem több szinten kapcsolódunk a privát fotókhoz. Először is, szeretjük viszont látni a számunkra ismerős közeget, arcokat – elképesztően erős nosztalgiát tudnak belőlünk kiváltani, még az általunk meg nem élt korok iránt is. De természetesen egy rendesen finanszírozott, megfelelő körülmények között berendezett és hosszútávú célokkal rendelkező archívum feladata, hogy a képekkel kapcsolatos információk összegyűjtésével feltárja a kontextusukat – erre jó példa itthon a Heti Fortepan. Ezek az információk pedig reflexiós lehetőséget nyújtanak a társadalomnak, amik szintén megőrzésre érdemesek. A Fortepan esetében a fotók közösségi tagelése teret nyit a félreértések és pontatlan információk rögzítésének is, ami szerintem fontos üzenetet hordoz arról, hogy kortárs szemmel hogyan viszonyulunk ezekhez a fotókhoz, mit értünk félre velük kapcsolatban. Én ezt ugyanúgy megfigyelendő jelenségként kezelem.
A legszélesebb közönséget valóban a régi fotók nosztalgiája vonzza, ugyanakkor szakmabeliként talán nem lehet elmenni – romantikusan szólva – a történelem súlya mellett…
Vagy épp a kusza történelem hálójában el-eltűnő narratívák mellett, szóval én a szakmaiságot itt kezdeném fontosnak tartani. Nagyon sok elvégzendő munka van még, amiket érdemes a már meglévő gyűjteményekre építeni. Beszéltünk a Fortepanról és a Hórusz Archívumról, de például a Néprajzi Múzeum, a Magyar Nemzeti Levéltár, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, a Zsidó Múzeum és Levéltár, és még sok más intézmény is őriz privát fotókat és dolgozik velük. Érdemes kinyitni a beszélgetést és tudatosítanunk, hogy komoly hagyománya van itthon is a privátfotó-gyűjtésnek.
Az Eidolon Centre-rel abban szeretnénk szerepet vállalni, hogy a különböző ágensek között megvalósuljon a diskurzus és hogy a privát fotóval kapcsolatos projektek országon belül és kívül is láthatóak legyenek. A szakmaiság mellett pedig fontosnak tartjuk, hogy a szélesebb közönségnek is alkalma legyen párbeszédbe lépni ezzel a képanyaggal – nézőként és a képek tulajdonosaként is.
A párbeszédek generálásán és közlésén túl más jellegű ambícióitok is vannak…
Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a jelenlegi projektjeinket befogadják hazai intézményi partnerek, de mindenképpen szeretnénk az intézménynek egy fix helyszínt, ahol saját kiállítóteret és könyvtárat működtethetünk. A Mai Manó Házban ugyan már van egy zseniális fotós szakkönyvtár, de mi egy sokkal fókuszáltabb, a privát fotót és társterületeit lefedő olvasó- és képnézegető szobát képzelünk el.
Talks on everyday imaging c. konferencia résztvevői balról jobbra: Michal Simunek, Geoffrey Batchen, Joanna Zylinska, Simó György, Rachel Moloney, Lukas Birk, Szilágyi Róza Tekla, Joachim Schmid, Annabella Pollen, Nigel Martin Shephard, Barakonyi Szabolcs, Cserna Endre, Gellér Judit // Fotó Simon Zsuzsi
Milyen projektekre számíthatunk az Eidolon Centre-től a közeljövőben?
A Talks on everyday imaging eseményünknek már tervezzük a folytatását, aminek a közösségi média által befolyásolt mindennapi képalkotás lesz a témája. Ugyan képzőművészeti praxisok már foglalkoznak az Instagram működésmódjával és esztétikájával, de intézményi szerepvállalás még nem jellemző ezen a területen. Ezen felül pedig szeretnénk egy kiállítást, ami a budapestiekkel való kapcsolatfelvételt, az itteni képgyűjtést állítja fókuszba. A helyiek saját fényképeiből építkezve szeretnénk kísérletezni a privát fotók megmutathatóságával, ugyanis szerintünk nagyon kevés kiállítás használja ki a műfajban rejlő lehetőségeket. A felnagyított és üveg mögé helyezett képeken túllépve egy privát fotók természetére reagáló és a látogatókat részvételre buzdító installációs ötleteken gondolkodunk. Persze a kortárs képnézegetési reflexek komoly kihívást jelentenek, de szeretnénk ezek figyelembevételével együtt hosszabbra nyújtani a fotókkal eltöltött, értékes időt.
// /
Portré: Fromm Balázs
