Sárnyomok, szerszámok – Maurer Dóra mesterségesen természetes grafikái

A nyomhagyás primer emberi ösztön. Az írott nyelvet, a beszédet is megelőzte az ábrázolás. Maurer Dóra munkássága a lenyomatok, az idő és a tér dimenzióit feszegetve újragondolja a test és a technológia kapcsolatát. Feljegyzések a magyar neoavantgárd ikonikus alakjának ritkán látott biomorf grafikáiról, a Vintage Galériában PB-Persona Berg címmel nyílt kiállításról.

Maurer Dóra: PB – Persona Berg, 2024, Vintage Galéria. Fotó: Bíró Dávid

„Amikor gumitalpunk sáros nyomai felszáradnak a padlón, és már el is felejtettük, hogy szégyenkeztünk miattuk, újból járkálni kezdünk. Kiderül, hogy a java még csak most következik: a gumi recéinek felülete letisztult ugyan, de kezd már összeszáradni a recék közé préselődött sár, és lépéseink nyomán tömör, összefüggő mintában potyog ki.” – írja Maurer Dóra a hetvenes évek közepén a mélynyomással foglalkozó könyvében. A nyomhagyás egy objektum vagy esemény utáni jel, lenyomat vagy maradvány, a képalkotásban pedig egy technikai eszközöket felhasználó folyamatot megjelenítő, forma, kép vagy lenyomat.

Szerszámok. Maurer Dóra Rézmetszet, rézkarc. Corvina Kiadó, 1976. / Maurer Dóra: PB 7 – pozíció 1, 1971, akvatinta, homlokmarás, rézkarc, 70.5×49.5cm. Fotó: Bíró Dávid

A magyar neoavantgárd ikonikus alakjának 1969-1971 közötti ritka grafikáiból nyílt tárlat PB-Persona Berg címmel két hete a Vintage Galériában. A két éves időszak képei az életmű fordulópontot jelölő időszakában készültek, mielőtt a művész a történetiségtől az absztrakció és a színek irányába, az anyag valóságának megismerése felé fordult.

Maurer grafikáit olaszországi és görögországi utak inspirálták, ahol megismerkedett a formalista és strukturalista művészettel, valamint a geometrikus és konceptuális gondolkodásmóddal. Gyakorlatának elementáris része az absztrakció és a többértelműség eszköze, mindig is a tér, a forma és a percepció dinamizmusa érdekelte, amit ezek elmozdulásán és eltolódásán keresztül térképezett fel. Maurer saját képeiről nem gondolkodik variációként, és a sorozat kifejezést sem szereti használni. A PB jelzővel ellátott Persona Berg képei az egyén és a természet viszonyának feszültségét tematizálják, különböző aspektusokból feltárva a mesterséges és a természetes problematikáját.

Maurer Dóra: PB – Persona Berg, 2024, Vintage Galéria. Fotó: Bíró Dávid

Az öt pozícióból álló Rotation, stretched in frame képein egy biomorf formát látunk öt kampóval egy betűkkel számozott keretbe feszítve. A titokzatos formát, mint a kifeszítés és a pörgetés fázisait kimerevítve, egy szögből és minden pozícióból látjuk. Az alak sokféle organikus, üreges lényre hasonlít, de egyre sem igazán. A fázisok nem variációk, hanem ugyanazon leképezés különböző vetületei. Egy másik képen valódi nyúlszőrből kivágott téglalap, egy másikon ismerős, de ismeretlen gömbölyű formák kötődnek és osztódnak. A monokróm nyomdafesték felvivőjének manipulálásával technikai textúrákat látunk, mintha maga a fémlemez szólna hozzánk. A PB képeinek témája maga a sokszorosítási technika is, amivel készült. A transzformációs kísérleteken a lemez hagyományos hordozófelületből formává és témává válik egyszerre, a grafikai sokszorosítási eljárások hagyományos szabályai újraértelmeződnek.

Az 1976-os kiadású Műhelytitkok kötetsorozat részeként megjelent Rézmetszet, rézkarc című kiadványban Maurer a mélynyomás kapcsán Dürertől Rembrandtig tárgyalja a hagyományos grafikai sokszorosításhoz használt eszközök sajátosságait és felhasználását. A PB nyomatok egy ismeretlen szisztéma részét képezik, amelyben a lemezfólia sokszorosító funkcióján túl alanyává válik egy „eseményt kimerevítő folyamat dokumentációjának”, ahogyan a kiállítási szöveg idézi Maurert. A kimerevített alakzatok monokrómok, a nyomdafesték színeit – a művész a korabeli írásaiban – immanens színekként jellemzi, amik a fehér és a szürke gazdag skáláján keresztül képzeletben megjelenve alkotnak különböző színeket a lemez felületével történő nyomhagyással.

Maurer Dóra: PB – Persona Berg, 2024, Vintage Galéria. Fotó: Bíró Dávid

Maurer alkimista-kutatói hozzáállással rögzíti – a szó minden értelmében – a technikai eszközök újfajta felhasználási lehetőségeit, és közben boncolgatja a sokszorosítás logikáját is, az alkotás folyamatában nemcsak térbeli gondolatot jelenít meg két dimenzióban, nemcsak eszközként tekint a lemezre, hanem minden porcikájában idomul hozzá és részévé válik.

„Két szállal kapcsolódtam a világhoz. Az egyiket azok az élmények jelentették, amelyeknek képivé tétele a munka értelme volt. Az összetett kiinduló élményeket nem tudtam egy képpel megragadni, sorozatokkal, metaforákban közelítettem meg, több oldalról nekiindulva, mindig elégedetlenül.(…) Másik kapcsolatom a világgal a szobába besütő napfény volt, amely munkámban voltaképp zavart: vakított és felforrósította a lemezt. A napfényre azonban mégis szükségem volt. A padlóra eső, helyét, alakját változtató trapéz alakú fényfolttal együtt vándoroltam asztalostul-székestül, reggeltől délutánig. A kívánság és a kíváncsiság egész napos munkára sarkallja az embert.(…) A szerszámokkal való szükségszerű bíbelődés, a hosszadalmas maratás lassúvá és közvetetté teszi a grafikus munkáját. De ez a munka kiindulópontjaiban őrzi az elemi, egyszerű képírást, mintázást, lényege mindig ez.”

Maurer Dóra: Biafra, 1969, akvatinta, rézkarc, 62.5×50.5cm. Fotó: Bíró Dávid

Maurer sajátos munkásságával párhuzamosan a 70-es években többen kísérleteztek az organikus formák és a technológiai eszközök feszültségével. Amerikában például Eva Hesse lógó, latex- és üvegszál-teremtményeiben a testi jelenlét fluiditását és a geometrikus-organikus formákat ötvözte, Nyugat-Európában pedig Louise Bourgeois is ekkortájt készítette első „puha szobrait”, amik néhol fonál- és szövetfoszlányokon keresztül tárják fel az anyag identitását.

Ma már a nyomainkat nem csak plasztikus tárgyak megformázásában örökítjük meg, hanem azokat digitálisan is leképezhetjük, és a virtuális képet újra térbe önthetjük. A gondolat mentén lepecsételt nyom kifordított hordása ez, amelyben a sík térbeli elemei nemcsak a hosszúság és a szélesség, de a magasság paramétereire is kiterjednek. Maurer Dóra megfigyelései számos rétegben érintik a test és a technológia kapcsolatát. A reprodukálás, az osztódás és a szétválasztás folyamatán keresztül újraértelmezi a természetes és a mesterséges viszonyát, megkérdőjelezi, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.

What can One do with a Paving Stone? 1971, részlet

Az hogy, a dokumentum-nyomatok mit is merevítenek ki pontosan, tulajdonképpen lényegtelen. Legfeljebb a rögzítés rögzítéseként definiálhatóak; a képeken megjelenő biomorf alakok távolról ismerős, közelről pedig ismeretlen dolgokra emlékeztetnek. A mesterséges és a természetes kategóriái összetett és ellentmondásos viszonyba kerülnek; az előbbi fogalma utal rá, hogy nem „természetes” eredetű, ember alkotta dologról van szó, ugyanakkor a természetes elválaszthatatlan része az emberi hatás is. A PB képek megtestesítik a gondolatot, hogy az eszközeink alapvetően formálják a természettel és a léttel kapcsolatos tapasztalatást.

A képek tehát már önmagukban tartalmazzák a sokszorosítás logikáját, anélkül, hogy mellőznék vagy kizárólag annak szentelnék a képek tárgyát. A művész nem zárkózik el a műalkotásai utóéletének gondolatától sem, hanem tudatosan olyan képeket hoz létre, amelyek belső logikája révén összefonják a művet, miközben a technika teret enged a gondolat erejének és hitelességének. Maurer nemcsak a megfigyelő szubjektivitására épít, hanem a technikai eszközök általi felfedezésre is, amely képek a természetes és a mesterséges közötti határok átértelmezésére irányulnak. A nyomhagyás nem pusztán a képalkotás technikája számára, hanem a megjelenített valóság rétegeinek vizsgálóeszköze is. Életbe lép a paradoxon, hogy a megfigyelés hiányában a dolgok tapasztalt állapota nem rögzül, így a nyomhagyás és a jelentés is folytonos változásban van, ahogyan Schrödinger macskája sincs ott, ha nem figyeljük meg.