The Beatles-től az LGT-ig – Rövid lemezborító történelem
A Spotify ugyan hasít zenedisztribúcióban, azonban a kortárs zenekarok mégis előszeretettel dobják piacra albumaikat bakelitlemezen. Marketinges telitalálat az épp reneszánszukat élő analóg technikákra fogékony közönség szempontjából – hiszen a .jpg és .mp4 fájlok között kattintgatva ki ne szeretne néha a kezébe venni és kitenni a polcára egy-egy különleges megjelenésű lemezt? A virágzó trend tökéletes alkalom arra, hogy elgondolkodjunk az otthon lelkesen gyűjtögetett vagy a lemezboltokban átpörgetett régebbi és újabb bakelitek vizuális kavalkádján.
Alex Steinweiss: Columbia Records – Imperial orch under Rich. Rodgers – Smash
Song hits by Rodgers & Hart, 1939 // az első lemezborító, magántulajdon // Forrás: Illustration Chronicles
Ugyanis a lemezek egészen az 1910-es évekig nem rendelkeztek borítóval. Eleinte mindenféle csomagolás nélkül tárolták és szállították őket, később pedig a tokok fő feladata a védelem, illetve a szükséges információk átadása volt [1]. A csomagolópapír és karton banális vizuális uralma az 1930-as évek végéig tartott, amikor a Columbia Records művészeti vezetője, Alex Steinweiss előállt az ötlettel, hogy minden albumnak egyedi borítót tervezzenek. Az egyhangúvá váló külső felfrissítésével Steinweiss célja az volt, hogy vizuális nyelven adják át a zene jelentését és ezzel új ügyfeleket szerezzenek. Az újítás rögtön sikert ért el a közönség körében – a Columbia Records újra kiadott felvételei közül például Beethoven V. Szimfónia a Steinweiss által tervezett borítóval 894 %-kal nagyobb eladást ért el [2].
Az egyedi lemezcsomagolások megszületésével kialakult egy új kategória a tervezőgrafikában.
Balra The Beatles Rubber Soul (1965), jobbra pedig a Revolver (1966) c. albuma // Képek forrása: Discogs
A virágkor azonban az 1960-as évekig váratott magára. Az évtized közepén rendezték meg a Jugendstil and Expressionism in German Posters című kiállítást a kaliforniai egyetemen, amely nagy hatást gyakorolt a helyi művészekre és grafikusokra. A saját művészetük, az egyre nagyobb teret hódító pop art és a kiállítással beáramló szecessziós hatások metszeténél jött létre a pszichedelia [3]. Ez volt az első olyan mozgalom, amely kimondottan grafikai eszközökkel, a dübörgő hippikultúra koncertplakátjain és lemezborítóin keresztül nyilvánult meg. A pszichedelikus plakátok egyszerű információátadás helyett egyedi fantáziavilágokba kalauzolták a kultúrafogyasztó közönséget, minőségi kivitelezésük mellett pedig a kor reklámhirdetései szinte ötlettelennek és hanyagnak tűntek [4].
Balra a Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band (1967), jobbra The Beatles (1968) c. album // Képek forrása: Discogs
A pop art és a pszichedelia műfajára, illetve az egyre komplexebbé váló lemezcsomagolásokra is eklatáns példák a Beatles bizonyos albumai. Az 1965-ben megjelent Rubber Soul-t Robert Freeman által készített különös, torzított fotójával és szecessziós tipográfiájával tekinti a szakma az első pszichedelikus lemezborítónak. A következő, Revolver című album Klaus Voorman által tervezett ceruzarajz-kollázsa merőben eltért a korszak harsány vizualitásától, ugyanakkor a dalok sokszínűsége a banda experimentálisabb oldalából ad ízelítőt. Peter Blake és Jann Haworth munkáját dicsérő Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band borítóképe még ambiciózusabb vállalkozás volt: a bandatagokat a rájuk legnagyobb hatást gyakorló hírességek – például Carl Jung, Edgar Allan Poe, Bob Dylan vagy Karl Marx – és a saját régi arcukat jelképező öltönyös alteregóik körében láthatjuk. A megkapó külcsínen túl azonban a csomagolás is forradalmi megoldásokat tartalmaz a lemez hátoldalán feltüntetett dalszövegekkel és a gatefold technikával, vagyis a könyvszerűen kihajtható tasakkal. Ennek egyik „zsebében” a lemez kapott helyet, másikban egy kis játékot találhatott a hallgató – a kivágható Sgt. Pepper bajusz, különböző jelvények vagy a lemez névadójának rajza interakcióra hívták a vásárlókat [5].
Az első pszichedelikus lemezborító után a Beatles megalkotta az első konkrét téma vagy gondolat köré épülő koncept albumot is.
A Sgt. Pepper után éles váltással érkezünk meg Richard Hamilton és Paul McCartney tervezte White albumhoz, amelynek tiszta fehér borítóján csak a banda nevét látjuk dombornyomott Helvetica betűkkel. Úgy vélem, a csomaggal a Beatles és Hamilton túllépett a banda által korábban épített kereteken és posztmodernné vált [6].
Ha vetünk egy pillantás a 70-es évek magyar zenekaraira, a Beatles és Blake, illetve Haworth vagy Hamilton együttműködéséhez hasonlóan a Locomotiv GT és Kemény György közös munkája is a rockzene és a pop art korszakos találkozásának számít [7]. A keleti blokk alkotóinak egy része aktívan figyelt és reagált a nemzetközi trendekre, így a nyugati pop-nyelvezet hamar megjelent a régióban. Többek között Kemény is egy párizsi útja során „fertőződött meg” a pop szellemiségével, amit hamar beemelt saját tervezőgrafikusi eszköztárába. Ugyanakkor a közép-kelet-európai művészek lokálisan értelmezték a pop artot és a „szocreál” művészet által kreált hamis ideológia parodizálására, valamint a nem létező tömegkultúrára adott reakcióként használták. A magyar alkotók részben így próbálták visszaszerezni az állami kontroll alá esett autonómiájukat, tevékenységük tehát a baloldali ideológia ellenkultúrájának tekinthető.
A Locomotiv GT BUMMM! – Locomotiv GT III. (1973) c. albumának elő- és hátlapja // Forrás: saját fotó
A nyugati hatások az Egyesült Királyságban és az USA-ban is fellépő LGT-t sem kerülték el. Presserék már a 70-es években reagáltak a beszivárgó hippikultúrára, ami főleg a zenekar ruházatán és hosszú hajviseletén volt tetten érhető. Ebbe a sorba illeszkednek a banda lemeztasakjai és fotói is, amelyek javarészt Kemény nevéhez fűződnek. A leghíresebb együttműködésüknek az 1973-as BUMMM! című album tekinthető, amin a Kemény plakátjait jellemző élénk citromsárga háttér előtt képregényes karikatúraszerű stílusban jelennek meg a zenekar tagjai. Ha kihajtjuk a borítót kiderül, hogy a képen a zenekar egész alakban látható, csak épp a gatefold technikát itt vertikális irányban alkalmazták. A borítóképen látható nadrágok és a cipők a 70-es évek divatját tükrözik, illetve észrevehetünk olyan jelképeket, amelyek a hippikultúrára és a pop artra reflektálnak – például Laux József nadrágján feltűnik a John Pasche által tervezett kinyújtott nyelvű Rolling Stones-logó. Jagger ikonikussá vált nyelvének felhasználása nagyon gyors reakciónak mondható, ugyanis már két évvel az 1971-es bemutatása után az LGT borítóján szerepelt.
A lemez utóélete nem nevezhető problémamentesnek. Mivel a borítóképet Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetője túl színesnek és “nyugatiasnak” találta, ezért betiltotta. Ezután a zenekar berlini Világ Ifjúsági Találkozó-fellépése előtt Presser szóba elegyedett Gombár József KISZ főtitkárral, aki értesülve a tiltásról és annak a zenekarra tett negatív hatásáról, rögtön telefonált a hanglemezgyárba. A Keménnyel készült interjúm alapján Gombár csak annyit mondott a telefonba, hogy „nem érdekel mi van a képen, csak adjátok ki!” Azonban Barta Tamás disszidálása miatt később ismét betiltásra került a lemez.
// /
A cikk Szolomájer Márk Kemény György és a Locomotiv GT kapcsolata c. szakdologzatának részlete. A kutatás a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Designkultúra BA szakán készült, konzulense Földi Eszter volt.
[1] [5] Jones, S. & Sorger, M. (1999) Covering Music: A brief history and analysis of album cover design, Journal of popular music studies 11-12, no. 1
[2] [6] Medel, I. L. (2014) Death and resurrection of the album cover, https://www.researchgate.net/publication/260424430_Death_and_resurrection_of_the_album_cover
[3] Barnicoat, J. (1972) A concise history of posters, Oxford University Press
[4] Poynor, Rick (2005) Communicate: Independent British graphic design since the sixties, Yale University Press
[7] Fehér Dávid (2016) Kemény/POP (Kemény György és a Pop-Art), Artmagazin, 90. lapszám, https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/c1d2e1b79ea185023ad38aeb3ba8b218
