Megjegyzések a homokszemgépezetről – A Szüdzügia kollektíva kiállításáról
Homokszemek a gépezetben. Ezt a kifejezést arra szokás használni a hétköznapi nyelvben, amikor valami vagy valaki egy rendszer zavartalan működését akadályozza. De mi történik akkor, tehetnénk fel a kérdést a Szüdzügia kollektíva, vagyis Hulesch Máté, Máté Balázs, Tóth Márton Emil és Vass Csenge, Grana Arenaria című kiállításának szellemiségében, ha a gépezet semmi másból nem áll, csak homokszemekből? Ha tehát ez a gépezet mint zárt rendszer csupán homokszemek összességéből áll, e szemcsék összjátékának köszönhetően működik? Ebben az esetben vajon van-e valami más, ami a homokszemek közé keveredve akadályozza e homokszemek zavartalan összjátékát? Egyáltalán: van-e, lehetséges-e elképzelnünk a homokszemek között létesülő ürességet vagy űrt, egy olyan voidot, szabad térfogati hányadot, egy negatív teret, aminek köszönhetően ez az egész gépezet likacsos, üreges szerkezetűként tűnik fel előttünk.
De beszéljünk (látszólag) egészen másról, mondjuk a sajtokról, például az ementáliról. Körülbelül a „tyúk volt-e előbb vagy a tojás” kérdésével, vagyis nagyjából az univerzummal egy idős metafizikai dilemma, hogy vajon az ementáli sajt lyukai részei-e még a sajtnak vagy sem. Hiszen bár az erjedési folyamat, tehát a sajttá válás és a végső térfogat kialakulásának konstitutív mozzanatai ezek az apró, a sajt belsejében robbanó légbuborékok, a mérlegelésnél mégsem nyomnak a latban, vagyis külön nem is kell fizetnünk értük a sajtárusnál.
Éppígy merülhet fel Gilles Deleuze és Félixe Guattari filozófusok szellemében a kérdés, hogy vajon ebben a bizonyos gépezetben, amit a Szüdzügia kollektíva installációját elnézve hívhatnánk akár homokszemgépezetnek is, de éppígy nevezhetjük közönséges nevén univerzumnak is, szóval, hogy ebben a homokszemcsékkel teli gépben van-e más a homokszemeken kívül? Egyáltalán van-e, létezik-e más is e gépezeten kívül, van-e külső burka, felülete ennek a gépnek, és ha igen, vannak-e rajta kívül még további gépek, amik szintén homokszemekkel teliek, vagy azokban esetleg valami egészen más található? És ha igen, milyen a formája ennek a gépezetnek, ha kívülről nézzük? Vagy csak belseje van neki? És ha csak belseje van, akkor van-e belülről kitapintható formája, van-e belső fala és a homokszemek közötti tere vagy nincs? Mozognak-e, interakcióban vannak-e egymással ezek a homokszemek vagy lebegnek egyhelyben az idők végezetéig?
Az efféle kérdések módszeres átgondolására az emberiség történetében legkorábban az ókori hindu bölcseletekben, a buddhizmus és dzsainaizmus filozófiákban, illetve a preszókratikus ógörög filozófiákban tettek kísérletet a legkülönfélébb atomista elméletekben és világmagyarázatokban. Maga az atomizmus, mint ismeretes, azt az elképzelést jelenti, hogy az univerzum minden anyaga kis, oszthatatlan és elpusztíthatatlan részecskékből, az atomokból áll. Ezt a koncepciót egyebek mellett Leukipposz és Démokritosz filozófusok fejlesztették ki az időszámítás előtti V. században.
Az atomizmus forradalmi újítást jelentett, hiszen a képviselői mitológiai vagy természetfeletti magyarázatok nélkül kívánták feltárni és megérteni az anyag természetét és szerkezetét. Szerintük az atomok örökké létező, oszthatatlan és elpusztíthatatlan részecskék. Alakjukban, méretükben és súlyukban különböznek, és ezek a különbségek magyarázzák a világ látható tárgyainak különböző formáit és tulajdonságait. Legtöbbjük egyetértett abban, hogy az atomokon kívül létezik üres tér vagy üresség, amelyben az atomok mozognak. Az üresség ugyanis elengedhetetlen, mert lehetővé teszi, hogy az atomok folyvást újrarendeződjenek; enélkül a mozgás lehetetlen lenne, mivel nem lenne tér, ahová az atomok kimozoghatnának. Így viszont az atomok állandóan mozognak az ürességben. Viszont az anyagok tulajdonságai közötti eltérést az atomok alakjának, elrendeződésének és egymáshoz viszonyított helyzetének különbségei magyarázzák. Ezek a mozgások és kölcsönhatások különböző kombinációkat, a világban megfigyelt számtalan tárgy kialakulását eredményezik. Az atomisták szerint emellett az atomok mozgása és kölcsönhatása természeti törvények szerint történik és véletlenszerűen is bekövetkezhet. Ez a véletlenszerűség, összekapcsolva a szükségszerűséggel, az univerzumban lévő tárgyak létrehozásához és átalakításához vezethet, anélkül, hogy bármifél isteni beavatkozásra vagy előre meghatározott rendre lennének utalva.
Mindennek aztán felbecsülhetetlen filozófiai következményei lesznek a szabad akarat, az anyagi és nem anyagi lét, egyáltalán a valóság megismerhetőségét illetően és jelentősen befolyásolta a későbbi tudományos gondolkodást, különösen a modern kémia és fizika XVII. és XVIII. századi fejlődését – nem is beszélve a Szüdzügia kollektíva mostani, Grana Arenaria című kiállításról.
Na de mégis mi köze lehet mindennek a művészet vonatkozásában? – vetődhet fel jogosan a kérdés. Egyszerűbben fogalmazva: mi köze van voltaképpen a művészetnek és a tudomány objektív igazságának egymáshoz? Ennek kapcsán Lukács György elég sarkosan fogalmaz, amikor azt állítja, hogy „a tudományos célok érdekében végzett »művészi« ábrázolás mindig egyszerre eredményez áltudományt és álművészetet, és a specifikus művészi feladatok »tudományos« megoldása ugyanígy tartalmilag áltudományt, formailag pedig álművészetet hoz létre.”
A különféle diszciplinák efféle kompartmentalizálása a kortárs krizeológiák tükrében időszerűtlenné kopott, hiszen a valóság túl komplexszé, a bolygót és az emberiséget veszélyeztető, planetáris és lokális, mikroszkópikus és kozmikus léptékekben egyarán jelentkező politikai, társadalmi, ökológiai, gazdasági krízisek túlságosan sürgetővé váltak mára ahhoz, hogy a tudományt és a művészetet egymástól lehatároljuk.
De itt egyúttal a célelvű, pontosabban az önmagán túli célokra, így például a tudományos racionalizmus teleologikus szolgálatába állított művészet is össztűz alá kerül, hiszen a művészi ábrázolásnak nem tudományos vagy társadalmi célokat szolgálva, hanem saját autonómiáját folyvást megújítva és ahhoz mindvégig hűnek maradva kell működnie, s ehhez voltaképp az ábrázolásról magáról kell lemondania. Ezért is állítja azt Clement Greenberg amerikai művészetteoretikus, hogy „az avantgárd az abszolútumot keresve jutott el az »absztrakt« vagy »tárgy nélküli« művészethez – és költészethez is. Az avantgárd költő vagy művész tulajdonképpen Istent szeretné utánozni, olyasmit igyekszik alkotni, ami kizárólag önmagában érvényes úgy, ahogyan a természet öntörvényű, ahogyan egy táj – nem a táj képe – esztétikailag érvényes; olyasvalamit akar létrehozni, ami adott, teremtetlen, független mindennemű jelentéstől, hasonmástól vagy eredetitől. A tartalmat olyan maradéktalanul fel kell oldani a formában, hogy a műalkotás vagy az irodalmi alkotás sem egészében, sem részeiben semmire ne legyen redukálható, ami nem ő maga.” Ezért is találhat vissza az avantgárd művészet lehetséges tárgyak után kutatva éppen saját magához, kezdi el magukat a művészet formáit, poétikai döntéseit és módjait tematikává emelni.
A jó művészet tehát ennyiben nem csupán érzékletessé, érzékelhetővé, ezáltal pedig elképzelhetővé és felfoghatóvá teszi a felfoghatatlant, de egyúttal feltár valamit abból a módból is, ahogyan ezt teszi, ráadásul mindezt úgy és olyan megyőzően, mintha rajta kívül még senki más nem kísérelte volna meg ugyanezt. Mindezt fontosnak tartom megjegyezni a mostani kiállítás kapcsán is, hiszen itt voltaképp az atomisták többezer éves problématikája kerül úgy és olyan meggyőzően tematizálásra, mintha még soha senki nem probálkozott volna ezzel. Ez lesz az alapja és feltétele aztán mindannak, amit Boris Groys a művészetnek mint nem elavuló technológiának a vonatkozásában állít, vagyis azt, hogy a fejlődéselvű techno-tudományos termeléshez képest a művészet egyik legfőbb ontológiai különbsége abban áll, hogy az újabb művészeti alkotások nem szorítják ki, vagy írják felül a megelőzőket, hiszen míg az einsteini relativitás elmélet kiszorította a newtoni világképet, addig Picasso és a kubisták semmiben nem haladták meg például Cézanne-ékat. A művészet tehát olyan homokszemgépezet, amibe folyvást újabb homokszemek csorghatnak, anélkül azonban, hogy ezek az újabb szemek kiszorítanák a régebbieket.
Amivel csak azt akarom mondani, hogy a művészek láthatóan homokszemek a célelvű racionalitás és hatékonyság egyébként olajozottan működő gépezetében. Úgy gondolom, hogy a Szüdzügia kollektíva és közös témavilágok, vagyis az idő, a tér és az anyag tematikai együttállása mentén szövetségre lépő alkotók most nyíló kiállítása ékes példája annak, hogy milyen sok szükség is van efféle homokszemekre. És egyúttal remekül példázzák azt, hogy miféle termékeny mozgások és interakciók létesülhetnek e homokszemek között, ha van egy olyan befogadó tér, amiben szövetségre léphetnek egymással és a világgal, legyen az egy kiállítótér vagy éppen alma materük, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolája, amely éppen most ünnepli 25-ik évfordulóját. Legyen a most nyíló kiállítás a gépezet hatékonyságát lassító homokszemek és az azokat befoglaló nyitott tér ünnepe!
// /
Fotó: Máté Balázs
Grafika: Lődi Áron
Külön köszönet:Bene Tamás, Gáspár Júlia, Harmati Hedvig, Janky Máté, Kiss Áron Keve, Steinmann Vilmos, HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont
A Grana Arenaria kiállítás a MOME Doktori Iskola 25. évfordulóján valósul meg, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemért Alapítvány támogatásával.
