Utcaszéli kincsek – Gwizdala Dáriusz és a zanzibári street art


Mitől lesz szép a művészet? Ki az a művész, aki „helyesen” alkot? És mégis ki dönti ezt el? Szakértő legyen a talpán, aki ezekre a kérdésekre kielégítő választ tud találni. Azonban megéri a témát hámozgatni; sokszor csak bizonyos prekoncepciók lehántása után futhatunk olyan elemi, teljes értékű grassroots jelenségekbe, mint a zanzibári street art.


Először Gwizdala Dáriusz fotóin és aktivizmusán keresztül tapasztaltam azt, hogy az északi féltekén uralkodó masszív – és nem kevésszer öntörvényű – designkozmosz határain túl is pezseg az alkotói élet. Nehéz elképzelni egy szerényebb, szűkebb kiterjedésű – vagy akár hasonló mértékben rendszerfüggetlen – kortárs művészeti megmozdulást, mint a kelet-afrikai utcafestészet. És mégis: Dáriusz gyűjtése és a benne foglalt tanulságok képesek az ismerős nagy egészet új fényben megvilágítani.

Korábbi munkái, mint a ferencvárosi Kóró Felhő vagy a Hot Goods kiállítás jobbára a már létező esztétikák megkérdőjelezésével és a művészet mint folyamatszerű, inkluzív jelenség bátorításával foglalkoztak. Ezek a témák ebben az új, Zanzibáron folyó – egyrészről dokumentatív, másrészről helyi alkotókkal és iskolákkal együttműködő – projektben tudtak igazán összpontosulni.

A projekt eddigi legfőbb termése az öt kötetből álló Zanzibar Originals című zine-sorozat a szigetcsoport naiv, kültéri festészetét örökíti meg. Nyitott, hozzáférhető területek – iskolák falai, garázsajtók és bolti kirakatok, bokorszéli táblák és utcasarkok – szolgálnak helyéül egy hatalmas, állandó kiállításnak, ahol a festmények fő célja nem a gyönyörködtetés vagy a mély reflexiók felfedése, hanem a részvétel: a közösségbe ágyazott funkció és szerep megmutatása.

A felvonultatott alkotók többsége szakmáját illetően korántsem festő. A szigeten a művészet egy demisztifikált, intézménytelen jelenség; amennyiben adódik egy – igazából alkalmi munkaként felfogott – festészeti lehetőség, egy művészeti háttér vagy formális képzettség nélküli ember is kaphat rajta. Nem érezni a levegőben a műtermek steril, kirekesztő pátoszát vagy a géniusz imádatát; a helyiek még a hivatásos művészeket is inkább illetik a régies fundi szóval, ami tipikusan egy szakmunkás vagy ezermester szerepére vonatkozik. Ez a pragmatikus megközelítés egy olyan motivált és kiegyenlített mezőnyt hoz létre, ahol a mesterkéltségnek vagy fontoskodásnak nincs húzóereje. A helyi művészet szükségszerű, spontán, meztelen, és ebből fakadóan végtelenül autentikus.

A képeket figyelve nem tudom nem észrevenni azt az alkotói sokszínűséget, azt a csálé tökéletességet, ami visszanéz rám. Van egy elképzelés arról, hogy az afrikai képzőművészet milyen lehet az alapján, amit az ipari turizmusból tapasztalunk: szuvenírfestés, képeslapok és társaik – ehhez képest Dáriusz fotóival úgymond testközelbe kerülhetünk, egy lehengerlő diverzitás tárul elénk. Ez kulcsfontosságú, mert megmutatja azt, hogy tehetségtől vagy iskolától függetlenül minden egyes ember magában hordozza a világ látásának, művészi szemmel való interpretálásának képességét. Úgy érzem, hogy Joseph Beuys prófétikus állítása, miszerint minden ember művész, Zanzibár szigetén nyert igazán értelmet.

„A cél az lenne, hogy jobban érezzük magunkat, és ebben a környezet talán a legszignifikánsabb dolog. Ezeket az ajtókat meg lehetne vásárolni, összehordani egy helyre, de akkor megszűnne az egésznek az értelme.”

Zanzibárra látszólag nem ért el az osztályozás és magyarázás véget nem érő körkörös aktusa, amit a nyugati világban szinte már lehetetlen a magasművészetről leválasztani. Ilyen értelemben a fotósorozat – bohókás külleme ellenére – komoly gondolatokat is takar. Görbe tükörként megmutatja, hogy a művészet obszesszív felülvizsgálata milyen hullámokat verhet a kultúrában: habár hajszálpontosan meg tudjuk mondani, hogy épp mit fogyasztunk és miért, sokszor a kreatív folyamatokból hiányzik a játék, az önfeledség, a kapcsolódás. A Zanzibar Originals egy éber, inspiráló emlékeztető: soha nem fogunk tudni a vászonra igazán figyelni, ha fél szemmel végig a saját köldökünket nézzük.

// /

Dáriusz további munkáitt Instagram-oldalán találjátok

Szerző: Parragh Péter