2024. 03. 26. | Elmélet

A kincs, ami nincs és így nem is lesz – Jegyzetek a Design Dialogue/Critical Thinking beszélgetéshez

A hazai kortárs művészeti és design szcénában a nyilvános vitaestek a fehér holló ritkaságával bírnak. Az erőforrásokban szűkölködő, barátian vállveregető közegben nem egyszerű egymással szemben ülve kritikát megfogalmazni, éppen ezért jelentett kellemes meglepetést Pap Dávid, a FabLab Budapest ügyvezetőjének kezdeményezése. A Design Dialogue első vitaestjének beszélgetőpartnerei – Boldizsár Tamás, Bonta Gáspár, Húnfalvi András és Sipos Máté – a designéletben otthonosan mozgó, elismert szakmabeliekként a véleményütköztető design diskurzus hiányára igyekeztek válaszokat találni. A designkritika szerepétől a kreatívipar strukturális problémáiig ívelő, izgalmas kérdéseket feszegető beszélgetésükről hasznosnak láttam – a vita eredeti dramaturgiájától kissé eltérve – egyéni meglátásokkal és kérdésekkel kibővítve beszámolni.

Fogd a díjat, a pénzt és fuss?

A beszélgetés apropóját részben a Designisso-n Sipos tollából megjelent és a Facebook kommentszekcióban közösségi eszmecserévé bővült kritikák egyike adta. A szerző problémaértelmezési törekvéseiben többször kitér a tervezők szerepvállalására és felelősségére, ami a hazai design sajtót kényszeretető sikerkommunikáció és a megvásárolható státuszszimbólumot jelentő díjak fényében jogos, de – ahogy a vita rámutatott – árnyalásra érdemes szempont. Sipos „kapitalista pszichózisba” ragadt formatervezőkről tett megjegyzése adta meg a kezdőszólamot a közeg piaci kiszolgáltatottságáról szóló nyitányhoz. Kétségtelen, hogy az iparművészetet alapjaiban befolyásolják a gazdasági mechanizmusok, a helyi ipar 90-es évekbeli összeomlása és privatizálása óta zajló folyamatok pedig beláthatóan nehéz helyzetben hagyták a tervezőket. A nemrég megjelent, magyar és régiós textilipar állapotát feltáró cikksorozat fényében a bútoripar is megérne egy alaposabb tényfeltárást. Ahogy Bonta és Húnfalvi hangsúlyozták, a jelenlegi pályakezdők már eleve rossz gazdasági környezetbe ugranak fejest, a gyártók figyelme és erőforrásai híján pedig egyedül a kétes hátterű állami pályázatok és nemzetközi díjak megszerzéséért folytatott verseny, valamint a brandépítő marketingstratégia mentőmellényébe kapaszkodhatnak. A megküzdési mechanizmus azonban nem annyira megoldásnak, mint inkább szemellenzőnek tűnik, ami a vitaesten is eltakarta a Boldizsár által felvetett, alternatív utak keresésével kapcsolatos gondolatot. Mintha kissé túl egyszerűen fogadta volna el a beszélgetés a problémaként megfogalmazott kapitalista pszichózis mindenhatóságát, amiben a tervezők cselekvési lehetőségei is megbénulnak. Nem az állam vagy a gyártók kreatívipar hiányosságaival kapcsolatos felelősségét célom minimalizálni, de a vitát mozgató tehetetlenségi erő talán nem csak bennem hagyott nyitva olyan kérdéseket, minthogy:

1. Valóban egy olyan eszközkészlet jelentheti csak a megoldást, ami a fennálló gazdasági rendszert szolgálja ki, erősít meg és termeli újra?

2. A kapitalizmuskritika – a túltermelés és a túlpörgetett tárgykultúra – fényében lehetséges-e alulról szerveződve kezdeményezni egy alternatív, szolidárisabb és felelősségteljesebb tervezői attitűdöt?

3. Közösségi cselekvéssel lehet-e nyomást gyakorolni a nagyvállalati szereplőkre?

Remélhetőleg ez a vita csak a nulladik mérföldköve egy hosszabb párbeszédnek, amivel kapcsolatban az esemény másik nagy blokkja épp azt feszegette, hogy milyen felületeken és formában kellene megvalósulnia.

Miről beszéljen a kritikus…

A résztvevők abban egyetértettek, hogy a problémák feltárásához éppenséggel elférne a magyar design sajtó PR-cikkei között még pár progresszív kritika, azonban ezek tartalmával és céljával kapcsolatban már megoszlottak a vélemények. Míg Húnfalvi és Bonta szerint az alapos és felkészült kritikusnak segítő jobbot kell nyújtania a tervezőknek, addig Sipos és Boldizsár nem gondolták feladatának az omnipotens és finomkodó iránymutatást. A nézőpontjaik ütközése engem a kritika máig eszményített, független és közszolgálati funkciója, valamint a piac uralta médiakörnyezetben megváltozott szerepe közötti feszültséghez vezet. A 20. század napilapjainak kulturális rovataiban is fontos mediátorként megjelenő kritika minél többek számára igyekezett elérhetővé tenni a műértést. Szándéka mondjuk ekkor sem az alkotók megkímélése volt – Sipos példaként Sturcz János neoavantgárd festőgeneráció önreflexióját nemegyszer keményen, de megalapozottan sürgető kritikáit hozta fel. Azonban a közel harminc évvel későbbi médiazörejben a műkritikus hangja már más frekvencián szól. Az alkotók és tervezők közösségi médián egy gombnyomásra befogadható munkáit könnyen kinyilvánítható, egyéni vélemények harsogják körül – ebben a Mélyi József által „hangos vendégkönyvként” jellemzett, online közösségi műkritikában a kritikus meglátásai úgy jelennek meg, mint egy a sok közül[1]. Az állami támogatások és piaci együttműködések között túlélésért lavírozó sajtóorgánumok sem kapkodnak a potenciálisan megosztó gondolatok után, hiszen a sikerkommunikáció vagy a puszta dokumentációs célú szövegek sokkal többek számára emészthetők. Tehát nem csak a tervezőnek, hanem a kritikusnak sincs könnyű dolga: felveheti a jellemzően print folyóiratok szűkebb közönségére szabott tudományos-értelmező kosztümöt, vagy kerekdedre csiszolhatja a szélesebb online nyilvánosságot célzó szövegeit, népszerűsítő posztok és fizetett sajtóközlemények közé simítva formátlanná vált szerepét[2].

Már a kortárs médiakörnyezet miatt sem véletlen, hogy Sipos keménykezű designkritikái az intézményes hátterű Designisso-n találnak helyet. A magazin tíz évvel ezelőtti, Tumblr-blogos indulásakor a mind gym kifejezéssel jelezte, hogy kísérleti-gyakorló terepet kíván biztosítani az egyetem közösségének. Azóta egy intézményi dimenzión átlépő szaksajtói irányt jelölt ki magának, viszont oktatási programra épülő identitásának továbbra is fontos üzenete, hogy nem ördögtől való dolog útközben tanulni. A megfelelő arányban adagolt társfőszerkesztői elfogultságommal és önkritikámmal pedig úgy gondolom, a Designisso-nak az egyetemi védőszárnyak alatt nem kisebb felelősséget kell magára vállalnia, mint az egymással ütköző szakmai vélemények folyamatos generálását – amik, ha kiegészítésre szorulnak is, de mindenképp gördítik a közös gondolkodást. Akkor lenne csak igazán nagy a baj, ha már a hazai design szcéna utánpótlását nevelő intézmény falai sem erősítenék fel a progresszió utáni kiáltásokat.

… és miről ne?

Ugyanis már egyre élesebben rajzolódik ki körülöttünk az (ön)cenzúra árnya. A vita első órájánál ütötte fel a fejét a probléma, hogy a hazai kreatívipari stratégiát jelentősen befolyásoló Magyar Divat és Design Ügynökség tevékenysége nem képezheti a beszélgetés tárgyát. A miértekre pontos válaszokat kapni persze érdekes lenne, de ezeknél a hallgatás és elhallgattatás ténye önmagában árulkodóbb. Napestig beszélgethetünk arról, hogy hol vannak elásva a strukturális problémák és megoldásaik, amiket kritikusok feladata előkaparni és közkincsként felmutatni – de mégis hogyan tegyék ezt, ha az első kényes rögnél kicsavarják a kezükből az ásót?