Tekintetek káosza
Mostanában népszerű trend a közösségi médiákon bizonyos képekről megállapítani, hogy nő vagy férfi keze közül kerülhetett ki. Ezeknek a videóknak a tanulsága többnyire az, hogy a testhezálló ruha a férfitekintetnek, a lengébb, vintage ruha pedig a női tekintetnek imponálóbb. De honnan erednek ezek a kifejezések és mit is jelentenek valójában?
Guerrilla Girls: Do Women Have to Be Naked to Get Into the Met. Museum?, 1989
Ahhoz, hogy erre a kérdésre megpróbáljunk választ keresni, először meg kell ismerkednünk a férfitekintet (male gaze) fogalmával. Először Laura Mulvey feminista filmteoretikus használta a kifejezést a Visual Pleasure and Narrative Cinema című 1973-as esszéjében. “A szexuális egyenlőtlenség világában a szemlélés élvezete kettévált: aktív/férfi és a passzív/női oldalra. A meghatározó férfitekintet kivetíti fantáziáit a női alakra, mely ennek megfelelően alakul. Hagyományos exhibicionista szerepükben a nők egyszerre vannak közszemlére téve és mások által megbámulva, megjelenésük erőteljes vizuális és erotikus hatást hordoz, ezáltal konnotálva a megnéznivalóság fogalmát.” [1] A male gaze tehát eredetileg a filmek világához kapcsolódik, azonban az egyéb művészeti ágakban és történetükben jelenlévő műveket túlnyomó többségben férfiak készítették és kanonizálták. Így amikor különböző alkotásokra gondolunk, többnyire férfiak által készített képek jutnak eszünkbe. Ennek komplex társadalmi háttere volt, ugyanis a nők többek között a klasszikus nemi szerepekhez kapcsol elvárások, valamint a hiányzó önálló anyagi és kulturális tőkéjük miatt kevésbé tudtak alkotóként érvényesülni.
Révai Ilka: Kosztolányiné Harmos Ilona portréja, 1915 körül (Petőfi Irodalmi Múzeum) // Kassák Istvánné Istenes Erzsébet portréja, 1920-as évek (Kassák Múzeum)
A művészettörténethez hasonlóan a fotográfia történetében is jóval kevesebb a kanonizált női alkotó, mint a férfi, ami persze nem azt jelenti, hogy hiányt kell szenvedünk jelentős fotográfusnőkből – gondoljunk csak Julia Margaret Cameron vagy Dorothea Lange nevére. Azonban, ha a kezünkbe veszünk a fényképezés közel 200 éves történetét elbeszélő fotótörténeti könyveket, a benne felsorakoztatott alkotók többnyire férfiak lesznek. Mi sem mutatja ezt élesebben, mint a művészettörténeti kánonból „elegánsan” kifelejtett női alkotók időről időre felbukkanó életművei – aktuálisan éppen Révai Ilka fotográfusé, amit a PIM – Kassák Múzeum jóvoltából először láthatunk. A férfi neve és tekintete sokszor az alapértelmezett, minden más csak kuriózum. Simone de Beauvoir ezzel a gondolattal kezdi A második nem című könyvét: „Jellemző, hogy a kérdést egyáltalán felvetem. Férfinak soha nem jutna eszébe könyvet írni a férfinem sajátos helyzetéről. Ha önmagamat meg akarom határozni, azzal kell kezdenem: „Nő vagyok”, s ez a tény szolgál minden további állításom alapjául. Egy férfi sosem kezdené önmaga definiálását azon, hogy a hímnemhez tartozik: magától értetődnek veszi, hogy férfi.” [2]
Petra Collins: Heaven x Blumarine kampány, 2023
Ha a férfitekintet eredeti megfogalmazásából indulunk ki, akkor a női tekintet valami olyan, ami nem tárgyiasít. De lehet-e egyáltalán fényképezni tárgyiasítás nélkül? Ha valakit lefényképezünk, azzal szabadon alakítgatjuk: kiragadjuk a környezetéből, új kontextusba helyezzük, kinyomtatjuk/lenagyítjuk, bekeretezzük, a falra tesszük, és máris önálló életre kelő műtárgyat hozunk létre egy emberből. A női tekintet fogalmára nincs egy konkrét, elismert definíció, így felszínesen bármire ráhúzható, ami gyöngíti az erejét. A lágyabban megfotózott, álmodozó tekintetű férfi modellre hiába mondjuk, hogy ő „a női tekintet alanya” – ez így csak egy jól átgondolt reklám része, egyfajta eladási stratégia. Ettől még a rendszer nem változik, csupán kihasználja és felhígítja a fogalmat, mivel éppen trendi.
A női perspekíva komolyabb megfogalmazásával sokan foglalkoznak, köztük Joey Soloway, Emmy és Sundance Filmfesztivál díjas amerikai filmrendező, író és producer. Értelmezése szerint a női tekintetnek három fontos szempontja van. Az első, hogy látva és megértve érezzük magunkat (“feeling seen”): a kamera nem csak külső szemlélő, hanem szinte belebújik a karakterekbe, hogy minél tapinthatóbbá tegye a szereplő helyzetét. Az érzelmekre fókuszál és arra, hogy át tudja ezeket adni. A második kulcsfontosságú dolog, a kamera tárgya és a betekintő kapcsolata. „Azt is gondolom, hogy a Női Tekintet arra is használja a kamerát, hogy elvállalja azt a nagyon árnyalt, esetenként lehetetlen feladatot, hogy megmutassa nekünk, milyen érzés a Tekintet Tárgyának lenni.” A harmadik – Soloway szerint a legnehezebb – aspektus a láthatóság érzésének megjelenítése, ahogyan mindannyian folyamatosan tekintetek tárgyai vagyunk. Soloway azt szeretné elérni, hogy a szereplő ne tárgyként, hanem alanyként jelenjen meg, azonban ez a legnehezebb, hiszen ez nem csak az alkotón, hanem a társadalom értelmezésén is múlik. [3]
Az esszé elején feltett kérdésre nem könnyű válaszolni. Nem egyértelmű, hogy pontosan mit is nevezünk női tekintetnek, hiszen jelenleg ez egy sokkal változékonyabb fogalom, mint a férfitekintet. Kiskorunk óta olyan festményeket, fényképeket, filmeket nézünk, amik kevés kivételtől eltekintve egy férfi szemszögéből készültek. Olyan mélyen belénk ivódtak a férfitekintet által preferált ideák, hogy tudat alatt, ha nem figyelünk rá, nőként is ennek akarunk megfelelni. Egy nagyon hosszú folyamat része, hogy ne a férfitekintet legyen az alap és ne kizárólag úgy akarjuk definiálni a női tekintetet, mint az előbbi ellentéte.
// /
[1] Mulvey, Laura. 2000. “A vizuális élvezet és az elbeszélő film.” fordította Juhász Veronika. Metropolis „Feminizmus és filmelmélet”. https://metropolis.org.hu/a-vizualis-elvezet-es-az-elbeszelo-film
[2] Beauvoir, Simone de. 1969. “A második nem”, fordította Görög Lívia és Somló Vera. Budapest. Gondolat.
[3] “Joey Soloway on The Female Gaze | MASTER CLASS | TIFF 2016.” TIFF Originals. September 11, 16. 0:17:30, https://www.youtube.com/watch?v=pnBvppooD9I.
