2024. 05. 24. | Design

Jószomszédi viszony – Gondolatok a cseh PULSE fesztivál kapcsán

A csehek igencsak fiatal eseménye, a PULSE nemzetközi építészeti és design fesztivál jó apropó lehet, hogy felfedezzük Ostrava városát, miközben sok egyéb másra is rácsodálkozhatunk. Például arra, hogy a szénbányászat és nehézipar egykori központjában lehetséges az épített ipari örökség megóvása és revitalizálása, vagy arra, miért jó, ha egy szanitergyártó vállalat helyi designerrel működik együtt.

De mégis: hogyan írjunk egy kétnapos design és építészeti fesztiválról beszámolót? Leginkább sehogy. Megírni is végtelenül unalmas lenne (hát még olvasni). Felsorakoztatni a színpadon egymást követő prezentációkat, rangsorolni a kedvenc előadóinkat, kiemelni magvas gondolatokat és frappáns idézeteket, mindezek mellé pedig körítésképp (már csak a hitelesség kedvéért is) némi személyes komment is jó, ha belefér. Hiszen, ki hinné el, hogy valóban testközelből tapasztaltuk meg a fesztiválélményt, ha nem véleményezzük – legalább egy fél mondat erejéig – a kísérőprogramok színvonalát, nem emeljük ki a helyszín rendhagyó jellegét, és nem pontozzuk a büfében kapható, tradicionális cseh túrós kalács és a világos pörkölésű, újhullámos kapucsínó minőségét. Na, ugye.

Voltaképpen én is beérhetném azzal a helyszíni (képes) riporttal, amit ott a PULSE-on, a Gong névre keresztelt épületben (és környékén) dokumentáltam, és kilőttem az étérbe Insta-sztori formájában. De az mégsem lenne profi. Másrészt talán nem árt, ha térben és időben kicsit eltávolodunk Ostravától, és a pulzáló (haha) fesztiválélmény lecsendesítése után megpróbáljuk levonni a következtetéseket és tanulságokat, kérdéseket feltenni, elsősorban az ipari formatervezés és tárgytervezés, vagyis a product design jegyében.[1] Ezek közül következik most néhány.

A nemzetközi előadó lejárt lemez (?)

A fesztiválszervezők körében még mindig jó receptnek tűnik, ha nagy nemzetközi nevekkel reklámozhatják az eseményüket. Persze, kérdéses, hogy 2024-ben akad-e értékelhető létszámú hallgatóközönség, akinek felcsillan a szeme és megnövekszik a pulzusszáma (haha), ha egy sztárdesigner vagy -építész nevét pillantja meg a programleírásban, s emiatt aztán jegyet is vált az eseményre. Ma, amikor a világhálón megszámlálhatatlan mennyiségű videóinterjú, podcast és TED-előadás érhető el a másodperc tört része alatt, a szakmabeliek és a laikusok ingerküszöbére apellálni akár még rizikós is lehet.

A PULSE még ha nem is extrán kreatívan, de csavart egyet a dolgon: olyan építészt, illetve designert helyezett a reflektorfénybe, aki nemzetközi karriert futott be, de gyökerei a régióban keresendők, vagy valamilyen módon nem ismeretlen számára a mi kis Kelet-Közép Európánk. Így lett a berlini Zsidó Múzeumot is jegyző amerikai építész, Daniel Libeskind a konferencia „kabalája”, aki a lengyelországi Łódź városában született, s már tavaly is tiszteletét tette a fesztiválon. Libeskindet valóban lelkes közönség fogadta, ő maga pedig készséges volt, közvetlen, sztárallűröktől mentes.

Mellette hasonlóan szerethető figurának mutatkozott Arik Levy formatervező is, aki bár tel avivi születésű, de pár évvel ezelőtt a csehországi TON gyárral működött együtt. Bár tervezett ékszert, csomagolást, enteriőrt és megannyi lakberendezési tárgyat és bútort (ezek közül például a „Confession” megérne egy misét!), amiről érdemes őt megjegyezni, az az egyik legegyszerűbb objektje, mondhatni maroktárgya, az inkluzív design jegyében született kavics formájú kupaknyitó.

Arik Levy egyébként több (nálam) toplistás gondolatot is dobott a közönségnek, amikor kérdéseket intéztek hozzá. Arra a felvetésre például, hogy mit tanácsolna a fiatal designereknek, azt válaszolta, hogy semmiképp se akarjanak designerek lenni, elegendő, ha gondolkodó emberré válnak, akik mindig a megoldásra koncentrálnak. Ami pedig különösképp elgondolkodtatott: Levy szerint a designer képzés sokkal nagyobb iparág, mint a (design)ipar maga. Azt hiszem, ezzel egyet kell, hogy értsek, kiváltképp magyar viszonylatban: sok az eszkimó, kevés a fóka, ugye. Vagy tévednék?

Sok a tervező, kevés a gyártó

Ennek a kijelentésnek tulajdonképpen (az előző gondolatot meg nem cáfolva) az ellenkezője is igaz (mindjárt kiderül, milyen értelemben). Pontosabban: sokkal több tervező kerül ki az iskolapadból, mint amennyi felvilágosult szellemiségű, innovatív szemléletű, jó ízlésű, a designra nyitott, tőkeerős vállalkozást, céget, gyárat vezető vállalkozó, tulajdonos van – vagyis, aki ezekben a tervezőkben meglátná a potenciált, s foglalkoztatná őket, akár hosszú-, akár rövidtávon (itthon legalábbis). Egyszerű tényállás.

A főképp üveggel dolgozó Jakub Pollág szlovák designer egy kimutatást vázolt fel: bőven van hová felfejlődniük a régiós országoknak (még a cseheknek is) atekintetben, hogy egészségesebb legyen az arány „mezei” (bér)gyártók és designszemléletű, értékteremtő gyártók között. Bizonyára könnyen elérhetők azok a statisztikai adatok, amikből a tervező is kiindult, mindenesetre ezek nélkül is megállapítható, hogy az elmúlt évtizedekben aligha mutatott javuló tendenciát a nagyobb vállalkozásoknál, gyáraknál foglalkoztatott designerek száma. Ez nemcsak Magyarországra, de Szlovákiára nézve is érvényes. Vagyis: voltaképpen gyáraknál dolgozó tervezőből van kevés.

Pollák maga is Pozsony után Prágában tanult tovább, majd Londonban képezte magát, hogy aztán a cseheknél próbáljon szerencsét. Társával, Václav Mlynář-zsal – studio deFORM név alatt – közösen terveztek ugyan egy lámpa- és bútorkollekciót a cseh Kavalier számára, a tárgyegyüttes azonban (hiába figyelt fel rá még az olasz designkurátor, Rossana Orlandi is), jóformán nem kellett senkinek, később pedig a felsőkategóriás gyártóhoz, a Lasvithoz került át. A tervezőpáros aztán úgy tűnt, megtalálta a maga útját: a tradicionális kézműves üvegtechnikát alkalmazó BOMMA nekik köszönheti legsikeresebb lámpáit. Érdekesség, hogy Pollág nemcsak cseh gyárakkal és manufaktúrákkal, de a londoni Buster + Punch márkával is megtalálta a közös hangot, „földijeivel” viszont nem: hiába tervezett üveget a Zlatý Bažant számára, a projekt (a cég részéről) érdeklődés hiányában elmaradt.

Egy kicsi cégnek is lehet esélye, ha van stratégiája

Akad azonban egy másik példa a szlovákoknál, ami igenis pozitív. Ez az 1947-ben alapított Javorina bútorgyártó vállalat esete, akiket a PULSE színpadán nem a cég tulajdonosa, de még csak nem is a megbízott tervezője képviselt: Michaela McClelland sales director beszélt. Többek között arról, hogy az a mesterségbeli tudással és szakértelemmel készülő bútorkollekció aligha talált volna fizetőképes vásárlókra, ha országhatáron belül maradnak. (Ismerős, nem?)

De nem akartak rögtön messzire menni: gondolták, kihasználják azt a helyzeti előnyt, ami nekik adatott. Vagyis: a cseh-szlovák kapcsolatot. Ahhoz viszont, hogy a cseh piacra betörhessenek, be kellett látniuk: legjobb, ha cseh designerekkel kollaborálnak, olyanokkal, akik már ismerősek a helyi közönség számára, s ezáltal talán könnyebben épül majd ki a bizalom a Javorina iránt is. Tiszta sor. Nem aprózták el: listavezető tervezőkkel állapodtak meg – tervezett nekik többek között Lucie Koldová, a Vrtiška & Žák duó (róluk hamarosan bővebben), a cseh-szlovák tervezőpáros, Boris Klimek és Lenka Damová is.

Most nem listáznám, mik azok az alapelvek, amik megléte nélkül életveszélyes lenne egy ilyen vállalkozásba belevágni (illetve rugalmasan alakítani a mai kor kívánalmainak megfelelően egy már meglévőt), de talán annyi elmondható, hogy a jó ízlés, a stabil gazdasági háttér talán még kevés is, ha nincs a vállalkozás vezetőjének erős víziója. És persze, egy jó sales-ese.

Art directorok egy szanitergyártónál? Miért ne?

Én az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy RAVAK installáció előtt fogok állni és csodálattal simítok végig egy mosdókagylót vagy veszek tüzetesen szemügyre egy zuhanyrózsát. Márpedig Ostravában ez történt. Emlékeimben ez a fürdőszobaberendezéseket gyártó vállalat csak egy volt a sok otthonteremtési expón megjelenő márka közül, és mivel még nem újítottam fel fürdőszobát (vagy ha így is tennék, messzire elkerülném a standon ácsorgó, porszívóügynök-attitűddel megáldott márkaképviselőket), tulajdonképpen sosem vettem őket igazán komolyan. Mostanáig.

A Vrtiška & Žák páros előbb vállalkozott arra, hogy terméket tervezzen a RAVAK számára, csak utána lettek a gyár art directorai – ezáltal nagyobb rálátásuk és befolyásuk lett a cég működésére, holisztikusabb módon közelíthettek a feladathoz. Újrapozícionálták a márkát, a céges kommunikációt, a honlapot, a csomagolást is újratervezték, bővítették a termékportfóliót és új árnyalatokkal frissítették az egyébként konvencionális fekete-fehér palettát (gondolva a belsőépítészek, lakberendezők igényeire is). Nemrégiben tértek haza Milánóból, ahol Rolling Foams névre keresztelt standjukkal mutatkoztak be (ezt az installációt utaztatták ide, Ostravába is).

A prezentáció egy pontján a színpadra lépett a cég egyik tulajdonosa, Patrik Kreysa, akitől a konferanszié megkérdezte: miért épp a Vrtiška & Žákra esett a választásuk. Azt mondta, hogy bár korábban is dolgoztak együtt designerekkel, olyan embert kerestek, akinek merőben éltérő a gondolkodása az övéktől, aki nem azt mondja, mutatja, csinálja, ami nekik, mint cégvezetőknek, hanem ami a vásárlónak tetszik.

Na, és itt volt az a pont, ahol azt mondtam: még, még, még! Még több tervezőt és gyártót szeretnék látni ezen a színpadon. Sőt, ha lehetne, én egy egész fesztivált ennek szentelnék. Mert muszáj lenne látnunk – amennyire részletesen csak lehet – azokat az kihívásokat, buktatókat, nehézségeket, amikkel egy tervező és egy gyártó-megrendelő közösen szembesül, s végül megoldást is talál rá. Pontosítanék: a mi magyarországi cégvezetőinknek, manufaktúra- és vállalatvezetőinknek kellene ezt látniuk, minél többször, testközelből. Mert voltaképpen ez lenne a PULSE célkitűzése: mi, akik itt élünk egymás mellett – Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Magyarország – ne legyünk restek kapcsolódni közeli vagy távolabbi szomszédainkhoz, osszuk meg a tapasztalatainkat, vegyük észre, tartsuk számon, mi történik a másiknál, s tanuljunk, amiből lehet.

Milánó vagy Ostrava? Nem kérdés.

Tulajdonképpen már a kérdés is indokolatlan – teljesen más közönség, teljesen más platform (azt leszámítva, hogy időben egymást követő eseményekről beszélünk, egyéb hasonlóságot nem is igazán találhatunk). A Salone del Mobile-lal, ahol minden, magára valamicskét is adó, design területén tevékenykedő szakember tiszteletét teszi, a PULSE nem veheti fel a versenyt, de nem is akarja, hiszen egy teljesen más közönséget céloz meg, más fókusszal és üzenetekkel.

A PULSE-nak egyetlen hátránya van, a kora. Tudniillik annyira fiatal a rendezvény, hogy ebben az elmúlt két évben nagy valószínűséggel kevés régióban dolgozó designer és építész eseménynaptárába kerülhetett be (pedig ez lenne a vágyott cél). Mindenesetre bizakodásra ad okod az az exponenciális növekedés, amit a PULSE már most fel tudott mutatni: míg ugyanis 2023-ban, a pilot évben a fesztivál csak egyetlen napig tartott (mindössze négy régiós előadóval délután, és egy díjátadóval egybekötött gálával este), addig az idei évben egy kétnapos intenzív programmal készültek a szervezők – mind a cseh származású, de Nagy-Britanniában dolgozó Jan Kaplický dolgozószobájának replikája, mind pedig a 3000 fotográfiát felvonultató, Adam Štěch (okolo_architecture) által készített és kurált, a modern építészet és design elemeit bemutató, valóban egyszerű, de nagyszerű „ELEMENTS” kiállítás is szuper volt.

A PULSE fiatal, talán még kiforratlan is itt-ott, de attól még igenis (vagy talán pont emiatt) komolyan vehető, s megvan benne a potenciál, hogy fontos építészeti és design esemény váljon belőle a Budapest-Pozsony-Bécs-Prága-Varsó tengelyen (és azon túl).

Most pedig következzen egy őszinte vallomás: felnézek a cseh design szakmára, imádom őket és elfogult vagyok velük szemben, de most sikerült felbosszantaniuk. Ezek a fránya csehek: mindig visszarángatnak oda, hogy újra elkezdjen érdekelni a magyar design helyzete. Pedig erről tulajdonképpen már évekkel ezelőtt letettem, s csak a szokásos prágai Designblok eseményen tett látogatásom alkalmával engedem meg nekik, hogy feltéphessék bennem (akaratukon kívül, persze) az elszánt és tehetséges cseh designerek, márkák és brandek (erre hamarosan visszatérünk) a gondosan leragasztott sebeket. Nemcsak megkapirgálják, de egy jól irányzott mozdulattal, hirtelen szakítják fel a ragtapaszokat, hogy azt higgyem: a magyar designnak is van esélye a gyógyulásra. S ezért a gyógyulásért én is tehetek valamit, sőt kötelességem tenni, ha már egyszer designteoretikussá kent fel engem az egyetem. A kötést (a saját magunk megnyugtatására) cserélgethetjük hosszú éveken keresztül ezen a megbetegített testen, alkalmazhatunk nyomókötést a vérzés elállítására, pedig valójában a vérátömlesztés, az újraélesztés segítene. (Ha segítene egyáltalán.)

S akkor a kérdések:

Létezik-e olyan formatervezett tárgyakat, termékeket gyártó magyar vállalat, manufaktúra, cég, akikre brandként tekinthetünk?

Van-e olyan forma- vagy tárgytervezőnk, aki ilyen vállalatnak dolgozik, és szívesen beszámol a tapasztalatairól

Van-e olyan cégvezető, kommunikációs vezető, marketinges (bárki), aki ilyen vállalatnál dolgozik, és szívesen elmesélné, milyen a közös munka, vagy nyitott lenne arra, hogy ilyesmibe belevágjon?

Akad-e olyan hazai tervező-gyártó együttműködés, aminek eredményeképp piacképes termék, kollekció született?

Ha ezekre akadnak épkézláb válaszaink, akkor nem is kérdés: nekünk is ott a helyünk a PULSE fesztiválon. Ahogy ott volt a Plydesign színeiben Kerékgyártó András, a Multifelt Factory képviseletében Olasz Éva (most az építészekre nem térek ki). Ennyien lennénk?

De persze, az is lehet, hogy csak én vagyok elégedetlen és tudatlan. Boldogan be kellene érnem egy új, modern, jól felszerelt campusszal, egy látványos és érdemi tartalom nélküli design (képzőművészeti? collectible design?) kiállítással, egy évek óta zárva tartó, egyébként csodás múzeummal, például. Ehelyett én folyton arra várok, hogy hátha egyszer egy Ajka Kristály, egy Balaton Bútor vagy egy Zalakerámia (vagy bárki más) ajtaján majd bekopogtat valaki, s nem küldik el őt melegebb éghajlatra vagy vonják meg a vállukat lemondóan, mikor meghallják szájából a „design” kifejezést.

Van-e tanulság tehát? Van. Nem is egy. Érdemes ott lennünk a PULSE fesztiválon, akár hallgatóként, akár szakmabeliként? Igen, nagyon is. És mi lehet a mi értékajánlatunk? Na, ez a jó kérdés. Mindenesetre, ha még a szomszédainkkal sem próbálunk meg jó viszonyt ápolni és kapcsolatokat kiépíteni (mondván: minek), akkor akár már most lekapcsolhatjuk magunkat a lélegeztetőgépről.

Végezetül pedig: az a bizonyos szerzeményezett pékáru (český koláč) nálam tízből tíz pontot érdemel.

// /

[1] A PULSE fesztivál első napja a product design, míg a második az architecture hívószavak mentén zajlott. Ennek megfelelően május 2-án a gyártók és designerek, illetve belsőépítészek adtak elő, május 3-án pedig az építészeké, városépítészeké volt a főszerep. Érdeklődésemből fakadóan, szakterületemnek megfelelően, illetve terjedelmi megfontolásból én most elsősorban az első nap eseményeit vettem górcső alá.