Kirakatba zárt valóság – Beszélgetés Szabó Eszter Sára kurátorral
A Kirakat – Elérhetetlenség testközelből című kiállítás a manöken fogalmával és a testreprezentáció kortárs tendenciáival foglalkozik. A manöken egyszerre jelöl élő testet és élettelen tárgyat, a modellt és az objektumot. Vajon hogyan alakult át a próbababa, a divatvilág és a mindennapi városi tér ikonikus alakja a különböző médiumokban és értelmezési dimenziókban? Hogyan lépett ki a bábu a műteremből a plázauniverzumba és miként vált a humán test mindenkori, tárgyiasított reprezentációjává? Hol tartanak most testünk határai, miként terjesztik ki annak fizikai dimenzióit a digitális, poszthumán világ különböző hatásai? Többek között ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ a Petőfi Irodalmi Múzeum Szélfogó mellékszárnyában és a Károlyi Kertben bemutatásra került kiállítás. A projekt keretein belül 11 művész reflektált a manöken fogalmára, annak kulturális és társadalmi vetületeire, akár az Ember+, tehát a fizikai test és annak kiterjesztett határai, a Natura, azaz a test és az ember kapcsolata vagy az Implant, tehát a poszthumán szellem és a mesterséges beavatkozások felől közelítve. A kutatási folyamatról és a kiállítás által felvetett témákról a kurátorral, Szabó Eszter Sárával beszélgettünk.
A kiállítás a Deák Erika Támogatás keretein belül valósult meg, amit 2023 őszén nyertél el. Tehát egy nagyjából egy éves kutatói munka, előkészület előzte meg a kiállítás létrejöttét. Mesélnél egy kicsit arról, hogy miként zajlott a kutatási folyamat?
A test reprezentációjának kérdéskörével már elméleti tanulmányaim kezdete óta foglalkozom. A test különböző értelmezési és ábrázolási lehetőségeit nem csak a design és a képzőművészet vonatkozásában kezdtem el vizsgálni, hanem többek között például a szépirodalmi kifejezőeszközök által megjelenített test, az úgynevezett narratív test jelenségével is foglalkoztam. Kezdetben a testi élmények vizuális dimenziójának textuális eszközökkel való megragadása és leírása érdekelt, tehát az a szembenállás, ami ebben a két minőségben – a textualitásban és a vizualitásban – megjelenik a narratív testen keresztül. Ezt követően érdeklődésem a társadalmi szinten meghatározott test, avagy a konstruktív test problémaköre felé fordult, ami többek között Pierre Bourdieu [1] vagy Roland Barthes [2] a testhez köthető elméleteinek is volt köszönhető. Az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy a társadalmi elvárások, a kialakított általános normák és szabályrendszerek, valamint a popkulturális trendek hogyan befolyásolják a saját és más testéről alkotott képünket.
Miért a manöken fogalmának újraértelmezése került a tárlat fókuszába?
A manöken kifejezés sok mindent jelent: ameddig a magyar nyelvben a szót a kifutón végigvonuló divatmodell jelenségével azonosítják, a francia nyelvben például a manöken egyszerre utal az élő, lélegző emberre és arra a tárgyra, amit a kirakatokban látunk. A manöken tehát minden olyan jelenségre utal, ami a nagyvárosi miliőben körülvesz bennünket, legyen szó óriásplakátokról, reklámokról, a kirakatüveg mögött álló próbababákról vagy bármilyen, az emberi testet tárgyiasított formájában reprezentálni kívánó képről, objektumról. A kutatás során azonban a manöken jelenségének a mindennapi használatban, viszonyrendszerben és a testábrázolás tekintetében betöltött szerepét nem állt szándékomban átfogó történeti távlatban vizsgálni. Inkább egy olyan szegmenset próbáltam felfedezni, amely lehetőséget kínál a kiállításban résztvevő művészeknek arra, hogy a test-reprezentációhoz és a manökenhez köthető reflexióikat kifejezzék. E tekintetben az is felmerült a kutatói munka során, hogy vajon a képzőművészet és az alkotók által használt különböző médiumok mennyire tágítják azt a kulturálisan lehatárolt teret, amit a bábuhoz társítunk.
Velkey Virág: B.each Body
A kiállítás elsősorban a bábuk és a női test viszonyára reflektál. Miért erre a problémakörre helyezted a hangsúlyt?
A kapitalizmus térnyerésével és a fogyasztói vágyak felébredésével az eredetileg műtermekben silent partnerként [3] használt babák átléptek a kirakatokba, ahol úgy gondolom, hogy többet találkozunk kimondottan női manökenekkel. Ez a változás sok kérdést felvet; például azt, hogy miért úgy néznek ki a női bábuk, ahogy; valamint azt, hogyan is állunk pontosan a női testhez. Hogyan alakult ki az a sztenderdizált és számokká alakult testkép, aminek semmi köze sincs a valódihoz?
Továbbá az a túlzó és szexualizált megjelenés, amivel a manökenek reprezentálják a feminin testet sokkal inkább eltér az egészséges testi normáktól, mint a – persze szintén karcsú és izmos – férfi babák esetében, amik egy sematikusabb formában jelennek meg.
Mit gondolsz, mi a kulturális és művészeti relevanciája ma a testábrázolásnak? Mi az a fő probléma, amit a kiállítás kiemelten fel akar vetni az idealizált testek reprezentációja és a kirakatbábuk, a manökenek relációjában?
Azért érdekes ez a kérdés, mert maga a kiállítás is küzdött azzal, hogy pontos választ találjon. Nehézséget jelentett a manöken fogalmának gazdag kulturális rétegzettsége, ugyanis – főleg a test problémája felől közelítve – számos módon vizsgálták már, kész enciklopédiák jelentek meg a különböző figurák, „ember-utánzat tárgyak” társadalmi és kulturális beágyazottságáról, besorolási rendszeréről. Ezt a hagyományosabbnak mondható értelmezési rendszert vettük mi is alapul, azonban szerettük is volna kiterjeszteni. Például a Néprajzi Múzeum MaDok programjának egyik, a babákkal foglalkozó kiadványa [4] szintén a manöken fogalmát és annak kategóriáit járja körül. Egészen a szalmabábutól kezdve a szabóbabán át a jatékbabákig mindenféle manöken tárgytípus megjelenik a dokumentumban – többek közt ez is egy fontos forrás volt az újraértelmezésünk kifejtéséhez. Szerettünk volna kiemelni ebből a rétegzett és átfogó dimenzióból bizonyos elemeket és egy-egy műben foglalkozni velük.
Milyen szempontok szerint alakítottad ki a kiállításon szereplő művészek listája?
Alapvetően pályakezdőkkel szerettem volna együtt dolgozni, ugyanakkor az is fontos volt, hogy egy olyan kiállító csapat álljon össze, akik egy viszonylag széleskörű közönséget tudnak megszólítani. Szerettem volna, hogy különböző médiumokban jelenjen meg a testábrázolás és a manöken-fogalom újraértelmezése, legyen az festmény, videó vagy térinstalláció. A tárlat fókusztémája nyilván sok téren összefügg a divat és az öltözködés világával, így több textilművész is részt vett a projektben. Összességében az volt a fő célom, hogy egy olyan kollaboratív, csoportos tárlat szülessen meg, amin belül egymást addig nem ismerő és különböző háttérből érkező művészek kollektíven alkothatnak és gondolkodhatnak egy közös témáról.
Balra Tom Lanuery Burok c. munkája, jobbra a megnyitó performansz Barna Nóra alkotásával
Milyen módon közelítettek a felkért alkotók a problémakörhöz?
A kategorikus és fogalmi rétegzettségnek is köszönhetően az alkotók különböző médiumokkal szerettek volna dolgozni. A textilművészek inkább egyfajta határ-tárgy-test szimbolikát alkalmaztak és eltértek a hagyományosabbnak mondható textilmunkáktól, más kiállító pedig egyenesen a média designon keresztül közelítette meg a kérdést. Minden alkotás egy, a manökenhez lazábban vagy szorosabban kapcsolódó kulcsfogalmat bont ki és értelmez újra, amik besorolhatóak egy háromszög-spektrum kategóriáiba: Ember+, a Natura és az Implant. Ezek az emberi testreprezentáció dimenziói, amik lefedik, hogy mit jelent ma a testünk, hol vannak annak a határai, és hogy hova terjesztettük ki azokat – gondoljunk például az avatárokra. Ma már az ember nem ugyanaz, mint aki régen volt, a protézisekkel, különböző eszközeinkkel – akár a mobiltelefonnal – kiterjesztjük a testünk határait és funkcióit. Ezért emeltünk be a koncepcióba olyan fogalmakat, mint a Donna Haraway [5] által már a kilencvenes években is használt „kiborg”. Mi arra szerettünk volna rávilágítani, hogy a testünk határai milyen sérülékenyek; hogy mennyire nehéz meghatározni, hogy azok hol is találhatóak pontosan. A testiség, a testi élmény valójában túllép a fizikális megismerés határain: ez a kérdéskör jelenik meg például Barna Nóra munkájában is, aki a metahumán fogalmával dolgozott, videóinstallációjában pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a metahumán az az emberek által kreált technokrata vagy virtuális lény, amit bár mi tartunk életben, ugyanakkor egy önálló entitássá kezd alakulni.
Lázár Kristóf: Mr. Fuck Ouch
Személyes állásfoglalásod szerint a testnek a metaverzumba való kiterjesztése, akár annak mesterséges módosításai és mindezek poszthumán tendenciák, amik megjelennek a kiállításban inkább egy problematikus jövőképet vagy egy utópiát vázolnak fel?
A kiállítás ezeknek a jelenségeknek a hátulütőire és veszélyeire próbálja felhívni a figyelmet, de semmi esetre sem akar állást foglalni. Azt gondolom, hogy bárki, aki foglalkozik ezekkel a kortárs tendenciákkal, akár elméleti szakemberként vagy kurátorként nem helyezkedhet semmi olyannal szembe, ami meghatározza a jelenünket és jövőnket. Lehet szeretni vagy nem szeretni, tartani tőle vagy nem támogatni, de ami a legfontosabb, hogy gondolkodjunk és beszéljünk arról, hogy mi a jövő, akkor is, ha kritikai aspektusból közelítünk a téma felé.
Még ha félperifériáról is szemléljük ezeket a változásokat, nem árt közel kerülni ahhoz, ami ijesztő, legyen szó akár a metahumán vagy a mesterséges intelligencia térnyeréséről. Ha ezekkel a jelenségekkel aktívan foglalkozunk, akkor fel tudunk készülni a jövőre.
Mi a kiállítás távlati célja? Szeretnéd még kiterjeszteni a manökenhez kapcsolódó különböző értelmezési és bemutatási lehetőségeket?
Az igazi álmom az, hogy ha belső és külső kiállítótereket váltogató projekt-sorozattá avanzsálhatna a kiállítás, mivel több olyan fókusztéma felmerült a munkafolyamat során, amivel érdemes lenne egy-egy kisebb projekt kapcsán külön foglalkozni. Többek között szeretnék hangsúlyt fektetni a ma uralkodó szépségnormára, a tömegek esztétikájára és ennek problémakörére. Gondolok itt arra, hogy mit jelent ma a halhatatlanság iránti abszolút vágy és a fiatalság kultusza. Őszinte és zsigeri hite van a mai társadalomnak abban, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhetően elérhetővé válik az „örök élet” vagy a testünk és élethatárunk kiterjesztése. Ma már a mindennapi valósággá válnak olyan dolgok, mint például egy chip beültetése a testünkbe, amivel az okos eszközeinket, az autónkat kezelhetjük, a fizetést intézhetjük – ez egy eddig elképzelhetetlennek tűnő meghosszabbítási módja a testdimenziónknak. A kiállítást és a projektet szeretném tehát a jövőben kisebb specifikált szegmensekre szedni és egy-egy fókusztémára, a testünkhöz kötődő társadalmi jelenségek problémáira reagálni, akár provokatív művészeti eszközökkel.
// /
Szabó Eszter Sára a MOME Designelmélet MA szakán végzett 2024-ben, Antropológiai és szemantikai kirakat-olvasatok című szakdolgozatában a Westend Pláza kirakatainak és kirakati babáinak antropológiai és szemantikai vizsgálatában a kulturális rétegeket és azok összefüggéseit vizsgálta. Témavezetője Zwickl András, konzulense Keszeg Anna volt.
A Kirakat című kiállítás 2024. október 31-ig tekinthető meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Udvarában és Szélfogójában.
Kiállító művészek: Barna Nóra, Huszár Réka, Juhos-Kiss Csenge, Kepes Dorottya, Lázár Kristóf, Miss KK, Sólyom Sára, Tom Lanuery, Tranker Kata, Varjú Ágnes, Velkey Virág
Kurátor: Szabó Eszter Sára
A kiállítás finisszázsa október 31-én kerül megrendezésre. A látogatók egy lecture performanszon, valamint egy tárlatvezetésen is részt vehetnek, végül pedig Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum MaDok programjának vezetője fog beszélgetni a kurátorral és az alkotókkal.
További részletek a kiállításról és a programokról ITT.
A projekt a Deák Erika Támogatás keretein belül valósult meg.
Borító, portré és megnyitó képek: Darab Zsuzsa
Tárgyfotók: K. Takács Márton
// /
[1] Pierre Bourdieu szociológus A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése c. kötetében foglalkozik a társadalmilag konstruált test kérdésével. (Bourdieu, Pierre. 2011. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése: tanulmányok. Budapest: General Press)
[2] Roland Barthes elméleti író, esszéista a nyelvi konstrukciók és a szemiotika irányából közelített a testhez. (Barthes, Roland. 1976. The pleasure of the text. London: Cape)
[3] Hol kisebb, hol nagyobb emberi másolat, ami alapján az alkotók emberalakokat festettek vagy formázták meg szoborként. A silent partner kifejezés Jane Munro nevéhez köthető, aki Silent Partners: Artist and mannequin from function to fetish című könyvében átfogóan vizsgálta a művészek és bábuik, modelljeik kapcsolatát. (Munro, Jane. 2014. Silent Partners: Artist and mannequin from function to fetish. New Heaven: Yale University Press)
[4] Fejős Zoltán szerk., 2009. MaDok füzetek 6. Babáink könyve. – a kortárs tárgykultúra egy metszete, Budapest: Néprajzi Múzeum.
[5] A kiborg fogalmát először Donna Haraway használta 1985-ben megjelent, A Cyborg Manifesto c. esszéjében. (Haraway, Donna. 1991. „A Cyborg Manifesto: Science, technology and socialist-feminism in the late twentieth century.” In Simians, Cyborgs and Women: The reinvetion of nature. 149-181. New York: Routledge
