„Nem értek egyet azzal, hogy a design egy mindent megoldó, univerzális tudás”
A MAACRAFT egy 2012-ben indult társadalmi vállalkozás, amely a Miskolci Autista Alapítvány alkotóműhelyeként jött létre Szalkai Dániel vezetésével. Dániel számos platformon mesélt már a MAACRAFT működéséről, személyes érintettségéről és a műhelyük mindennapi folyamatairól. Ezúttal azonban a design társadalmi szerepére és felelősségvállalására helyeztük a hangsúlyt, valamint az újonnan megjelent A helyzetbehozás gyakorlata a design eszközeivel című könyvéről kérdeztük.
A könyv megjelenésekor azt írtad, hogy már nagyon régóta tartoztál magadnak ezzel a kiadvánnyal. Mikor és minek a hatására fogalmazódott meg benned, hogy könyv formájában is megosztanád a tapasztalataidat, gondolataidat?
Úgy hozta az élet, hogy az utóbbi tizenöt évem folyamatos rohanás volt. A civil szektorban tevékenykedem, ami egy állandó helykeresést, újrapozícionálást, illetve rengeteg munkát jelent. Egyszerűen nem volt lehetőségem és időm arra, hogy leírjam a gondolatokat, amik alkotó szemléletű emberként vezérelnek; hogy lefektessem a szakmai alapokat, amiket képviselni tudok egy projektben. Viszont, amikor már több éve működtettük a MAACRAFT alkotóműhelyt, észrevettem, hogy sok-sok projektünk designszakmai tekintetben és a szociális szférában is releváns innovációs eredménynek tekinthető. A COVID19-pandémia után kezdtem el gondolkodni azon, hogy érdemes számot vetni ezekkel, már csak erőforrásszerzési szempontból is. Rengeteg helyre kell pályázni ahhoz, hogy az ember fenn tudja tartani mind az alkotói praxisát, mind a közösséget, akikkel együtt dolgozik. Márpedig ahhoz, hogy a MAACRAFT munkatársainak megfelelő munka- és életkörülményeket tudjunk biztosítani, erőforrások kellenek. Idővel rájöttem, hogy sokszor azért nem jártunk sikerrel egy-egy pályázaton, mert hiányzott a műhely szakmai tevékenységét bemutató anyag. Mindig új utakat kerestem, túlságosan sok mindennel foglalkoztam és ettől szétesett az alkotói működésem, mostanra azonban már kialakult, hogy mik az alapelveim és ezeket szerettem volna egy kiadvány formájában rögzíteni.
Időközben viszont a MAACRAFT közössége mellett más csoportokkal is elkezdtél együtt dolgozni…
Valóban, kicsit távolabb kerültem a közösségtől, akikkel eddig szorosan együttműködtem. A doktori projektem egy váltás, mivel most a szerfüggőséggel és a szenvedélybetegekkel foglalkozok. Olyan emberek közösségével működök együtt, akiknek nem kognitív nehézségeik, hanem más jellegű kihívásaik vannak az életben; maga az állapot is inkább pszichés zavar vagy ahogy magukat definiálják “mentális betegség”. Ez a helyzet egy egészen más dinamikát jelent, mint amit például a MAACRAFT közösségében megtapasztaltam, kicsit más alapról indulunk. Míg az értelmi fogyatékossággal vagy autizmussal élő személyek esetében a design a készségfejlesztésbe épül be, addig a szenvedélybetegek esetében a társadalmi téveszmék kezelésébe tud beágyazódni. Szóval most egy másfajta közösség szintjén próbálom bemutatni és átadni a megszerzett tudásokat, azonban a könyv címében feltűntetett helyzetbehozás itt is érvényesül.
Hogyan definiálnád a helyzetbehozás fogalmát? Mit értesz ezalatt pontosan?
A helyzetbehozást lehet akár hátránykompenzációnak is fordítani. Vannak láthatatlan emberek; emberek, akik nem tudnak részt venni a fogyasztásban, kevésre értékeltek, egyenesen nem kívánatosak a többségi társadalomban. A könyvben úgy írom, hogy ezek a csoportok a „tétlenség állapotban” vannak, a design pedig képes megkeresni, feltárni az ilyen jellegű problémákat és beágyazódni a szituációba. Nem értek egyet azzal, hogy a design egy mindent megoldó, univerzális tudás, mivel a nagy, nehezen áthidalható strukturális, gazdasági, szociokulturális problémahalmazokat nem igazán tudja kezelni.
Én abban hiszek, amit a munkám során megtapasztaltam, hogy adott helyzetekben lehet a design és az alkotóművészetek szenzitív, reflektív eszközeit alkalmazni. A reprezentációra tudnak valódi hatást gyakorolni: válaszokkal, megoldásokkal tudnak szolgálni az eszköztelenségre, tétlenségre, így erőt és lehetőségeket tudunk adni általuk az érintett közösségeknek.
Tehát a design abban segít, hogy felmérjük egy társadalmi csoport megítélését és hogy jól menedzseljük a folyamatot, amin keresztül az érintetteket a tétlenségből cselekvő pozícióba “helyezzük”.
Mit gondolsz, miért azonosítjuk a designt „univerzális problémamegoldóként”? Miért alakulhatott ki ez a szemlélet?
Mert társadalmi kérdésekkel foglalkozni tervezőként, alkotóként most trendi dolog – például sokkal jobban pozícionálható így egy termék a piacon. Fontos céljuk a tervezőknek, hogy a nemzetközi trendeket hazai színtéren is képviseljék, de ez önmagában kevés, főleg, ha olyan állításokat tesznek, amik nem fedik le a valós helyzetet. Persze fogyasztani mindig fogunk, de a design szemléletformálása révén lehetőségünk van ezt más szellemiségben tenni. A jóléti társadalmakban például másképp van jelen a design, más a struktúrája: Dániában vagy Hollandiában, ahol az esélyegyenlőségi törekvések előrehaladottabbak, találkozni tud a designkultúra-szemlélet a politikai hátterű társadalmi projektekkel. A design tehát egy eszköztár, ami működik marketing vagy indusztriális környezetben és periférikus társadalmi csoportok helyzetbehozásánál is. Nagyon izgalmas megoldásokat eredményez, de mindez nem átemelhető egy az egyben a magyar viszonyok közé. Teljesen más talajban próbálunk meg egy burjánzó növényt nevelgetni, nálunk sokkal több munka kell ahhoz, hogy ugyanaz a növény egyáltalán kihajtson. Mert nem arról van szó, hogy ha nyitok egy esélyegyenlőségi kávézót a belvárosban, amely a szegregátumokban élő, hátrányos helyzetű emberek képviseletére szerveződik, akkor meg van oldva az érintettek problémája. Hazai környezetben sajnos ez kicsit így van tálalva.
Itthoni kontextusban a hátrányos helyzetben lévő közösségeket valóban nem egyszerű helyzetbe hozni…
A sérülékeny csoportok brandingje valahol hibás és mi, kreatív szakemberek, művészek sok mindent tehetünk azért, hogy ez változzon. Ha találkozok egy erőforráshiánnyal küzdő közösséggel, akkor nem szánakozni akarok, majd hazamenni a meleg lakásomba és élni a privilegizált életemet. Látni akarom, hogy mire van lehetőségük, mit tudok nekik adni, hogy a rossz reprezentáció változzon.
Nekem egy idő után üres lett a szemlélet, hogy a design pusztán nagyon esztétikus dolgok kompetitív helyzetben való létrehozását jelenti. Viszont szeretem a szélsőségeket kombinálni és magával ragadott a gondolat, hogy ez a logika vajon működhet-e egy olyan helyzetben, ami alapvetően nem a versenyről szól.
Említetted a kiadványban, hogy a módszertanod a közös, kollektív alkotáson alapul. Mekkora kihívást jelent ez a gyakorlatban? Milyen az együttműködés a könyvedben is említett csoportokkal?
A különböző, érintett közösségek, akik mondjuk lakóotthonokban élnek, általában végeznek valamilyen kreatív tevékenységet. Ugyanakkor az ilyen folyamatokba – mint például a gyöngyfűzés, fonás vagy betonöntés – fektetett ambíció és munkaóra sokszor valójában nem segít a helyzetükön, hanem csak bent tartja őket a tétlenség állapotában. Abban látom a lehetőséget, ha az adott közösség képességeihez és erőforrásaihoz mérten elindul egy közös alkotótevékenység, amiben a design segít szélesíteni a régi, illetve adaptálni az új tudásokat. Tehát nem feltétlen a többségi társadalom paternalista érzéseire apellálunk, hanem az érintettek tevékenységének adunk hangsúlyt és annak, hogy a képességeik olyan termékekben is leképezhetők, amik később a közösségük értékeinek jelképeiként tudnak működni. Mindez egy nagyon hosszú megismerési folyamaton alapul, amiben állandó reflexiókra, előre- és visszalépésekre vannak szükség, hiszen egyesek bizalmatlanok – jelen esetben két évet töltöttem azzal, hogy egy szervezet befogadja a doktori programomat. Főleg egyesületekkel, alapítványokkal dolgozok együtt és ezek a szervezetek is tudnak tétlenek lenni, erőforrásoktól függeni. Nem könnyű a vezetőiket lelkesíteni, mert, ha vonzó is nekik, amit hozol, akkor is nehezen mozdulnak ki a nem jó, de már megszokott helyzetből.
Találtad magad olyan szituációban, amiben nem alakult olyan jól az együttműködés?
Zömében olyan csoportokkal dolgozok, akikkel csak jót lehet tenni, de előfordul, hogy elmész egy közösségbe, megtapasztalod, hogy meddig lehet a rehabilitációs gyakorlatokkal elérni és be kell látod, hogy annál többet nem lehet tenni. Nagyon zárt világban élnek ezek az emberek és maga a kreatív tevékenység öröme vonzó nekik, nem pedig a magasztos gondolatok vagy az, hogy én majd körülbástyázom őket lehetőségekkel. Az ő életük akkor tud változni igazán, ha új dolgokat tapasztalnak, viszont nagyon sok intézményben beláthatatlannak tűnik a gondolat, hogy az érintettek eljönnek egy műhelybe, csinálnak valamit, utána pedig a munkájuk mondjuk a Műcsarnokban szerepel. De a helyzetbehozásukat lehet úgy is értelmezni, hogy legalább ne szánakozzunk rajtuk. A könyvben említem például a rongyszőnyeg-elméletet: amikor meglátják, hogy egy érintett személy össze tud állítani egy ilyen tárgyat, sok emberből előtör a paternalista reflex, hogy “jaj, de jó hogy ő még erre is képes”! Nem ezt érdemlik ezek a közösségek. Nem infantilizálni, hanem ugyanúgy díjazni kell őket a munkájukért, érvényesülési helyzetet teremteni számukra. Most már társadalmi vállalkozásként kezdik pozícionálni a MAACRAFT-hoz hasonló műhelyeket, de ehhez hosszú út vezetett. Külföldről gyűrűzött be a szemléletváltás, szóval remélhetőleg idővel itthon is lesz piaci jelentősége az ilyen jellegű kezdeményezéseknek.
Milyen visszajelzéseket szoktál kapni azoktól, akikkel együtt dolgozol?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy nekik mit jelent, amit itt csinálok. Én egy közösségként tekintek például a MAACRAFT-os kollégákra és felelősséget érzek irántuk, de alapvetően az a jó, ha nem egy függő helyzetben működünk együtt, hanem önjáró tud maradni a program. Az a célom – és a könyv megírásának is ez volt az egyik alapja –, hogy nélkülem is működjön a rendszer. Ne one-man-show legyen, ne mindig az én arcom legyen rajta, mert ezt ők működtetik. Nekem az a célom, hogy olyan mederbe tereljem az érintett csoportokat, ahol megtalálhatják a saját közönségüket és a megfelelő díjazást. Illetve az, amit a könyvben megfogalmaztam, hogy a módszertant átültessem többféle közösségre is.
Azért gyűjtöttem össze a tapasztalataimat, hogy másfajta szempontból is lehessen itthon vizsgálni a fogyatékossággal élők helyzetét. Ugyanakkor nem csak ők, hanem nagyon sok más társadalmi csoport sem képes elhelyezkedni vagy elérni az önrendelkezés egy bizonyos szintjét. A MAACRAFT-ban fejlesztett módszertant ezért bárhová jó szívvel tovább tudom adni.
// /
Szalkai Dániel a MOME Doktori Iskolájának hallgatója, konzulense Barczai Dániel. “A helyzetbehozás gyakorlata a design eszközeivel” című kiadványa a MOME kiadásában az Új Nemzeti Kiválóság Program keretében valósulhatott meg.
Kiadványszerkesztés, grafikai munka és tárgyfotók: Kérdy Zsófia
Szerkesztés és lektorálás: Huszár Judit
Szakmai közreműködő: Miskolci Autista Alapítvány
Portré: Sebestyén László
