Az útkeresés körei – Bartha Máté fotókiállításáról
Egyéni pályákon keringünk mind. Játékszabályt keresünk, amely alapján kiszámíthatjuk lépéseinket. Okok és célok után kutatunk az esetlegességek káoszában. Bartha Máté Kockavető sorozatának képeire is, olyan orientációs pontokként tekinthetünk, amelyek által a múlt és a jelen határvonalain haladva igyekszik feltérképezni eddig lejátszott köreit.
A Budapesti Fotográfia Ösztöndíj keretében Capa Caféban nyílt fotókiállítás Bartha korábbi projektjeinek vizsgálódó, struktúraalkotó szemléletét követi. Képein ezúttal is a mindennapi lét „hideg esetlegességeinek” együttállásaiból rajzolódnak ki a kozmikus mintázatok. Ezt az alkotói törekvést ő maga így fogalmazza meg: „Istent vagy Isten hiányának végső bizonyítékát keresem, vagy csak beleszerettem a keresésébe.”
Az új anyag koncepciója egy mélyen önreflexív lencsével bővül, melyen keresztül a világszellem (anima mundi) egyéni életben való visszatükröződései is láthatóvá válnak. Bartha projektjében a gyermekkori veszteségek által eltérített élet pályára állítására tesz kísérletet. Célja részben, hogy megtalálja a kapcsolatot jelene és a véletlen, a sors vagy Isten által más irányba sodort múlt között. Az édesanyjától örökölt fiatalkori tusrajzok, az édesapja göcsörtös fákat ábrázoló fotói, a gyerekkori firkák, a nosztalgikus VHS-felvétel, valamint a várost járva „talált” képek spirálisan építkező rendszeréből igyekszik levezetni saját világának eredőjét. A vonalak pedig a történet alfáját és omegáját adó, Duna-parti gyermekkori lakásban érnek össze.
Ezek felrajzolásához a nyolc évesen kényszerűen elhagyott város, az otthonát jelentő Budapest zarándoklatszerű bejárásra vállalkozott. A különböző kerületekben készült képeket a kockavetés esetleges irányadásaira hagyatkozva készítette el. Ezzel a finom játékkal engedve teret a véletlen önkényének való kiszolgáltatottság feszengéssel teli vagy éppen nyugalmat hozó megélésének.
A múlt és jelen képei mellé tűzött szöveges álomrészletek az idő dimenzióin túl egy elvont tudati síkkal bővítik az értelmezés rendszerét. Ezekben a látomásszerű történetekben Bartha ugyancsak a képteremtés eszközével játszik. Szinte látjuk, ahogy „feketelyuk nyílik a rakparti lakással szemben a Gellért-hegy oldalán.” Az álomtöredékekben a gyermeki fantázia szorongást keltő jelenetei az emlékidézés melankóliájával keverednek. A megjelenő várost elöntő Duna, az üres bérházak omladozó folyosói mind az útkereső ember által jól ismert légüres tér tájai.
Ugyanakkor korábbi nagyszabású – Mucsi Emesével együttműködésben könyvként is kiadott – Anima Mundi projektjéhez mérten, itt mintha elmaradna a szintetizálás utolsó mozzanata. Bartha előző sorozata ugyanis a fotókereteit átlépő installációs egységként, egyetlen összetett „világképként” volt értelmezhető. Ezzel szemben a kiállítást nézve most egyfajta didaktikus fragmentáltsággal találkozunk. A tartalmi elemek egysége ugyan kétségkívül feldereng, de a fotók, a szövegek és a videómunka a korábbi precíz formai szerkesztettség helyett mintha össze nem érő, néhol kényszerűen húzott párhuzamosokként futnák be a teret.
Ez részben abból is fakadhat, hogy a Bartha által projektjében felvállalt személyes terhek tömege már önmagában is egy külön anyagra elegendő képet gravitálna. A családi traumával, a dunaparti lakásban nyílt feketelyukkal való szembenézés a kockavetés véletlenszerű logikájának ellenében mintha veszítene mélységéből. A dobások révén talált képek nem adnak lényegi válaszokat a személyes kérdésekre. A történteket magában hordó Budapest csak játéktáblaként, az útkeresés díszleteként tűnik fel. A városi terek a biztonság érzetét sokkal inkább a Bartha korábbi projektjeivel közös témabeli áthallások révén teremtik meg. Ami mentén felmerülhet, hogy valójában nem két egymástól elváló munka rajzolódik-e ki a térképre vázolt vonalakból?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen doktoráló Bartha Máté asszociatívan építkező fotósorozatában mintha egy olyan koordináta-rendszerben kutatná viszonyulási pontjait, melyben végső soron ő maga a folyton mozgásban lévő origó. A rá jellemző formanyelvi elemek és az újonnan megjelenő személyes téma a letisztázott keretek hiányában ezért még nem rendeződik egyetlen természetes konstellációba. Ugyanakkor kiemelendő, hogy Bartha az én rendszerbe illesztésével mintha új tétet adna munkásságának. Éppen ezért talán egy önelemző fejezet első köreként érdemes tekintenünk a Kockavető sorozatra.
// /
A Csizek Gabriella által kurált kiállítás 2025. június 1-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F Galériájában.
