„Ideje lenne diskurzust kezdeményeznünk a formatervezés területén” – Hevesi Annabella válaszcikke
Szorongó alkat vagyok, amivel esetemben kéz a kézben jár, hogy szigorúan tekintek magamra, a munkámra és olykor a környezetemre is – szinte kihívást jelent meglátni a jót, az „eredményt”. Talán emiatt engem kívülről nagyon könnyű összeroppantani, így már a puszta tény felzaklatott, hogy tervezőként érintett voltam Sipos Máté Kösz a semmit! című kritikájában. Bár próbáltam felülemelkedni a személyességen, és konstruktívan közelíteni azon állítások felé, amelyek a vélt igazságommal ütköztek, sokáig nem találtam a megfelelő formáját annak, amelyben megszólalhatnék.
Mostanra a vélt igazságom képviselete mellett már fontosabbnak érzem azt felvállalni, hogy ideje lenne diskurzust kezdeményeznünk a szakmám, a formatervezés területén. Ennek a küldetésnek pedig valóban lehetne egyik releváns formája a kritika, ugyanakkor, a megjelent írás számomra inkább csak újabb példája annak, hogy miért is lenne szükség arra a bizonyos párbeszédre. Elvégre még egy designelméletben jártas gondolkodó – aki rendelkezik némi rálátással – sem ismer ezen a területen alapvető összefüggéseket, sem képes mindig tisztán látni a mindent átható politikai szmogtól, amiben pácolódunk, és továbbra is ott tartunk, hogy ha designt kritizálunk, akkor valójában az arról folyó kommunikációt vitatjuk, és nem magukat a tárgyakat. Szerintem jól mutatja, hogy a tárggyal mint médiummal még egy designkultúrára érzékeny ember sem feltétlenül tud mit kezdeni, hiszen a kritika írója is csak képekkel és szövegekkel érintkezett. Számomra a megjelent írás akkor lehet érvényes, ha provokációként tekintek rá, amit valahol megértek, ha arra gondolok, hogy a szerző valószínűleg hasonlóan nehéz helyzetben van a nem igazán létező hazai designdiskurzussal, mint mi, tervezők a nem igazán létező hazai formatervezéssel.
A bútortervezés kicsit az építészethez hasonlít – a munkánk érvényességét alapjaiban határozza meg az az infrastrukturális háttér, ami képes megvalósítani terveinket. Ezen a területen azonban szembesülnünk kell a termékeket gyártó-kereskedő réteg krónikus hiányával, a kulturális gyökértelenséggel, a megbecsülés és a valódi gyakorlattal rendelkező grémium hiányával. Emiatt a pályát nem-elhagyó tervezők többsége az iparművészet hagyományai nyomán találnak maguknak menedéket, ami részben azzal jár, hogy egy adott technológiára szűkítik a fókuszt, és ők lesznek a saját munkájuk „gyártói” és gyakran kereskedői. Legyen szó crafterekről, iparművészekről vagy collectible designerekről, ezek mindegyike nagyon szép és értékes út, ugyanakkor sokan azért választottuk ezt a hivatást, mert szélesebb körben szeretnénk hatást gyakorolni, és olyan égető problémák gyakorlati megoldásával foglalkozni, amelyek például a termelési folyamatokat érintik. Ennek az ideális formája az lenne, ha tervezőként szolgáltatást nyújthatnánk más gyártó-kereskedő cégeknek, és a szakmai elveink mentén próbálhatnánk irányt mutatni, erre azonban szinte csak pályázati keretrendszerben van itthon lehetőségünk. Emiatt, ha idáig egyáltalán eljutunk, először olyan problémákkal és anomáliákkal kell szembenéznünk, amelyekkel gyakran az iparág szereplői sincsenek tisztában.
Hiányzó fejlesztői kultúra
Például komoly kihívást jelent a hazai bérgyártókkal való együttműködés – és már ez sem világos mindenki számára, hogy azért, mert valaki lakatos, asztalos vagy kárpitos, még egyáltalán nem biztos, hogy tudja, hogyan kell terméket fejleszteni. A már ismert gyártási folyamatokat optimalizálni és egy innovatív terméket a „semmiből” létrehozni teljesen más attitűdöt, tudást és infrastruktúrát feltételez.
Sokféle helyzetben dolgoztam már együtt kivitelezőkkel, és szerencsére számos pozitív élményem van, de a körülményekből adódóan a legtöbb gyártó-tervező együttműködésnek sajnos hasonló a dinamikája, mint egy toxikus szülő-gyerek kapcsolatnak: mivel általában a tervező a kezdeményező, ezért legyen hálás, hogy egyáltalán tervezhet, de folyamatosan megkérdőjelezik, infantilizálják és érvénytelenítik a munkáját.
Ugyanakkor a tervezőnek rengeteg feladatot és felelősséget át kell vállalnia a kivitelezőtől (parentifikáció), ami a saját területén való fejlődését hátráltatja. És ha a fejlesztés végeredménye sikeres lesz, akkor azt a hazai közvélemény a kivitelező sikerének fogja tulajdonítani („gratulálunk a szülőknek”), ha pedig kudarc, akkor azt a tervező hibájának tekintik („az alma messze esett a fájától”). És ennek a traumáját ráadásul tervezők is átadják tervezőknek, akik internalizálták ezeket a mintázatokat, így például egy pályázat elbírálásánál is hasonló dinamikákkal találkozni, ahol előfordul, hogy érdemi tapasztalattal nem rendelkező tekintélyszemélyek hoznak döntéseket.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis miért várnánk el, hogy a bérgyártó a tervező „úri huncutságához”, a termékfejlesztéshez asszisztáljon, amikor az számára látszólag csak nyűgöt jelent. Szerintem nem arról van szó, hogy a bérgyártónak ne lenne érdeke egy ilyen együttműködésben, hanem inkább arról, hogy azt eleinte nem ismeri fel. Az adottságok – beleértve a tervező tapasztalatlanságát is – pedig tovább akadályozzák őt ebben, így a motiváció hiánya teljesen érthető.
Ha messzebbről nézzük a képet, akkor viszont talán belátható, hogy a bérgyártás önmagában egy rendkívül árérzékeny terület. Bár most éppen előnyben részesítik az európai szereplőket, még hozzám is eljutott néhány olyan eset, amikor a megrendelői állomány „főtörzsét” képező cég talált magának olcsóbb beszállítót, ezért kihátrált az együttműködésből, a bérgyártó pedig csődbe ment.
Egy tervezővel közös termékfejlesztés nem csak azért lehetne előnyös a gyártónak, mert lenne saját terméke, amivel – ha persze el is tudná adni – csökkenthetné a kiszolgáltatottságát, hanem mert a fejlesztés során elsajátított tudás és innováció bérgyártói minőségében is javíthatná az esélyeit a piacon. Ráadásul egy termékfejlesztésnek identitásformáló ereje van: néhány bérgyártó hiába gyárt apró alkatrészeket hatalmas és ismert nemzetközi cégeknek, ezekről gyakran még csak nem is beszélhetnek.
Szerintem az alkatrészt leporoló Pista bácsi is a designkultúra meghatározó szereplője, aki ha végrehajtó helyett „alakító félként” tekinthet magára, máshogy fog viszonyulni a munkájához, önmagához, és talán magához a designhoz is. A fejlesztői kultúra és piacismeret hiánya, valamint a kockázat és kimagasló forrásigény miatt azonban még egy fejlesztésben motivált gyártó is rendkívül nehéz helyzetben van.
Line and Round: Dedas
Fejlődési lehetőség?
Alapvetően egyetértek a kritika szerzőjével abban, hogy a Divat & Design Ügynökség Design Lab programját kellene és lenne miért kritizálni. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy egy ilyen pályázat legalább némi forrással és menedzsmenti háttérrel képes védettebb teret biztosítani arra, hogy tervező és gyártó egyáltalán próbálkozzon. Ennek pedig a legnagyobb jelentősége az az edukatív folyamat, amire mind a két félnek szüksége lenne ahhoz, hogy legyen itthon fejlesztői kultúra. Szerintem egy ilyen fejlesztésre úgy kellene tekintenünk, mint a participatív design egyik formájára, ahol a hosszútávú cél az, hogy a felelős tervezői megközelítést át tudjuk ültetni a gyakorlatba – például a körforgásos gazdasági szemlélet adaptálása révén, de ehhez „tűzközelbe” kell kerülnünk. Részben azért, hogy tervezőként megértsük a folyamatokat, és részben azért, hogy motiváljuk az abban résztvevőket.
A kritikában érintett bútorom, a Dedas esetében a projekt elején mindenki magabiztosan állította, hogy amit kitaláltam, azt nem lehet megvalósítani. Végül izzadság és vérverejték kíséretében mégis sikerült, és bár úgy tűnik, hogy a hazai közeg az ebben rejlő innovációt nem igazán ismeri fel, szerencsére, nemzetközi léptékben sokan igen. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy a kivitelező partnerem hozzáállása gyökeresen megváltozott. A már közhelyes „nem lehet megcsinálni” alaptéziséből eljutottunk a „bármit meg tudunk valósítani” szintén kissé végletes, de mindenképpen konstruktívabb szemléletig. A Dedas szerkezeti kialakítása is határfeszegető volt, de ha nincs az a közös fejlesztésünk, bele sem tudtunk volna vágni az azt követő projektünkbe, a Peach easy chairbe. Ez utóbbinál már sokkal radikálisabban közelíthettem meg a szerkezetet, aminek a koncepciója az első fejlesztésünkből következett. Bár ezzel a munkámmal a hazai színtér végképp nem tudott mit kezdeni, olyan országokban, ahol van fejlesztői kultúra, mintha a megközelítésem mégis termékeny talajra hullott volna – legalábbis több tervező megkeresett emiatt, Sanghajiban például odajött hozzám egy lány, aki erről a bútorról írja a szakdolgozatát.
De hiába kap egy fejlesztés pozitív visszaigazolást akár a piac, akár a szakma részéről, ha nem kapunk segítő kezet a kereskedelemben. A körülményekből adódik, hogy nem a piacismeret és a felmért igények indukálnak egy ilyen fejlesztést, és emiatt mindenkiben akadhatnak kétségek már az első perctől. Tovább ront a helyzeten, hogy sokan azzal sincsenek tisztában, hogy egy fejlesztés hónapokban, de inkább években mérendő, és egy fejlettebb prototípus még nem feltétlenül tekinthető terméknek. Azonban így, hogy még kereskedelmi know-how és hálózat sincs mögöttünk, akár egy potens tárgy esetén is arra a hibás következtetésre juthatunk, hogy magával a fejlesztéssel van a probléma, és ez rettentően kontraproduktív.
Line and Round: Peach easy chair
Külföldön érvényesülni?
Tervezőként logikusnak tűnik megpróbálni olyan környezetben érvényesülni, ahol az „együtt rájövünk” romantikája helyett lehetőség van magunkba szívni a már meglévő tudást és elsajátítani a bevett gyakorlatokat. Kissé idealista módon bízom abban, hogy ha sikerül nemzetközi gyártókkal együttműködni, az ott megszerzett tapasztalat és reputáció idővel visszahat a hazai viszonyokra is. Ez a megközelítés azonban sérülhet, mivel a nemzetközi gyártók tapasztaltsága miatt a tervező hatásköre szűkebbé és koncentráltabbá válik. Bár tervezőként mindenképpen fejlődünk, nem fogjuk az „ideális együttműködés” minden részletét megismerni, amit később átadhatnánk egy hazai fejlesztés során.
A nagyobb probléma az, hogy tervezőként külföldi szereplőkhöz eljutni szinte csak akkor lehetséges, ha fel tudunk mutatni egy működő prototípust. Ennek legideálisabb felülete a különböző vásárokon való részvétel, ahol ezek a cégek is jelen vannak. Ebben azonban nem csak a kiállítás megfinanszírozása jelent kihívást, hanem magának a prototípusnak a gyártása is. Az elkészült tárgynak ugyanis nemzetközi színvonalúnak és versenyképesnek kell lennie, tehát már a prototipizálási folyamatban is küzdünk a fejlesztési kultúra hiányával. Emellett a cégek számára sokszor stratégiai döntés, hogy kivel dolgoznak együtt, így nem csak a terv minősége, hanem a tervező személye is felértékelődik. Fontos, hogy mennyire van jelen a köztudatban, van-e nemzetközi elismerése, tapasztalata, mennyire illeszkedik a márkafilozófiához. Kelet-Európából, pályakezdőként elindulni különösen nagy hendikep, és ha szárba is szökken valami, a fejlesztés továbbra is évekig tart. Itt gyakran találkozni olyan üzleti ajánlattal, hogy „dolgozz nekünk hónapokig ingyen, és ha termék lesz belőle, az eladásból kapsz x%-ot”. Ez elsőre szuicid megközelítésnek tűnhet, mégis általános ebben az ágazatban.
Line and Round: Burnt Geometry
Miért tervezünk „luxusbútort”?
A megjelent kritika egyik hangsúlyos vádpontja, hogy mi tervezők „luxusbútorokat” tervezünk. Amennyiben a szerző értelmezési keretrendszeréhez igazodva vizsgálom a kérdést, miszerint a „luxusbútorság” esszenciája, hogy itthon, átlag jövedelem mellett a termék nem megfizethető, akkor az állítás sajnos helytálló. Azt azonban fontos tisztázni, hogy a termék ára a helyi viszonyok között legtöbbször nem a tervező asztalán dől el – akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk a termék pozicionálását, és csak az előállításról van szó. Persze vannak eredendően drágább anyagok és technológiák, mégis sokkal jellemzőbb, hogy a költségeket nem tudhatjuk előre, mivel az ár az előállított darabszám és a rendelkezésre álló infrastruktúra függvénye.
Az ár és a mennyiség kölcsönhatása érvényes mind a technológia (pl.: 3d nyomtatás/fröccsöntés), az alapanyag (beszállítókkal kötött egyezség), a munkadíj (gyakorlás, optimalizálás) és a szerszámozottság (hatékonyság, megtérülés) relációjában. Ipar hiányában pedig gyakran olyan alapvető szerszámok és eszközök sincsenek, amelyek egyébként nemzetközileg bútoripari sztenderdnek számítanak, így az első termékek legyártásának költségére terhelik az infrastrukturális fejlesztés költségeit is. Rengeteg kivitelezőnek már egy tervdokumentáció léptékhelyes nyomtatása is kihívást jelent, és a CAD programok használatával sem állunk jól, de egy látszólag bútorgyártásra alkalmas szakági gyártó is le van maradva szerszámozottságban. Ezért is lehet drágább a fejlesztés, és ezért is kézenfekvő a gyártónak valamire azt mondani, hogy „nem lehet megcsinálni”, elvégre azt nehezebb lenne elismerni, hogy „én nem tudom megcsinálni”.
Általában igaz, hogy ha nagyobb a fejlesztés során az invesztíció, akkor alacsonyabban tartható a termék ára. Éppen emiatt ellentmondásos egyszerre számonkérni a termékek magas árát és a fejlesztésre fordított forrás mértékét (ami a Design Lab esetében az iparág szempontjából kifejezetten alacsony, nemzetgazdasági léptékben pedig értelmezhetetlen összegnek számít), mivel ezek egymásra hatnak. Ugyanakkor nem szeretnék minden felelősséget eltolni magamtól, mert tény, hogy a pályakezdő tervező szakmai ambíciója, küldetése is előhívhatja a termék költségesebb innovációs igényét – talán pont azért, mert az akadémiai keretek között elsajátított értékrend nem gazdasági alapú. Egy karrierkezdés részben az erőfitogtatásról szól, és reprezentatívabb projektekkel valamivel könnyebb láthatóvá válni és egyáltalán megmaradni ezen az itthon lehetetlenül szűk, külföldön pedig bénítóan túltelített piacon. Egy ilyen projekt emellett jobban kommunikálható, ami előnyös a forrásszerzés és a gyártói partnerek motiválása szempontjából. Ha tervezőként onnan indulunk, hogy minden fél úgy érzi, nekünk tesz szívességet, felértékelődik, hogy a projektben résztvevők beleszeretnek-e a tervbe vagy sem.
Azt azonban érdemes lenne körüljárni, hogy mit is jelent a „luxusbútor”, és ezzel kapcsolatban mikor vonható felelősségre a tervező. Szerintem például akkor, ha a tárgy funkciója csak a szűk elit számára értelmezhető (pl.: kombinált kubai szivar-golfütő tároló?), vagy ha a tárgy szempontjából indokolatlanul drága anyagot/technológiát alkalmaz a tervező, mindössze azért, hogy a felhasználó flexelhessen vele (aranyozott bidé, ami beszél hozzád?!). Luxusbútornak számít-e az, ha az alapanyagok tartóssága, minősége miatt drága a termék, és amennyiben igen, ez morálisan valóban kifogásolható-e? Mihez képest drága, ami drága? Ami olcsó, az miért olcsó? Ha valamiből többet lehet eladni, alacsonyabban lehet tartani az árakat. Mikor fizetek többet: ha egyszer kell megvennem egy terméket drágábban, vagy ha többször olcsóbban? A „beépített elavulás” például a jobb minőségű alapanyag olcsóval való kiváltása összefüggésbe hozható az árak alacsonyan tartásával? Vajon van kapcsolat az alacsony ár, az értelmetlen túltermelés és a fenntarthatóság problémája között?
Szerintem a „luxusbútor” jelenségét mindössze azon a síkon vizsgálni, hogy hány ember fogja használni az adott tárgyat, demagóg és hibás következtetésekhez vezet. Fontos azt is figyelembe venni, hogy egy „luxusbútorral” kit veszek rá arra, hogy fizessen, kinek és miért. Ha egy „luxusbútoron” keresztül például rá tudom venni a tehetősebb réteget, hogy megfinanszírozza annak az innovációnak a fejlesztését, ami aztán szélesebb körben is elterjedhet, vagy hogy eltartsa az értékteremtő, szaktudással rendelkező réteget, ez tényleg olyan ördögtől való dolog? De őszintén, azért sem értem a luxusbútor stigmát a Dedas esetében, mert egy közületi ülőbútorról van szó – tehát nem egy tehetős magánszemély az elképzelt vásárló, hanem például egy intézmény üzemeltetője – ezáltal pedig maga a használat is inkluzívnak mondható.
Az isteni beavatkozás
Jogosan merülhet fel az a kérdés – és erre a kritika is utal –, hogy miért nem olyan projekteket támogat az állam, amelyeknek elsődleges célja valamilyen társadalmi szerepvállalás, ha úgy tetszik, szociális design. Az egyik probléma szerintem, hogy a gyártó-kivitelezők egy kivételezett részét jó ideje nem a piac, hanem az állami szféra hízlalta fel, tartja fenn, és ebben a kényelmes helyzetben nincsenek rákényszerülve, hogy minőségi munkát végezzenek, ehelyett többségében túlárazott, csapnivaló teljesítményt nyújtanak.
Tervezőként bizonyára sokan tudnánk mesélni a különböző traumáinkról, amikor a legjobb szándékunk ellenére megjelent egy nagyvízkiszorítású monstrum, aki a saját érdekeit érvényesítette mindenki más kárára. Amíg ennyire siralmas a helyzet, semmi sem garantálhatja, hogy a lehetséges társadalmi fókuszú felvetések valóban hatékony, értékteremtő szemlélet mentén valósuljanak meg. A bálnák melletti kis halak pedig, akik próbálnak az óceán sötétségében életben maradni, annyira a túlélésért küzdenek, hogy csak olyan együttműködésre kapacitálhatóak, amelyekben a gazdasági előrejutás lehetőségét látják.
Emiatt szerintem elengedhetetlen lenne olyan projekteket is támogatni, melyeknek a célja a nemzetközi piacra jutás, mert a piacon legalább van nyomás, elvárás és visszajelzés. Az viszont szerintem is nagyon fontos lenne, hogy az ilyen ügyek is értelmezhetőek legyenek társadalmi relációban – ugyanakkor más kérdés, hogy ebben a végletekig átpolitizált környezetben hajlandóak vagyunk-e egyáltalán meglátni egy-egy projekt ilyen vetületét.
Jelenleg úgy látom, hogy a kortárs formatervezés a nemzetközi színtéren is identitásválsággal küzd. Különösen nehéz designetikai alapvetéseket szem előtt tartani azóta, hogy egyre nyilvánvalóbb: a termelési folyamatokat és a fogyasztást kellene féken tartanunk. Ha azonban elfogadjuk azt a tézist, hogy a jelenlegi állapotok nem fognak egyik pillanatról a másikra megszűnni, és a vezetékek elvágása helyett fokozatosan kellene letekernünk a potmétert, talán tervezőként érvényes szerepvállalásunk lehet, hogy ezt a folyamatot támogassuk.
Ebben azonban csak akkor tudunk érdemben részt venni, ha pontosan értjük a piacot és a termelési gyakorlatot. Innen nézve akár lehetőségként is tekinthetnénk a lesújtó helyzetünkre: lehet, hogy a pusztaságban könnyebb alternatív utakat építeni, mint a forgalmas sztrádákat menet közben átalakítani. A designnak ez a területe azonban – bár léteznek értékes gerillaakciók – természeténél fogva nem egy alulról szerveződő dolog. Azokban az országokban, ahol a design kulturális alapvetéssé vált, az a több évtizede működő tudatos kormányzati designstratégia eredményének tekinthető.
Arra a kérdésre, hogy hogyan kellene életre kelteni ezt az ágazatot, nálam okosabb emberek biztosan értelmesebb válaszokat tudnának adni. Minden bizonnyal olyan stratégiaalkotásra lenne szükség, amely nemzetközi piac- és trendelemzésen alapul, és ami szakmai diskurzus eredménye.
Akár támogathatnák a KKV-kat, lehetne továbbképzéseket tartani, nemzetközi szakértőket és az egyetemeket bevonva kialakítani egy átgondolt jövőképet. Valószínűleg sokat segítene, ha a mainstream sajtóban napirenden tartanák a design témáját, vagy a nagy beruházások esetén támogatnák a magyar termékek bekerülését, segítenék a felek külföldi megjelenését, piacra jutását.
És támogassanak olyan, üzletileg nem jövedelmező, de minden más szempontból elengedhetetlen designmissziókat, mint az inkluzivitás, az egyenlőség, a fenntarthatóság kérdése. Nem egy-egy pályázatot kellene kiírni, ami arra jó, hogy egy-egy intézmény igazolja a létjogosultságát, hanem szakmailag mélyreható elemzések és célok mentén, sokkal több olyan mesterségesen védett helyzetet kellene teremteni, ahol gondoskodnak arról is, hogy egy inkubációban megfogant projekt a piacon hosszútávon is életképes maradjon.
A tervezők „kapitalista pszichózisa”
A kritikával összefüggésben megrendezett Design Dialogue/Critical Thinking kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, hogy a tervezők „kapitalista pszichózisban” rekedtek. Amellett, hogy szerintem ez a megjegyzés fatális tévedés, tanulságos volt számomra abból a szempontból, hogy hogy látnak minket, tervezőket kívülről.
Ha őszinte akarok lenni, én személy szerint újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán mit keresek még mindig ezen a pályán. Pedig mondhatnánk, hogy a szerencsések közé tartozom, akiknek maradtak még „lehetőségei”, de azt sokan nem tudják, hogy a szakmai visszaigazolás nem egyenlő az üzleti sikerességgel. Én azt látom magam körül ebben a nappali közepén felállított, felfújható, lagymatag gumimedencében, hogy legtöbben az életben maradásért küzdünk, és folyamatosan áldozatokat hozunk azért, amiben hiszünk.
A pszichózis talán annyi, hogy nekem például az identitásom részévévé vált, hogy tervező vagyok, és megszállottá váltam. Emiatt lehet, hogy egyszerűen nem tudom elengedni azt, amivel egykor a semmiből felépítettük magunkat a társammal, Gáborral – pedig egyre nő a nyomás, hogy valószínűleg el kellene. Éppen ezért teljesen mindegy, hogy szakmai alapon mi a véleményem mondjuk egy Red Dotról… Ha valaki azzal a stratégiával tud életben maradni (a mentális egészségét is figyelembe véve), hogy díjakra pályázik, nem fogom elítélni emiatt.
Ez a szembesítés – a kritikával együtt – ugyanakkor megerősítette bennem azt, hogy mennyire lényegbe vágó, hogyan kommunikálunk tervezőként. Felelősnek érzem magam amiatt, hogy a cikk szerzője annyit értett meg a munkámból, amit leírt. És bár ez részben azzal függ össze, hogy a kommunikáció során arra próbáltuk helyezni a hangsúlyt, amiről azt feltételeztük, hogy ez a közeg talán a leginkább érti, értékeli: a tárgyak kulturális referenciáját. Ugyanakkor a szerkezeti innovációt nem csak nehéz kifelé kommunikálni, de kockázatos is (mert lemásolhatják), nekem tervezőként akkor is meg kellene tanulnom a munkámról, a szakmámról tisztábban beszélni.
A nehézségeink egy része összefügg a szakmánk megbecsülésének hiányával, vagyis azzal, hogy mi, formatervezők, legtöbbször a tápláléklánc alján vagyunk. Ez pedig olyasmi, amiben szerintem a designnal foglalkozó szaksajtónak is van felelőssége, és szerintem feladata lenne, hogy teremtsen diskurzust.
Csodálatos lenne, ha vitatkozhatnánk, és nem kellene minden szakmaspecifikus dolog kapcsán Ádámtól és Évától kezdeni a beszélgetést, de a jelen helyzetben már az is nagy előrelépésnek számítana, ha egyáltalán tudósítanának.
Abban is felelőssége van a sajtónak, hogy egyáltalán hírül vigye a releváns eseményeket vagy a tervezők eredményeit: például, ha valaki egy new yorki galériának tervez, nemzetközi díjat szerez, vagy múzeumba kerül a munkája. Ha a sajtó beleállna abba, hogy szakmai értékrendje mentén – és nem csak „hurráoptimista” stílusban – segíti a tervezők reputációjának építését, és eljuttatná őket a szélesebb közönséghez, akkor lehet, hogy nem lenne akkora igény Red Dot-szerű díjakra sem.
// /
A Kösz a semmit c. kritikát ITT olvashatjátok el, a Design Dialogue/Critical Thinking kerekasztal-beszélgetésről készült beszámolónkat pedig INNEN éritek el.
