2024. 03. 14. | Design

„Benne van a magyar kultúrában, hogy a munkának kínszenvedésnek kell lennie”

Esze Dorka tervezőasztalához lépve őszinte, kedvességet sugárzó kerámiákkal találkozhatunk. Hivatása 10 évvel ezelőtt hobbiként indult, 2018-ban megalapította a de!ceramics márkát, saját ötletei és megrendelései megvalósítása mellett pedig az oktatásban is örömét leli – két csoportot vezet, ahol évek óta visszatérő tanítványainak adja át tudását, a kerámiázás mellett a közösség is nagy szerepet kap kurzusain. A kezdő kreatív vállalkozók nehézségeiről, a nők szakmán belüli helyzetéről, nem utolsósorban pedig a munka és az alkotás öröme közötti balansz megtalálásáról beszélgettünk.

Mi az első kreativitáshoz kapcsolódó élményed?

Ami nem tudatos, hogy a szüleim oviból megtartottak mindenféle ragasztott, rajzolt, bárhogyan csinált dolgokat. Ami már konkrétabb, hogy vettek nekem gyöngyöt, gyurmát. Gondolom tudták, hogy ez tényleg izgat, meg talán láttak is bennem valamit. Később aztán egy versenyistálló-szerű gimibe jártam, ahol nagyon nem értékelték az olyan erősségeimet, mint a kreativitás, a művészeti vonal, a szociális készségek.

Középiskolában hogyan maradt meg az érdeklődés?

Voltak tanulmányi pályázatok, amikre a barátaimmal mindig valami furcsaságot adtunk be. Például volt egyszer egy pályázat az ebédlő izgalmasabbá tételére, amire irodalmi munkákat vártak az étkezésről. Erre az egyik barátnőmmel csináltunk egy Falra hányt borsó című munkát: egy pizzás doboz, amit fel lehetett nyitni, alatta lapul a nagy borsóhányás. Ekkor éreztem először, hogy máshogyan gondolkodom, mint az iskolánkban a legtöbben – aha-élmény volt, hogy ezzel kezdhetnék valamit.

Mi volt a következő lépés, hogyan találtál rá a kerámiára?

Pályaválasztásnál olyat kerestem, amiben kreatív lehetek, de tudom hasznosítani azt is, hogy elég jó vagyok matekból és bioszból. Jelentkeztem építésznek, amit két év után abbahagytam, de hiányzott, hogy tervezzek, kivitelezzem az ötleteimet, végül legyen valami funkcionáló eredmény. Szóval elmentem agyagozni a Noha stúdióba.

Tulajdonképpen hobbiból vált hivatássá?

Igen, organikusan nőtte ki magát. Közben elkezdtem egy pedagógusképzést, gyógypedagógiát, a Nohában hamar megkérdezték, hogy szeretnék-e esetleg gyerekeket tanítani. Inspiratív tapasztalat volt, a kreativitásra visszacsatolva, hogy a gyerekektől eszméletlenül vagány dolgokat lehet látni. Tök érdekes, ahogyan ez a gyermeki kreativitás, játékosság belenő az emberbe. Aztán elkezdtem gyakorolni, hogy ne tűnjek teljesen kétbalkezesnek egy felnőtteknek szóló órán, végül az agyag becuppantott – és így is maradtam.

A tanítás mellett hogyan alakultak a saját termékeid?

A sok gyakorlás és önfejlesztés mellett kialakult a saját érdeklődési területem. Ezekből a tárgyakból csináltam egyre többet, volt mögöttük koncepció, a koncepció alatt pedig több tárgy. Ebből lettek megrendelések, megkeresések, mostanában vannak éttermes megrendeléseim is, szeretnék efelé jobban nyitni. Tetszik az asztalköré gyűlés rítusa, izgalmas ebben benne lenni!

Milyen nehézségekkel kell megküzdened a pályád során?

A nehézség leginkább az volt, hogy viszonylag fiatalon, a 20-as éveim elején kezdtem el kerámiázni, amikor még nincs az embernek anyagi tőkéje, nekem legalábbis nem volt. Egy kerámiaműhelyt összerakni elég nagy beruházás. Szerencsés vagyok a családom szempontjából, mert segítettek, akárcsak régebben a gyöngyökkel.

„Viszonylag jó időben kezdtem el a szakmát, mert 10 éve még nem volt ennyire divatos a kerámia.”

Most, hogyha elfogyott minden hely egy workshopomra vagy kerámiás kurzusomra, akkor tudok ajánlani legalább három-négy stúdiót, ahol érdemes körbekérdezni. Ugyanez a saját tárgyaimmal is: régebben nem húsz keramikusnak a tárgyai közül válogattak, sokkal kisebb volt a piac. Az elején könnyebb volt becsatlakozni ebbe a világba. Most attól is kreatívnak kell lenned, hogy telített a piac.

Említetted, hogy egyre több éttermi megrendelést vállalsz, illetve szeretnél ebbe az irányba nyitni. A gasztronómia tele van karakán személyiségekkel, hogyan tudod megtalálni velük a közös hangot?

Tény, hogy elég határozott elképzelésük van általában a megrendelőknek, az éttermeken belül meg főleg. Hiszek a demokratikus, egyenrangú munkában, de szerintem a gasztrovilág nem erről szól. Ott egy hierarchikusabb viszony van, tervezőként nem feladatom, hogy ezzel szembe menjek. Pont ez teszi számomra izgalmassá, hogy valakinek határozott elképzelése van, a kerámiának meg van egy technológiai adottsága.

„Nem mindent lehet megcsinálni agyagból, vagy nem úgy, ahogyan elképzelik elsőre.”

Ez egy közös tervezési folyamat, ami során megkeressük a technikai és esztétikai értelemben is működő formákat, és ez így izgi. Alapvetően egy konfliktuskerülő ember vagyok, azt gondoltam egy csomó ideig, hogy így – mivel tárgyakat gyártok és nem kiállok egy színpadra – el lehet boldogulni ebben a szakmában. Pedig nem. Itt is esszenciális a kommunikáció. Ezek a megrendelések tanítottak meg arra, hogy elmondjam tisztán, mit tud az agyag, és én mit tudok vállalni.

Nem művészcsaládból érkeztél. Kaptál valaha arra vonatkozóan megjegyzést, hogy amit csinálsz inkább hobbi?

A családom egyik része nagyon támogató azonban voltak, akik szerint ez nem egy rendes munka, művészkedésből nem lehet megélni. Volt idő, amikor ajánlgattak nekem álláshirdetéseket, a nagymamám szeretettel mondja még a mai napig, hogy menjek el mérlegképes könyvelőnek. Olyan gondolat szintén előfordult barátoknál, családnál, hogy szeretem csinálni, ergo ez egy hobbi. Néhányan persze irigykedve mondják, hogy de jó nekem, a hobbim a munkám… Valamiért benne van a magyar kultúrában, hogy a munkának kínszenvedésnek kell lenni.

A szakmai életed során éreztél valamilyen pozitív vagy negatív megkülönböztetést amiatt, mert nő vagy?

Nem. Azt hiszem, nem. De azt viszont érzem, hogy ez a keramikusság sokkal inkább számít manapság női szakmának. Az mindenképp pozitív, hogy már nincs jelen ez a „jaj, a nők nem csinálhatnak egy ekkora projektet, vagy én nem dolgozom nőkkel” mentalitás. Vásárokon látom inkább, hogy a nőiséghez sokan társítják a szépség fogalmát, ha tehát szép tárgyakat készítesz, akkor kapsz egy kedves mosolyt – persze, szép dolgokat csinál, hiszen nő. De ez sem negatív vagy pozitív, csak szimplán van. Nem hiszek a sztereotipizálásban, szóval azt gondolom, hogy ez nem zárja ki, hogy bárki más is tudjon szépet, finomat létrehozni.

Mi az oka annak szerinted, hogy elnőiesedett a szakma?

Lehet ellentmondani?

Persze!

Akik művészi berkekben mozognak, és lehetőségeket kapnak kiállításokra, bármilyen támogatásra, azok főként nem nők, külföldön is azt látom, hogy a férfiak reprezentációja erősebb. De tény, az alkotók között manapság több a nő. Ugyanakkor ebben a szakmában is létező, nem megoldott helyzet, hogy a nők elmennek szülni, kiesnek a munkából, a férfiak pedig sokkal jobban oda tudják tenni magukat a karrierben. Egy férfitől inkább elfogadott azt hallani, hogy ő most a műtermében lesz egész hétvégén. De itt is hinni szeretnék abban, hogy az egyenlőség felé haladunk és idővel ez tud változni.

Visszatérve még a hobbi kérdésköréhez. Meg tudtad tartani a könnyedség érzését annak ellenére, hogy ez már a főállásod? Milyen praktikáid vannak?

Nagyon féltem az elején, amikor először realizáltam, hogy nincsen semmiféle mellékmellékvágány. A munka sokszor a lelkesedést veszi ki, ráadásul rajtunk van az a nyomás is, hogy pénzt kell keresni. Egyébként érzelmi alapon működöm, szóval hogyha valamihez van kedvem, akkor megadom magamnak azt a lehetőséget, hogy azzal foglalkozzak, kipróbálom, ami a fejemben van, és csak utána térek át a munkáimra. Inkább az a praktikám, hogy megengedő vagyok.

„Akkor tudom a munka részét is hatékonyan csinálni, hogyha kipróbáltam azt, ami amúgy izgat.”

De figyelek arra is, hogy olyan tárgyakat készítsek, amiket szeretnék, és ne az legyen az elsődleges szempont, hogy le kell gyártanom tíz bögrét. Be kell valljam, hogy nem tudtam megtaratani a hobbi felhőtlenségét, nekem ez a munkám, a hivatásom. Tudatosan keresek olyan dolgokat, amik kicsit kiszakítanak a kerámiából, de azért kötődnek hozzá, például virágrendezéshez kapcsolódó tárgyakat. Fontosnak tartom, hogy ha már a hobbim a munkámmá vált, akkor tudjak mellette találni valamit, ami betölti a hobbi szerepet – és jusson is rá időm.

Mik a jövőre nézve a terveid?

A hosszú távú és kicsit elvontabb, hogy szeretnék sokkal bátrabban, akár konceptuális projektekbe belevágni, amik tényleg nagyobb szabásúak, de nincs még semmilyen konkrétum. Tök jó lenne kicsit kibillenteni magam a megszokott hétköznapi tárgyak gyártásából. Illetve szeretnék olyan projekteket is, amiben jobban összekapcsolódunk a megrendelővel, ahol van helye a közös tervezésnek és egymás meghallgatásának.