2026. 09. 28. | Grafika

A gondolat és a kimondott szó között – Pejović Nina Relay című installációja

Mindannyian gondoltuk már, hogy amiről egy számunkra idegen nyelven beszéltünk, azt az anyanyelvünkön mennyivel szebben, pontosabban, vagy egyszerűen csak teljesen máshogy fogalmaztuk volna meg. A Relay interaktív installáció és kiadvány azt vizsgálja, hogyan módosulnak, nyernek új értelmet az üzeneteink, illetve hogyan gyűlnek fel bennük hibák a fordítás közben. A gondolataink és azok szavakba öntése között nyíló résbe fészkeli be magát, megtapasztalhatóvá téve a jelentést változékony természetét.

Pejović Nina: Relay. Fotó: Krsto Vulović

A projekt egy személyes élményből született. Amikor a mesterképzés miatt Magyarországra költöztem, arra számítottam, hogy az angol nyelv vesz majd körül, ehelyett azonban egy magyar nyelvű közegben találtam magam és nem értettem semmit. A hanghordozásra, a szövegkörnyezetre és mások fordításaira hagyatkozva füleltem és találgattam, miről is lehet éppen szó. Idővel hozzászoktam, hogy nem értem teljesen az elhangzottakat, csak azt, amit magam próbáltam összerakni belőlük. Ezek az élmények lassan átformálták a nyelvről alkotott elképzelésemet.

Hosszú ideig folyamatosan három nyelvet – a magyart, az angolt és a szerbet – váltogattam, és rádöbbentem, hogy mindegyiknél kicsit más a személyiségem. Angolul gondolkodtam; az anyanyelvemhez, a szerbhez továbbra is erősebb érzelmi szálak fűztek, de a mindennapjaimban egyre kevésbé volt jelen; a magyar pedig nagyrészt idegen maradt számomra. Korábban nem figyeltem fel rá, de idővel nagyon is érezhetővé vált a rés egy gondolat és annak szavakba öntése között. Egyes szerb szavaknak nem létezik angol megfelelője, a körülírások pedig sosem adják vissza teljesen a lényeget. Egy-egy szó vagy mondat jelentése pedig még olyan beszélgetések alatt is folyamatosan változott, amelyek látszólag teljesen jól működtek.

Pejović Nina: Relay. Fotó: Krsto Vulović

A Relay ezt a jelenséget szemlélteti. Azt vizsgálja, hogy mi történik, ha egy üzenet átadása közben nyelvet váltunk. Az interaktív installációban meghallgatunk egy szöveget, amelyet le kell fordítanunk, az így létrejött üzenet pedig a következő fordítás alapjául szolgál. A fordítási lánc egy kijelölt mondattal indul, amely összefoglalja az installáció által szemléltetett jelenséget:

“Tudni és szavakba önteni valamit két különböző dolog. A lényeg a kettő közötti résben rejtőzik.”

A mű lényege is ebben a résben rejlik. A résben, ami a gondolat és annak szavakba öntése; ami a feladó és befogadó számára egy szó jelentése, vagy egy adott nyelven megfogalmazott gondolat és a másik nyelven hozzá legközelebb álló kifejezés között nyílik. Ezek a különbségek nem a semmiből bukkannak elő. Ott rejlenek minden kommunikációs helyzetben, többnyire észrevétlenül, amíg valami a felszínre nem hozza őket – például a fordítás, amelynek során eldől, mi marad meg az eredeti jelentésből, és mi vész el feltűnés nélkül.

Több fordítási kör után az eredeti kijelentéshez még egy valamennyire kapcsolódó, de alapvetően módosult mondat jön létre. Egy olyan verzió, ami nem hibás vagy elrontott, csupán a folyamat során minden egyes ember és nyelv által újraalkotott.

Az installáció erre nem problémaként tekint: az a célja, hogy láthatóvá és közvetlenül megtapasztalhatóvá tegye, mennyire változékony a különböző nyelvek közé szorult jelentés.

Pejović Nina: Relay. Fotó: Krsto Vulović

A Relay fordítási láncának minden állomásán az angol a közvetítő nyelv. A szerb és a magyar anyanyelvű résztvevők felváltva követik egymást: a fordítás szerbről angolra, majd angolról magyarra, ezután magyarról angola, angolról szerbre, végül ismét szerbről angolra történik, és így tovább. A szerb és a magyar nyelv tehát sosem találkozik közvetlenül, a kettő között mindig az angol teremt kapcsolatot.

A hangfelvételeket leiratozó gép szintén részt vesz ebben a folyamatban. Meghallgatja a beszédet, értelmezi a hallottakat, majd szöveget készít belőlük, amely mindenféle magyarázat nélkül kerül a résztvevők elé. A gépi átirat a többi szöveggel egyenrangú részként jelenik meg a nyomtatott dokumentációban, így a gép is a lánc egyik szereplőjévé válik, amely a maga módján viszonyul a nyelvhez, és sajátos pontatlanságokkal adja vissza a hallottakat.

A résztvevők egyszer hallgatják meg a felvételt. Ha szeretnék, lehetőségük van egyszer visszahallgatni, de utána már le kell fordítania a hallottakat. Ez a megkötés nem véletlen: ha a felvételt akárhányszor vissza lehetne játszani, a feladat jellege megváltozna, és a fordítás inkább leiratozássá válna. A legfeljebb egyszeri újrahallgatás a valódi kommunikációs helyzeteket idézi, amikor az embernek abból kell dolgoznia, amit sikerült megértenie, és magának kell eldöntenie, mikor áll készen a válaszra. Az abból fakadó nyomás, hogy az embernek még azelőtt kell fordítania, hogy teljesen felkészültnek érezné magát, az anyanyelvünktől eltérő nyelveken történő kommunikáció valós körülményeit tükrözi, amikoris ritkán van idő megtalálni a legtökéletesebb szót vagy a legpontosabb megfelelőjét. Egyúttal azt a szorongást is felidézi, amelyet sok kétnyelvű ember jól ismer: amikor egy gondolatot olyan nyelven kell megfogalmaznia, amelyet nem érez teljesen a sajátjának, miközben tudja, hogy amit végül kimond, nem feltétlenül egyezik meg pontosan azzal, amit közölni szeretett volna.

Pejović Nina: Relay. Fotó: Krsto Vulović

Minden hangfelvételről hőpapírtekercsre nyomtatott leirat készül. Az átirat egy információkat – a felvétel sorszámát, dátumát és nyelvét – tartalmazó, geometrikus talpatlan betűtípussal szedett résszel kezdődik. Ehhez ötféle keret készül, hogy ne legyen két egymást követő, egyformának tűnő átirat. Így minden nyomat saját arculatot kap, miközben egy vizuálisan egységes rendszer része marad. Az információs rész alatt következik az átirat egy másik betűtípussal szedve, amely kis méretben is jól olvasható a hőnyomaton, megjelenésében pedig eltér a hagyományos dokumentumok tipográfiájától.

A beszédben tartott szünetek az átirat szövegében is megjelennek, így aki már több időt töltött ezek olvasásával, pusztán a nyomtatott oldalra pillantva is érzékelheti az eredeti beszéd ritmusát.
A hezitálást jelző hangok – például a „hmm”, „áá”, „öö” és a természetes beszédben előforduló hasonló, önálló jelentéssel nem rendelkező hangok – szintén szerepelnek a szövegben, de két vízszintes vonallal áthúzva. Így a szöveg részei maradnak, mégis jól elkülönülnek a valódi szavaktól.
A szóismétléseket egy másik font jelöli: első előforduláskor a betűk torzított formában jelennek meg – így csak nehezen olvashatók –, másodszorra viszont már a szokásos alakjukban. A szó tehát kisilabizálható, de kell egy pillanat ahhoz, hogy tudatosuljon az olvasóban, hogy egyszer már elhangzott.

Minden átirat alatt egy második szöveg is található: a garble, vagyis egy értelmetlennek tűnő karakterhalmaz. Ez az adott átirat PDF-fájljának bináris adataiból jön létre, amelyeket egy karakterkódolási eljárás alakít szöveggé. Mivel minden esetben az adott dokumentum saját adataiból készül, a fordítási lánc minden állomásán más és más: az egyik átirathoz tartozó karakterhalmaz nem állítható elő egy másikból. Eredetileg egy tesztelés közben fellépő technikai hiba eredményeként jelent meg, de végül megtartottam, mert szervesen illeszkedett a projekt koncepciójához. Valós információt hordoz, hiszen a fölötte olvasható átirat közvetlen kódolásából származik, mégis teljesen érthetetlen annak, aki nem ismeri az előállításához használt rendszert. Olyan érzés olvasni, mintha egy ismeretlen nyelvvel találkoznánk, amelynek megértéséhez semmilyen kapaszkodónk nincs. A mű szándékosan nem ad hozzá magyarázatot.

Az értelmetlennek tűnő karakterhalmaz azonban nemcsak az átiratokban jelenik meg, hanem az installáció különböző elemeit összekötő vizuális motívumként is, például a kezelőfelület képernyővédőjén és a kiadványban.

Pejović Nina: Relay kiadvány. Fotó: Krsto Vulović

A Relayhez készült kiadvány két, egybe kötött részből áll, és nem az installáció dokumentációjaként, hanem a mű kiterjesztéseként értelmezhető. Olvasása ugyanolyan figyelmet kíván, mint az installáció: egyes részei azonnal érthetők, mások megfejtése erőfeszítést igényel.

A Relay minden eleme – a kezelőfelület, az átiratok rendszere, a karakterhalmaz, és a kiadvány – ugyanazt a célt szolgálja: hogy a nyelvek közötti jelentésváltozás ne pusztán elvont fogalom legyen, hanem közvetlenül megtapasztalható jelenség. A résztvevők nem kívülről szemlélik a folyamatot, hanem maguk is részeseivé válnak: megkapják valaki más verzióját, majd elkészítik a sajátjukat. A hangfelvételük alapján kinyomtatott átirat a korábbiak mellé kerül, így a fordítási láncot dokumentáló anyag a kiállítás teljes ideje alatt folyamatosan bővül. A Relay végső soron arra világít rá, hogy a kommunikáció nem feltétlenül vall kudarcot, azonban mindig összetettebb annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik.