Én mondom meg, hogy milyen vagyok – Horváth Anita fotósorozata
Lüktetnek bennünk az óvatlanul ránk ejtett vagy épp direkt nekünk címzett, súlyos szavak. Cipeljük őket a gyerekkorunkon át a felnőtt életünkbe; út közben felerősödnek, burjánzani kezdenek és rosszindulatú tumorként torzítják el a magunkról alkotott képet. Mindegyikünkben ott bujkálnak ezek a szótumorok, de nem mindegyikünkét táplálják ítélkező, identitásbénító sztereotípiák. „Az általános iskola első testnevelés óráján a tornasorban mellettem álló osztálytársam odafordult hozzám és megkérdezte, hogy cigány vagyok-e. Ekkor még fogalmam sem volt, annyit válaszoltam, hogy nem tudom.” – hívja elő az emlékét Horváth Anita. A külső tekintet kisajátítása ellen folytatott küzdelem nem egyszerű, te nem vagy olyan című sorozatában Anita mégis erre vállalkozik. A tét pedig nem kisebb, mint az értelmezés hatalmának visszafoglalása.
[…] soha nem lesz belőled semmi, mert csak egy kis cigány kurva vagy; rosszabbik fajta; kevertvérű; idegen test; válassz a saját fajtádból; lehet a te feladatod az egyetemen, hogy érzékenyíts minket; te nem is vagy cigány – csak pár mondattöredék Anita és más roma nők emlékeiből. A szikár betűkkel falra karcolt szavakból a többségi társadalom bizalmatlan tekintetében megképződő Más portréja rajzolódik ki. A Másnak nincs arca, se neve, se hangja – a Más ismeretlentől való félelemből és szűklátókörűségből gyúrt homogén, néma massza. Egyéniségektől megfosztott, egyszavas általánosításokká redukált, előre felcímkézett dobozba zárt.
„Még mielőtt magam dönthetném el, hogy az identitásom mely szeletét mikor és hogyan élem meg, mások már külsődleges adottságok, rasszjegyek alapján kontextualizálják a cigányságomat.”
A Mástól eltulajdonították az identitását. A cigány-reprezentáció alakítása egészen a 20. század közepéig a többségi társadalom alkotóinak kiváltsága volt [1], a Kádár-korszak roma értelmisége viszont már az emancipáció eszközeként nyúlt a művészethez [2]. Láthatunk komoly eredményeket: Péli Tamás cigány eredetmítosz-festménye évtizedes elfeledettségéből a Budapesti Történeti Múzeum majd a kasseli documenta kiállításába került; Omara szubverzív, felforgató performanszaival és a cigányság zsigeri létélményét megragadó műveivel pedig maradandó nyomot hagyott a hazai és nemzetközi kortárs művészeti térben. Azonban az alaptantervből hiányzó roma szerzőkkel, a múzeumi gyűjteményekből hiányzó roma festőkkel és a Tavaszmező utcából hiányzó Roma Parlamenttel a háttérben kielégítő láthatóságról aligha beszélhetünk.
A tátongó reprezentációs űrben mellkasból felszakadó kiáltásként visszhangzanak Anita fotói. „Számomra a cigányságom nemcsak etnicitás, hanem egy nézőpont, ahonnan szemlélem a világot.” Az önarckép médiuma pedig lehetővé teszi, hogy saját szemén keresztül láttathassa önmagát; hogy a testnevelés órán viselt kék tornadresszel együtt levetkőzze a sztereotípiákat és visszavegye az öndefiníció jogát. Az újonnan megszerzett hatalom gyakorlóterepei ezek a képek, amin Anita roma és nem-roma származása között billegve kutat önmaga után. Családtagjaival és barátaival közös portréi nem vitába szállnak az előítéletes megjegyzésekkel, hanem kisajátítják őket – a bőrszínek és arcvonások kavalkádja kiemeli és ünnepli a különbözőségeket, csakúgy, mint a hasonlóságokat.
És ahol az otthon burjánzó kertjében bátran viselt harsány, párducmintás ruha a budapesti egyetem falai között letisztult, fehér öltözékké szelídül, hirtelen megszűnik a Más. Helyébe egy arccal, névvel, hanggal rendelkező fiatal nő, egy pályakezdő alkotó lép, önmagára találása iránti vágyában pedig mindannyian magunkra ismerhetünk – a talán más tapasztalatokkal és nehézségekkel rendelkező, de hasonlóan komplex, egyszavas állításokkal leírhatatlan és felcímkézett dobozba zárhatatlan Énre.
// /
Horváth Anita te nem vagy olyan című diplomamunkája a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA szakán készült, témavezetője Szombat Éva volt.
[1] Beck Zoltán (2020). A megszólalás üres helye: Romológiáról és más dolgokról. Napvilág Kiadó.
[2] Az időszakról bővebben Daróczi Ágnes kisebbségkutató és kulturális menedzser EBBEN a visszaemlékezésében beszél.
