2024. 09. 18. | Fotó

Mégsem látjuk annyira jól – Az Upcycling One kiállítás kritikája

A Capa Központ folyosószerű termében a MOME mesterszakos fotós hallgatóinak diplomamunkáit pásztázva azt éreztem, hogy valami nincs rendjén. Vagy éppenséggel túlságosan rendjén van. A falra tett fotók tagadhatatlanul csinosak. Tiszták, kellemesek, jól esik rájuk nézni, de túlzott finomítottságuk kevés helyet hagy más ingereknek. Vizuális egy(éni)ségek híján távolságtartó, közömbös hangulat uralkodik a kiállítótérben – felsejlik a túlságosan rizikós ötleteket rövid pórázon tartó kéz árnyéka. Ez a stílusbeli szűkmarkúság számomra kiváltképp szembetűnő volt, mivel a júliusban rendezett Látjátok jól? című, az alapképzős fotósok munkáit szerepeltető kiállítás sokféleségének és vizuális kreativitásának pozitív élménye sarkallt arra, hogy a Capába ellátogassak.

Persze, nem minden a látványról szól. Maga az Upcycling One is bizonyos meggyőződéssel intelmezi a látogatót, hogy nem érdemes kizárólag képiségre és stilisztikai trükkökre helyezni a hangsúlyt. A tárlat leírásai – akárcsak a kiállítást megnyitó beszéd – együtt hívják fel a figyelmet a korunkat sújtó vizuális telítettségre és a fotótechnika „megfejtett” mivoltára, aminek immáron elapadó kreatív potenciálját leginkább csak a konceptualitás helyettesítheti. De ez vajon valóban így lenne?

Gajewszky Anna: Anyám ne sírj

A Látjátok jól? témába vágó módokon merte kinyitni a kép hagyományos két dimenzióját – a kiállítótér egyéni berendezésétől a VR felhasználásáig –, ezzel is tömeget és formát adva a mögöttes tartalmaknak. Ehhez képest az Upcycling One ragaszkodik a fotók elementáris formájához, remélve hogy a képi érdekességek szimbolikus lecserélésével a befogadó jobban át tudja élni az azon túl fekvő konceptuális gyönyöröket. Több ízben is szó esik a sorozatok, mint történetmesélő, közléshordozó egységek jelentőségéről. Érezhetően itt nyugszik a kiállítás fókusza, szóval szenteljünk némi figyelmet a sorozatok tartalmi elemeinek is.

A hat fotósorozat közül három a személyes származás, identitás és szellemi örökség feldolgozását veszi célba – egy tisztelendő, azonban hasonlóan nehéz vállalkozás. A téma megfelelő feltárásához súlyos önkritika szükséges – olyan kételyek és szunnyadó, mélyen intim gondolatok felbolygatása, amiket saját magunk vagy szeretteink felé táplálunk. Meg kell barátkozni a kiszolgáltatottság gondolatával – nem a megrendezett szituációk hamis sebezhetőségével, hanem azzal a fajtával, ahol azt is megmutatjuk, amit nem igazán szeretnénk.

Elsa Berrien: This is the finest place I have struck yet

A felmenő-lemenő rokonok fotóművészi megörökítéséből tagadhatatlanul gazdag családi albumok születhetnek, de mind Gajewszky Anna és Elsa Berrien művein tűnődve nem egészen világos, hogy az alkotó személyén és családján túl a munka vajon kinek lehet címezve. Többször éreztem azt, hogy véletlenül odasodródott naplóbejegyzéseket olvasok: valaki számára biztos bírnak jelentéssel és értékkel, viszont kulturálisan olyannyira hétköznapiak, hogy szinte azonnal irrelevanciába süllyednek. A sorozatok a nap végén leírt – és másnap reggelre el is felejtett – kósza gondolatok képi megfelelői.

Pál Anna Viktória: Örökség

Pál Anna Viktória felkészültebben nyúl hozzá a témához: az Örökség egy valós, önmagában is vizsgálható történetet mesél el, továbbá a személyesség étoszát gyakorlatba is ülteti. A közeli, nyers természetességgel bíró képeken keresztül betekintést nyerünk Klári néni és Zsuzsanna szerény, dependens mindennapjaiba: csendes utasként lebegünk végig az idő kérlelhetetlen folyamán, szembesülve az időskor egyéni és társadalmi vonatkozású küzdelmeivel, kérdéseivel. Ami a szituációt mégis keserédessé teszi, az a fotókon mesterien keresztülfűzött szellemesség és karakter: a képek megtapasztalása nem csupán a két centrális nőalak voyeurisztikus megfigyelésében teljesedik ki – az általuk megélt pillanatokat továbbhordozva mi is örökérvényűen mosolyoghatunk az elmúlás arcába.

Pál Anna Viktória: Örökség

A maradék három mű keményebb dió, mivel hatásukat nem a személyes viszonyulás mentén kísérlik meg kifejteni. Ezek a sorozatok – szinte saját, olykor sótlan vizualitásukat röstellve – a „komolyabb” vagy „relevánsabb” témák és gondolatok után nyújtózkodva szeretnének magasabb helyiértéket kaparintani, de ez a reflexív attitűd nem mindig érződik magától értetődő, organikus alkotói gesztusnak. Sokszor az akadémia szféráján belül a kortárs kihívások és problémák megjelenítése egy termékre matricázott, trendi erényjelzés szerepét veszik fel, ahol az újdonsült „passzív aktivizmus” idegen, mesterségesen hozzáadott elem benyomását kelti. Mindenki megválaszthatja saját vesszőparipáját: itt egy egészséges mennyiségű marginalizáció, amott egy csipetnyi rendszerváltás, egy kávéskanál antikapitalizmus vagy egy evőkanál feminizmus. Holott ezek a kívülről beinjektált témák általában nincsenek se tisztességesen körbejárva, se felzárkóztatva a világ aktualitásaihoz.

Varga Domonkos: Káosz és rend

Varga Domonkos Káosz és rend művének keretében a technológiai fejlődés és a fogyasztás hatásait veszi elő, de a nagyméretű fotók egy sokkal mélyebb, humán problémakörnek a szimpla materiális tüneteit tanulmányozzák. Az építés és pusztítás motívumai valóban előkerülnek a képekben, de az ezt végrehajtó eszméknek a működéséről – és csakugyan határtalan sikerükről – aligha esik szó. Nem csupán áldozatai vagy haszonélvezői vagyunk a kapitalizmus szabályszerűségének, hanem a rendszer abszolút hatalmának szükségszerű összetevői is. A „kinti” világ eseményei elkerülhetetlen következményei annak a folyamatnak, ami az ember koponyájában történik. A fogyasztás aranyozott kalitkájában saját magunk felett állunk őrt – ebben rejlik az igazi ellentmondás.

Sipos Lilla: Női Szentek

Hasonlóan féloldalas sorozat a Női Szentek. Sipos Lilla a nők ellen elkövetett testi sértés, erőszak és gyilkosság ólomsúlyú diskurzusaiba csatlakozik be, többféle, de egyaránt határozatlan irányokból. A mű egyszerre akar személyes vonatkozású és általános kiterjedésű lenni, világi, de mégis a katolicizmus nőalakjain keresztül dekonstruált. Ez az oda-vissza cikázó hangnem – összekötve egy frontális, de hasonlóan döntésképtelen látványvilággal – csaknem kirántja a szőnyeget a sorozat alól. A nyílt brutalitás megjelenítése egy bátor elhatározás, azonban a jelenetek szerkesztettsége belehabarodik a zsigeri hatások keltésébe, és nem szán elég időt az érdemi gondolatok plántálásának.

Tóth Hunor: A templom és a szakadék között

A globális skáláktól visszalépve érkezünk Tóth Hunor lokálisabb jelenségeket feszegető sorozatához. A nyugtalanságból gyúrt és absztrakcióval meghintett A templom és a szakadék között a kiállítás másik magas pontjaként tartható számon. A falu mint társadalmi egység imbolygó dezintegrációjába és kortárs vetületeibe a mélységek, textúrák és fényhatások tudatos, ravasz felhasználásán keresztül csöppenünk bele. Hunor munkája számos eszmei kútból képes mélyet meríteni, de az összkép nem válik ettől leterhelővé vagy szájbarágóssá: a sorozatot élvezettel lehet újraolvasni.

Tóth Hunor: A templom és a szakadék között

Az Upcycling One egy furcsa, vegyes termés. A zsargoncímet még most sem tudom igazán hova tenni, és azért egy-két leírásban is van némi intellektuális sumákolás. A kiállítás rendszeresen nagyobb dolgok felé apellál, és ezzel elkerülhetetlenül fedi fel saját bizonytalanságát. A formulákba menekvés és a relevancia után való bukdácsolás adják a tárlat legkevésbé dicső pontjait. Pont egy diplomamunka esetében nehéz feltérképezni, hogy mennyi dolog alakult máshogy – vagy nem valósult meg –, de ez az átláthatatlanság már önnön magában okot adhat a szkepticizmusra. A tárlat hullámzó minősége egy finom jele lehet annak, hogy egy művészeti egyetem környezetében alkalmazott módszerek vagy limitált hatékonyságúak, vagy inkább szolgálják a piacképesség és self-branding céljait, mintsem a kultúra aktualizációját. Ezzel nagy baj nincs, hiszen örömet okoz, hogy újabb fiatal alkotók portfóliói kerülnek a világ elé, de titokban reménykedem, hogy a kiállított művészek idővel kinövik a fehér folyosókat, és nemcsak lábra, hanem szárnyra is tudnak majd kelni.