Nem tűnt el, de nem is látszik – Gondolatjegyzék A könnyűipar állapota c. beszélgetésről
Rendszerváltás, sorozatos gyárbezárások, utcára tett emberek. Az új világrend a lehetőségek mellett kétségtelenül veszteségeket is hozott, így nem annyira meglepő, hogy a domináns narratíva szerint a hazai könnyűipar megszűnt. A Terike from Budapest szervezésében nemrég megvalósult kerekasztal-beszélgetés résztvevői, Benczik Judit textil- és ruhaipari szakember, Dobos Emese a HUN-REN KRTK Világgazdasági Intézet kutatója, Vígh Violetta média designer, valamint Fényes Paula moderátor azonban rávilágítottak, hogy érdemes lehet a történet más szálait is felgöngyölíteni és ezáltal eljutni a ruhaiparunk jelenleg megoldásra váró problémáihoz.
Egy másik nézőpont
Ahogy a közép-kelet-európai régió divatiparának hátterét kutató Dobos rámutatott, a ruhaiparunk nem, hogy nem szűnt meg, de relatíve még jól is vészelte át a Vasfüggöny mögül előlépő, új gazdasági rendszer érkezését. Habár a felbomló Szovjetunió magával rántotta a korábban stabil KGST-piacot, a magyar gyártók egy jelentős részét felszínen tartotta a nyugati bérmunka. A kutató és Benczik meglátása szerint a 2000-es évek már gyökeresebb változásokat hoztak az iparág számára. A Kelet felé nyitó Európai Unió és a fejlődő országokból származó importot szabályozó kereskedelmi kvóták megszűnése kiélezte a ruhagyártás szereplői között a „race to the bottom” jelenségét, vagyis az olcsóbb munkaerő felkínálásáért zajló versenyt. Dobos egyik tanulmányában megdöbbentő számadatok olvashatók – egy magyar varrónő kereste ma jóval a minimálbér alatt, 60 és 120 ezer forint körül mozog. A siralmasan alacsony jövedelem ígérete, valamint az „elnőiesedő szakma” bélyege Benczik véleménye szerint hozzájárul ahhoz, hogy a divatszabászat elveszíti a renoméját és hobbitevékenységgé zsugorodik. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a diplomás divattervezők sorra kerülnek ki az egyetemekről – Dobos szavaival maga „a divattervezés vált divatossá”. A divatipar többi szereplőinek létezését pedig láthatatlanságuk miatt sokszor diszkreditálják, ami komolyan veszélyezteti az érdekképviseleti lehetőségeiket [1].
Elcsúszott kommunikáció
Nem csak a láthatóság és megbecsültség arányában érezhető disszonancia a tervezők és a háttéripar szereplői között, hanem a kettő együttműködésében is. Nem arról van szó, hogy nincsenek gyártók, akikkel a tervezők dolgozhatnának, hanem arról, hogy nem feltétlen találnak egymásra. A beszélgetés résztvevői rámutattak, hogy a divattervezők oktatása elsősorban a koncepcióalkotásra, a kreatív folyamatra fókuszál, a gyártói kapcsolatok megszerzése ehhez képest hátrébb sorolódik – a kapcsolati tőke hiánya így a könnyűipar hiányának érzését adhatja. Ahogy Dobos hangsúlyozta, a hazai tervezők sokszor olyan alacsony darabszámban gyártatnak, hogy nem is feltétlen keresnek maguknak gyártót, hanem családi, rokoni körökben, vagy egy-két leszerződtetett varrónővel készíttetik el a ruhákat. Nagyobb darabszámnál szükség mutatkozik a gyártó felkutatására, azonban a felek gyümölcsöző szakmai viszonyának kiépítése több kihívásba is ütközhet – erről Hevesi Annabella formatervező a hazai bútoripar kapcsán is írt egy nemrég megjelent véleménycikkében. A ruházati gyártóknál tetten érhető, hogy a nagyobb, komolyabb gépparkkal rendelkező szereplők nem feltétlen veszik komolyan a magyar tervezőket; vagy, ha nyitottak is lennének az együttműködésre, a lényegesen magasabb árat megfizetni képes külföldi partnereik mellett nem marad rá kapacitásuk. Persze elérhetők itthon kisebb gyártók is, azonban Benczik hangsúlyozta, hogy ezek méretükből fakadóan sokszor képtelenek lépést tartani az iparág rohamos technológiai fejlődésével, ami azt eredményezi, hogy komplikáltabb tervek magas minőségű kivitelezését nem tudják teljesíteni.
Láthatatlanból láthatót
A megoldás valahol a problémák megnevezésénél kezdődik – de hogyan tovább? Benczik az edukáció fontosságát hangsúlyozta, amivel már akár kisgyermekeknek is meg lehetne tanítani, milyen szaktudás áll egy-egy ruhadarab elkészítése mögött. Ez segíthet egyrészt egy tudatosabb vásárló attitűd kialakításában, másrészt visszaállítani a divatszabói tevékenység megbecsültségét azáltal, hogy betekintést enged annak komplexitásába. A háttérfolyamatok láthatóvá tételében pedig az olyan művészeti alkotások is komoly szerepet játszanak, mint Vígh államszocializmus textiliparát tematizáló videómunkái. Az oktatás és az alkotás eszközkészlete tagadhatatlanul fontos az előrelépéshez, azonban az intézményi szerepvállalásról sem érdemes megfeledkeznünk – például a tervezők és gyártók közötti, hatékonyabb kapcsolat megteremtése akár egyetemi, akár állami szinten kiemelt stratégiai elemnek kellene lennie.
// /
[1] Dobos E. (2024). Miért nem igaz, hogy nincs a hazai divattervezőknek “háttéripara”? Magyar Textiltechnika. https://tmte.hu/wp-content/uploads/2024/08/MTT202403_6_Dobos.pdf
Fotók: Vágó Zsófia
A kerekasztal-beszélgetés a Terike from Budapest Kollab Bárban megvalósult eseménysorozatának volt része.
