„Az inkluzív divatoktatás egy folyamat, nem a végeredmény” – Interjú Ben Barry-vel
Az elmúlt időszakban itthon is megszaporodott a divattal kapcsolatos kiállítások és publikációk száma. A test és a ruha kapcsolatának kutatása során jogosan merülhet fel a kérdés: van test ruha nélkül? [1] Ma az instagrammolható divat [2] virágkorában úgy gondolom, biztosan nincs. A ruházkodás azonban nem csak a divatról szól, hanem a testekről is, amik a ruhákat viselik. Minden testről. Az egyetemi éveim alatt adódott lehetőségem arra, hogy olyan emberekkel dolgozzak és beszélgessek, akik valamilyen módon kapcsolódnak az akadályozottsággal élőkhöz és az akadálymentesítéshez. Sokan közülük azt mondták, hogy nagyon nehéz – főleg Magyarországon – egyáltalán beszélgetést kezdeményezni a témáról, és akkor még nem is említettem a design vagy a divat kontextusát. A mesterszakos szakdolgozatomhoz készített kutatás alatt több olyan kérdéssel is találkoztam, amelyek miatt folyamatosan megkérdőjeleztem a divathoz és a ruhákhoz fűződő viszonyomat. Valóban csak vizuálisan érzékeljük a ruhákat? Nem inkább egy multiszenzoros gyakorlatról van szó? És milyen ruha a jó ruha? Ezek a kérdések alapozták meg a beszélgetésemet a New York-i Parsons Egyetem Divat Tanszékének dékánjával, Ben Barry-vel, akinek meglátásai és kritikái hiánypótlóak a divatkutatásban.
Amennyire én tapasztaltam, ha nem vagy fogyatékossággal élő, ha nem vagy jártas az akadálymentesítésben, vagy nincs akadályozottsággal élő családtagod, akkor nehéz elérni az érintett embereket és megismerni az igényeiket, problémáikat. Ezért is érdekelne, hogy mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy az inkluzivitás és az inkluzív divat témáival kapcsolatban szeretnél kutatások végezni. Mi jelentette számodra a kiindulópontot?
Valószínűleg két ilyen tényező volt. Az egyik a saját tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy milyen gyengénlátóként élni és emiatt folyamatosan megkérdőjelezni a divat vizuális elsőbbségét. Később, amikor a divatelméletről szóló kurzusaimat állítottam össze, még nagyon korlátozottan jöttek csak létre kutatások a divat és a fogyatékosság témakörében. A felvetett nézőpontok legtöbbször rendkívül funkcionálisak vagy orvosiak voltak: úgy tekintettek az akadályozottságra, mint egy egyéni problémára, vagy valamire, amit meg kell oldani és nem úgy, mint a testek kreatív variációira. Ki akartam bővíteni a fogyatékosság és a divat körüli narratívát – ez jelentette a másik fontos kiindulási pontot.
Volt olyan konkrét pillanat az életedben, ami meggyőzött afelől, hogy tényleg érdemes kutatni ezt a témát?
Azt hiszem, több ilyen pillanat is volt. Az egyik valószínűleg az, amikor összeállítottam a kurzusaim tananyagát és komolyabban elgondolkodtam azon, hogy mi tartozik bele a divatelméletbe. Foglalkozik például az inkluzivitással, a dekolonizációval és a méltányossággal, de az továbbra is kérdéses maradt számomra, hogyan néznek ki ezek gyakorlatban. Felismertem, hogy a fogyatékossággal kapcsolatos munkák korlátozottak, kutatóként pedig úgy éreztem, hogy hozzájárulhatok a változáshoz. Mindenki megérdemel olyan ruhákat, amikben biztonságban érezheti magát és amik segítenek kifejezni az identitását.
Voltak negatív tapasztalataid a kutatás során? Mert én kaptam néhány… nem mondanám, hogy negatív, de kétkedő megjegyzést, amikor a kutatásomról beszéltem. Magyarországon ez a téma eléggé új, a legtöbb ember számára furcsán hangzik és nem igazán értik, hogy a fogyatékossággal élőknek például miért van szükségük különböző ruhadarabokra a kórházi-jellegű, pusztán funkcionális öltözékek helyett.
Negatív megjegyzéseket nem kaptam. Talán inkább megbélyegzéssel és sztereotípiákkal találkoztam, mint például, hogy „szegény fogyatékos embereknek nincsenek szép ruháik”. Amikor segítünk nekik ruhákat vagy a testükkel kapcsolatos más perspektívákat találni (például, hogy a testük nem beteg, így ők sem azok – a szerk.), akkor csak a jótékonysági modellt erősítjük meg. Úgy éreztem, hogy az embereket inkább ez a segítő szándék vagy a szánalom vezérli a probléma megoldásában és nem az a meggyőződés, hogy tényleg fontos lenne kutatásokat végezni a témában.
Nekem is hasonló tapasztalataim voltak, a jótékonykodás nagyon felkapott nálunk a fogyatékosságról szóló diskurzusban. Az is elég gyakori, hogy csak akkor beszélünk a témáról, amikor különböző események – például a Paralimpia – aktualizálják. Gondolom, hogy a kutatásod során te is készítettél interjúkat valamilyen spektrumon élő emberekkel. Könnyű volt számodra kérdéseket feltenni nekik vagy volt valamiféle nyelvi akadály? A magyar nyelvben rengeteg olyan szó van, ami bántó lehet ilyen helyzetben – például fogyatékos, vak, sánta, béna stb. –, mégis csak ezeket tudjuk használni, mivel nincsenek rájuk alternatíváink. Néha gondot okozhat egy kérdés megfogalmazása, mert akikkel beszélgetek, nem szeretnék, hogy olyan szavakkal kérdezzek, amiket jelenleg használunk.
Nyilván fontos, hogy mielőtt a kutatócsapatunkkal interjúkba bocsátkoznánk, egy évet önreflexióval, olvasással, felkészüléssel töltsünk és olyan kérdésekkel foglalkozunk, mint hogy hogyan definiáljuk a saját pozíciónkat; hogyan értjük meg a saját testünket; hogyan tanultunk korábban a fogyatékosságról; és hogy milyen gondolataink vannak róla most. Ezek abban segítenek, hogy eltávolodjunk az internalizált (k)épségizmus minden formájától. Csak kérdéseket szabad feltennünk, közben pedig törekednünk kell arra, hogy a lehető legsemlegesebbek maradjunk. Nagyon épségista a világunk, így fogyatékossággal élő emberként annyira magadévá teszed ezt a gondolatiságot, hogy már pusztán a kérdések megfogalmazása is emancipatorikus. Mi a kutatásunkban az akadályozottságot sokkal inkább a divat előnyeként, egyfajta nyitásaként vizsgáltuk.
Senki sem keretezte korábban ilyen módon a fogyatékosságot, mert az uralkodó narratíva szerint a veszteségről szól – egy olyan állapotról, amit meg kell oldani, helyre kell hozni.
Soha nem kérdeztünk rá, hogy mikor lettél fogyatékos, vagy hogy fogyatékosnak születtél-e. Megpróbáltuk a lehető legkevésbé tolakodóvá tenni a kérdéseket és olyan fogalomkészletet választani, ami semlegesnek vagy felhatalmazónak, motiválónak hatott. Mint minden identitáscsoportnál, itt is nagyon sokféle nyelvezet létezik és ahogy említetted, sok ellentmondást fedezhetünk fel bennük. Számunkra az volt a fő kérdés, hogy milyen nyelvezetet részesít előnyben a résztvevő. Néhányan még a „fogyatékos”, a “fogyatékossággal élők” vagy a „rokkant” és a „kripli” jelzőt is használják, mások számára viszont ezek már sértők. Szóval nagyon fontos volt, hogy olyan megfogalmazást használjunk, amit a résztvevők határoztak meg és ami nem a saját világnézetünket vagy politikánkat érvényesítette.
Forrás: disabilityfashion.parsons.edu
Ha jól tudom, nem olyan régen választottak meg a Parsons School of Design Divat Tanszékének dékánjává. Mi volt az első terved vagy álmod, amit meg akartál valósítani?
Nagyon világos szándékokkal pályáztam meg a pozíciót. A dékáni szerepkörömben biztosítani akartam, hogy a tantervünket a kultúrára és a társadalmi igazságosságra alapozzuk – nem csak szegmentáltan, egy-egy kurzusban akartam foglalkozni ezekkel a fogalmakkal. Az első évben egy olyan új jövőkép megalkotásán dolgoztam, amely valóban a hozzáférést, a befogadást, a dekolonizációt és a méltányosságot tekinti a tevékenységünk alapjának. Például olyan professzorokat vettünk fel, akik a bennszülött divat és a dekolonizáció, a plus size, a fast fashion, a fogyatékosság és a divat, valamint a transz és a nem bináris divat területén szerzett ismeretekkel rendelkeznek, így az ő sokszínű készségeik segítettek megváltoztatni a tantervet. Dolgoztunk új kurzusok bevezetésén is, tehát most már vannak órák teltebb testekre történő fast fashion ruhatervezésről, multiszenzoros tervezésről és az őshonos divatról. Szóval változtattunk, de ez egy lassú folyamat, különösen egy olyan intézményben és iparágban, amely ennyire a gyarmatosítás és az európai modernitás logikáján alapul.
Egy New York-i egyetemről beszélünk, a város innen nézve pedig olyan, mintha tele lenne nyitott gondolkodású emberekkel. Arra lennék kíváncsi, hogy a kollégáid hogyan reagáltak valójában ezekre az új ötletekre?
New Yorkban élni kiváltságos dolog, hiszen ez egy sokszínű város, ami művészetre, designra és kultúrára, valamint befogadásra és a közösségre épül. Természetesen New York sem tökéletes, de úgy gondolom, hogy a kollégáim nagyon támogatóak voltak. Nem volt ellenállás a részükről, mintha mindenki akarta volna a változást. Mielőtt idejöttem, sok kollégám már dolgozott ezeken a problémákon, csak nem intézményesített keretek között, hanem az óráikon és a kutatási gyakorlatukban. Azt hiszem az, hogy New Yorkban vagyunk segítette ezt a folyamatot, de még itt is jelen van az egyenlőtlenség, a megbélyegzés és a diszkrimináció a túlsúlyos vagy a fogyatékossággal élő testekkel szemben. Még mindig hiányzik az amerikai őslakosok történelmével, divatjával kapcsolatos tudás és még mindig nem egyértelmű, hogy az őslakos művészek és tervezők szintén a divat és az anyagi kultúra alkotói, formálói. Tehát még mindig óriási a tudásbéli hiányosság, így a munkánk nem csak abból áll, hogy kurzusokat kínálunk, hanem abból is, hogy együtt indulunk el egy olyan úton, amely során „el kell felejtenünk” bizonyos rossz, divatiskolában és más helyeken megtanult beidegződéseket. A folyamat mély alázatot és elkötelezettséget igényel, különösen a professzoroktól, hogy mindig tanuljanak, hogy kihívások elé állítsák magukat és fejlődjenek, de a közösségünk határozottan támogatja őket ebben. Enélkül az egész nem lenne lehetséges – nem lehet csak az én vízióm, nem csinálhatom egyedül, ebben a Parsons teljes közösségének részt kell vennie.
Összességében ez egy elég pozitív fogadtatásnak hangzik.
Nyitottak voltak rá, de azt is gondolom, hogy az emberek, beleértve engem is, nem mindentudók. Hibákat követünk el és nem feltétlenül tudjuk, hol kezdjük a változást, nem igaz? Újra kell képezzük magunkat, mert sokan, akik divatiskolákba jártunk – különösen a Globális Északon – vagy az iparágban dolgozunk a kiváltságos, nyugati tudásról kaptunk ismereteket, ami pedig csak az európai modernitás és az iparosodás révén létrejött divatról szól. Ez előírja a nemi binaritást, valamint a faji hovatartozás, a méret és a fogyatékosság szempontjai szerint helyez előtérbe vagy marginalizál bizonyos testeket. Például amikor a plus size vagy a kövér testek ruházkodáshoz való jogáról beszélünk, akkor is úgy fogalmazunk, hogy az öltözékeknek „megfelelőnek” kell lenniük. Megfelelő ruházat… mit is jelent ez valójában? Azt, hogy vékonyabbnak tűnünk benne? Szóval sok újratanulásra van szükség ahhoz, hogy a munkánk közben ne essünk bele a megbélyegzés és a sztereotipizálás problémájába és ne okozzunk ezzel még több kárt a közösségeknek és a diákoknak – csak így vehetünk részt a befogadó divatoktatásban. Ezért fontos az is, hogy legyenek terveink az elszámoltathatósággal kapcsolatban: hogy amikor baj történik, azt mondhassuk, hogy nem tudtuk, sajnáljuk és így meg így fogjuk kezelni és megváltoztatni a dolgot. Soha nem várhatjuk el senkitől, hogy tökéletes legyen, vagy hogy mindent tudjon, viszont alázatosnak kell maradnunk. El kell kötelezzük magunkat egy elszámoltathatósági rendszer mellett és kommunikálnunk kell a hibáinkat, foglalkoznunk kell a problémákkal és így kell tovább haladnunk.
Úgy gondolom, hogy az inkluzív divatoktatás felé vezető út mindenképpen a mély alázatról és a folyamatos párbeszédről szól. Mint a dekolonizáció, ez is egy folyamat, nem a végeredmény.
Említetted a párbeszéd szükségességét. Gondolod, hogy az általad behozott új ötletek és változások után van helye a fogyatékossággal kapcsolatos dilemmák és helyzetek megvitatásának az egyetemen?
Még nem, mivel jelenleg nem minden diáknak kötelező erről tanulnia. Kicsit beépült már a kurzusokba és természetesen vannak szabadon választható tárgyak, ahol a diákok kifejezetten erre témára fókuszálhatnak, de úgy gondolom, hogy minden tervező szakos hallgatónak tanulnia kell erről. Szerintem a fogyatékosság elméletének megértéséről és a divattudományhoz, a divatelmélethez és a divattervezéshez való kapcsolatáról szóló kurzusoknak kötelezőnek kellene lenniük az alap- és mesterképzésen. Ha valaki divattervezői diplomát szerez, képesnek kell lennie arra, hogy különböző testekre tervezzen, beleértve az akadályozottsággal élőket is.
Miért csak a fehér amerikai vagy európai divatban való jártasságra van szükség a diplomázáshoz és arra miért nincs, hogy tervezőként megértsd például a fogyatékos vagy a nem-vékony testeket?
Ki kell terjeszteni a divat európai iparosodásból eredő történetét ahhoz, hogy a diákok egy sokkal rétegzettebb, összetettebb és gazdagabb tudással távozzanak a diplomaszerzésük után. Közel vagyunk, de még nem tartunk itt. Szerintem nem baj, ha a változás lassú, mert így átgondoltabban zajlik. Ha túl gyorsan haladunk, nem fogjuk megfelelően csinálni – csak egy kis tatarozást fogunk végezni a házon ahelyett, hogy az egészet újjáépítenénk.
Sokat beszélünk ezekről a témákról a hallgatótársaimmal is. A MOMÉn nagy hangsúlyt fektetünk olyan problémákra, mint például a greenwashing, vagy hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy a lehető legtöbb tervezéshez használt alapanyagot megmentsük. Néhány évvel ezelőtt beszélgettem divathallgatókkal és azt mondták, hogy néha frusztráló számukra az érzés, hogy minden igénynek és kihívásnak meg kell felelniük. Végeztetek valamilyen felmérést a diákjaitok között arról, hogyan vélekednek ezekről a dolgokról?
Nem végeztem ezzel kapcsolatban kutatást, de szerintem fontos, hogy a divatoktatási programok keretében vagy tanulmányutakon beszélgessünk ezekről a problémákról. A divatoktatás a komplexitások sokaságával foglalkozik: gondolkodik az éghajlati igazságosságról, a testpozitivitásról, az egymással való kapcsolatainkról és a divatipar megújításáról. Lehet, hogy vannak iskolák, amik csak szép ruhákat akarnak tervezni és semmi mással nem törődnek, de én azt hiszem, pedagógusokként a feladatunk egy része abból áll, hogyan tudjuk megismertetni a diákokkal ezeket a problémákat. A divat kritikája nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a divatot, vagy hogy nem találunk örömöt benne; nem arról szól, hogy a divat rossz, az ipar pedig szörnyű és csak árt. Ha ez lenne a helyzet, akkor ki akarna részt venni benne? A divat önmagában olyan szép és örömteli: megerősít minket a testünkben, teret ad a kreatív kifejezésnek, összeköt minket a történelmünkkel, a környezettel, más emberekkel. A divat maga a megtestesült társadalmi, kulturális és gazdasági hatalom – ennek az örömét akarom a középpontba állítani és megőrizni. Meg akarom óvni és ki akarom tágítani a divathoz való jogot, mert még nincs mindenkinek hozzáférése ehhez az örömhöz. A kérdés tehát az, hogy pedagógusokként, tervezőkként, teoretikusokként és tudósokként hogyan tudjuk használni a ránk ruházott hatalmat és felelősséget abban, hogy áthidaljuk a jelenlegi szakadékot, hogy segítsünk feloldani a feszültségeket. Szerintem ugyanez a diákok feladata is. A hallgatók a divat kritikájának hatására gyakran azt kérdőjelezik meg, hogy miért vannak ők egyáltalán ebben az iparágban. Miért tanulják ezt? Azért mentek divatiskolába, hogy szomorúak és lehangoltak legyenek, vagy azért, mert örömet okoz nekik a divatban rejlő kreatív önkifejezés? Szerintem a két érzés kiegészíti egymást, a diákoknak pedig érdemes megtanulniuk, hogyan lehet összehangolni őket.
Sinéad Burke író, oktató és akadályozottságügyi aktivista volt az első alacsonynövésű modell a Vouge címlapján. // Forrás: vouge.co.uk
Zárásnak az egyik kollégádtól, Sinéad Burke-től kölcsönöztem egy kérdést: lesz valaha igazán diverz a divat? Látsz valamilyen változást a divatiparban most, hogy egyre jobban reflektorfénybe kerül az inklúzió?
Úgy gondolom, a divatipar korábban jobban vonakodott a problémáktól, a szereplők nem voltak hajlandóak részt venni a közös gondolkodásban, jelenleg viszont sokkal nyitottabbak a beszélgetésre és a változás előmozdítására. Azt hiszem, mostanra felismerték, hogy ez a téma jelenti az iparág jövőjét. Úgyhogy azt tapasztalom, hogy örömmel vesznek részt velünk emberek tanfolyamokon, együttműködésekben, és támaszkodnak a tudósok és a diákok befogadó tervezéssel kapcsolatos tudására. Ugyanakkor szerintem a divat már alapvetően is sokszínű: persze, ha az iparággal azonosítjuk, akkor nem az, ezért fontos megértenünk, hogy a divat önmagában összetett és plurális. Az ókortól kezdve gyakorolják közösségek, az inklúzió célja pedig részben az, hogy összekösse ezt az időtlen, a világ minden táján jelenlévő divatot az európai modernitás és iparosodás idején született divattal. A domináns iparágból kizárt közösségek párhuzamos divatrendszereket hoztak létre a testük öltöztetésére és az identitásuk kifejezésére. Valójában csak arról van szó, hogy a befogadó gyakorlatokon keresztül megkérdőjelezzük a kapitalista, Globális Észak-központú ipar dominanciáját, amely eltörölte a divat ezen sokszínűségét.
// /
Vékony Anna a MOME Design- és művészetmenedzsment MA szakán végzett 2024-ben. Az interjút All inclusive? Hiány, ambíció és lehetőség a kortárs divatban c. szakdolgozatához készítette.
[1] Joanne Entwistle: The dressed body, 2015
[2] Keszeg Anna: Divat-újratervezés – A kortárs divat médiaműködései, 2022
