2023. 11. 29. | Elmélet

Művészetterápia és outsider art kapcsolódásai az Átkelő Galériában

A Világaink címet viselő kiállításon a Thalassa Ház képzőművészet-terápiás csoportjának legújabb munkáit láthatjuk. E komplex rehabilitációs program bemutatásában a szervezők kiemelik: „A nonverbális terápiás technikák lehetőséget teremtenek a nehezen kimondható élményrétegek, érzések, hangulatok, gondolatok megfogalmazására. A képzőművészet-terápia során a páciensek intim módon léphetnek kapcsolatba saját belső világukkal és felismerhetővé válhatnak azok a kevésbé tudatos vagy tudattalan belső tartalmaik, melyek fennálló kapcsolati helyzeteiket, érzelmi állapotaikat formálják.” Terápiás módszertani jelentőségén túlmenően a továbbiakban röviden e kiállítás kapcsán amellett fogok érvelni, hogy a hasonló indíttatásból létrejött alkotások vizsgálatára a művészettudományos kutatásoknak minél nagyobb figyelmet lenne érdemes fordítaniuk.

Az akár önálló megfontolásból, akár szakemberek által koordinált keretek között folytatott terápiás alkotómunka nemcsak az önreflexiós eszköztár okán, hanem az így kifejezett személyes tartalmak referens jellegénél fogva is érdemes a művészetet kutató tudományok figyelmére. Azonban ha hozzávesszük mindehhez azokat a változásokat, melyek napjainkban alapjaiban formálják át az önnön magunkról gondolkodás kulturális, pszichológiai és filozófiai kereteit, nem nehéz belátni, milyen jelentőséget tulajdoníthatunk az így művészetté formálódó szellemi-lelki munkának. Feltehetjük a kérdést: ha a digitalizáció fejlődésével egyre több lehetőséget teremtünk magunknak a művészet megélésének elodázására, ha a klasszikus értelemben vett humán tartalmak egyre több helyen veszhetnek el a végtelenül parafrazáló szövegalakzatok, a metamodern élménysorozatok, vagy éppen a mesterséges intelligencia számszerűsíthetelen mennyiségű automatikái között, nem érdemes-e hatványozott figyelmet fordítani az alkotómunka azon formáira, melyek különös tudással viseltetnek az önkifejezés és -gyógyítás fontossága iránt.

Fontos azonban leszögezni, hogy a terápiás közegben készült alkotások vizsgálatának célja nem lehet valamilyen általános művészettudományos koncepció bizonyítása vagy cáfolata. Az alkotásesztétika tárgyában vizsgált törvényszerűségek vagy különbözőségek megléte nem szolgálja valamilyen tágabb értelemben vett érvényesség legitimitását, csupán más közegben létrejött alkotások jellegével összehasonlítva nyújt lehetőséget a művészetgyakorlás általános értelmezési határainak kitágításához.

A terápiás program szakemberei megnyitóbeszédeikben kiemelték: mindig rendkívüli siker, és egyben komoly munka eredménye, amikor valaki egy számára addig ismeretlen kifejezési lehetőségre rátalálva képessé válik megmutatni – és ugyanakkor értelmezni is – önnön magának valamilyen belső tartalmát. Emellett több kapcsolódó ügy fontosságára is felhívták a figyelmet, beszéltek egyrészt a művészetterápia sokszínű alkalmazhatóságáról, illetve külön kiemelték az outsider art produktumokkal kapcsolatos társadalmi párbeszédet, miszerint időszerű lenne nekikezdeni akár a közbeszéd, akár a művészettudományos diskurzusok tekintetében az outsider art fogalmához kapcsolódó értékítéletek rehabilitációjának. Többször kitértek ezen kívül a terápiás alkotás során biztosított védett környezetre – és talán itt az egyik leginkább szembetűnő az analógia terápia és művészet között: már-már általános esztétikai keretezésnek tekinthető az a gondolkodásmód, amely szerint a művészetet magát is egy olyan védett környezetként foghatjuk fel, amiben a kulturális hagyomány legnehezebben formálható és legérzékenyebb darabkái kifejezésre kerülhetnek, illetve átmentésre alkalmassá válnak a jövő világának aktorai számára.

Érdemes itt megemlíteni John P. Guilford gondolatait, aki Az alkotóképességek a művészetben című klasszikus írásában az újradefiniálni tudást és az arra való alkalmasságot állítja az alkotóképesség fogalmának középpontjába. Mint írja: „Az újradefiniálás az egyénnek azt a képességét fejezi ki, hogy feladjon bizonyos értelmezést vagy egy objektum – vagy rész-objektum – használatával kapcsolatos valamilyen koncepciót, és az objektumot valamilyen új funkcióhoz és felhasználási módhoz adaptálja.”[1] Mai szemmel nézve gondolatmenetét érdekes párhuzamot találunk önreflexiós képesség és művészeti tehetség között: egyrészt bármilyen művészeti terápia a személyiségünket, környezetünket, értelmezési módszereinket kisebb-nagyobb mértékben alakító tartalmak megkérdőjelezéséről, átformálásáról, új közegbe emeléséről szól, másrészt a művészet maga is a kulturális emlékezet és személyes emlékezés folyton széteső és átalakuló darabkáinak innovatív eszközökkel való reunionizálásából építkezik. Végső soron mindkettőnek művelése közben egy sajátosan átmeneti pozíciót veszünk fel, melynek során megpróbáljuk megérvelni egy választott tárgy vagy tartalom értelmezhetőbb és otthonosabb jövőbeli formájának szükségességét és valódiságát.

A Világaink című kiállítás alkotói talán éppen erre tettek kísérletet: egy könnyebben értélmezhető és otthonosabb belső világ megteremtésére.