„Jó itt lenni, de van bennem szomorúság” – Fotók berlini magyarokról
Aranyközépszerűség. Ez jut eszembe, amikor Legát Franciska Melancholy of Freedom sorozatának képeit figyelem. Arany, mert reményekkel teli, szelíd bátorságot látok a szemekben. Középszerű, mert az egészben semmi különös nincsen. Ismerős nagyvárosi díszletek, panelsorok, furnérlemez bútorok, patchwork tetoválások, bőrdzsekik és szövetkabátok, belvárosi csillogás helyett a peremkerületek kelet-európai bukéja. Ja, és költözéshez használt kartondobozok. Akár Budapesten is lehetnénk. Csakhogy itt most nem két kerület, hanem két ország lett térköz.
„Elsősorban nem gondolkodó, hanem érző lények vagyunk. A hangulatok rabjai. S a hangulatunk olyan, amilyenek a helyzetek és körülmények körülöttünk.”
– Kassák Lajos: Egy ember élete
London, a második legnagyobb magyar város – olvashattuk pár éve a meghökkentő szalagcímeket. Ehhez képest Németországban összesen él körülbelül annyi honfitársunk, mint az angol fővárosban. Ebből a szempontból Berlin nem a kiugró adatok, sokkal inkább különleges, a kollektív magyar emlékezetben betöltött szerepe miatt érdekes. A berlini fal leomlásáig szimbolikus helyszín volt: a melankólia vége, a szabadság kezdete. Ahol szó szerint karnyújtásnyi közelségbe lehetett jutni az ideák szférájához.
„Hiányzik a rendszerváltás utáni illúzió, amikor pár évig tényleg elhittük, hogy itt most változás lesz.”
Nyilván leegyszerűsítő gondolat, de valahol mégiscsak hasonló a perspektíva, mint a nyolcvanas években: jóléti demokrácia, létbiztonság, pezsgő élet, progresszív gondolkodás. Ráadásul Berlin kulturálisan és földrajzilag is elég közel van ahhoz, hogy egy költözés ne tűnjön halálugrásnak a semmibe. Ahhoz persze távol van már, hogy az itthoni élettől, hétköznapi rutinoktól, biztonságot jelentő emlékektől, baráti kapcsolatoktól, bármilyen értelemben vett menedéktől ne kéne búcsút venni. Franciska pontosan ezt, a pszichikai távolság feszültségeit helyezte jó érzékkel fókuszába. Hogyan lehet valami egyszerre közeli és távoli? Ismerős és ismeretlen? Lélekemelő és fullasztó?
„Az első napok lebegésben teltek, aztán lassacskán elkezdtem mélabús lenni. A kivándorlás nagyon megviseli az embert. Ha hazalátogatok, néha fizikailag fáj visszajönni.”
A Melancholy of Freedom képei félúton vannak a dokumentarista és a megrendezett fotográfia között. A modellek saját környezetükben, számukra jelentőségteljes helyszíneken tűnnek fel, a kompozíciók hol szorongást, magányt fejeznek ki, hol az önfeledt szabadság érzését keltik. Ez az ambivalencia pedig a helyszínekre is igaz. Láthatunk gondozott tereket, parkokat, tavakat, de ipari tájakat és kényelmetlenül szűk lépcsőházakat is. A város díszlet csupán, a tipikus berlini motívumok helyett egy álomszerű dimenzióba csöppenünk, ahol nemcsak a gazdagság szimbólumai bukkannak fel, Mercedes-emblémától az újépítésű társasházakig, hanem a keleti blokk mementói is, rozsdaövezetek, falfirkák és szakadt kocsmák.
„Sokszor idegenebbnek éreztem magam a saját országomban. Külföldön egyértelmű, hogy idegen vagyok és ez megnyugtat.”
Franciska minden esetben rögzített interjúkkal kezdte a közös munkát, melyek kötetlen beszélgetésekké alakultak át. Mivel nem egyedi történetek, hanem közös pontok, egybevágó tapasztalások után kutatott, ezért néhány megvilágító erejű idézetet beemelt koncepciójába, amik végül egy falszerű installáció – fotókkal egyenrangú – komponenseivé váltak. Ezek a lábjegyzetek ráadásul sokszor olyan zavarba ejtő mélyrétegeket tárnak fel a migrációról, amik aligha férnének fel óriásplakátokra. Leegyszerűsítő szlogenek helyett feloldhatatlan ellentmondásokról mesélnek.
„Nekem hiányzik ez a kelet-európai hangulat, ami valahol tök nyomasztó, valahol mégis felszabadító. Ennek az egyfelől száraz, másfelől élettel teli, öngúnyos, a holokausztnak, a fasizmusnak, a bolsevizmusnak és minfenféle más elnyomásnak a nyomait magán viselő, vadkapitalizmus által is megnyomorított humornak nincsen párja.”
Természetesen sokat és sokféleképpen lehet beszélni kivándorlásról, kulturális különbségekről, otthonról és hazáról, egy dolog viszont biztosnak tűnik: aktuális téma, de korántsem azért, mert politikai vagy gazdasági természetű lenne. Reménykedés, bizonytalanság, hiányérzet, elidegenedés – ezek a tétek. Talán éppen ezért érezhettem a sorozat képeit elnézve, hogy megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Mintha saját barátaimat, rokonimait és kollégáimat látnám. Igaz, ők nem Berlinben, hanem Los Angelesben, Helsinkiben, Londonban vagy épp Lausanne-ban próbáltak szerencsét, de azt hiszem, a lényeg ugyanaz. Bármi fontosat hátrahagyni ritkán szokás vidámságból.
// /
A projekt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA képzésén készült, témavezetője Kudász Gábor Arion volt, konzulense Máté Gábor és Gellér Judit.
