„Ne magába zárt építészet jöjjön létre” – Interjú a Paradigma Ariadné építészeivel

---

A Paradigma Ariadné a napokban ünnepelte megalakulásának egyéves évfordulóját. A négy építészről (Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs, Smiló Dávid és Titkos Ádám) legutóbb a Gellérthegyre vonatkozó kritikai felvetésük kapcsán hallottunk. Most nemcsak erről, de a stúdió hátteréről, a cégépítésről, a hazai pályázati rendszerről, a közép-kelet-európai kultúraformálásról, és az „építész” 21. századi szerepköreiről is beszélgettünk.    

Úgy tudom, a szakkollégium hozott össze titeket…

Smiló Dávid: Hárman dolgoztunk együtt a BME Építész Szakkollégiumában; az ott folyó munka nagyjából tovább él a stúdióban, kiegészítve persze a konkrét tervezéssel. Lépten-nyomon szembesülünk vele, hogy az elmélet és gyakorlat szerencsétlen elválasztása működik az egyetemeken és azokon kívül is. A szakkollégiumban sok más hallgatóval együtt mi teremthettünk magunknak egy speciális közeget, amiben ez a szétválasztás nem érvényesült. Bármi, ami „elméletinek” volt nevezhető az akkori tevékenységünkben, abból a pozícióból született, hogy mindezt a tervezői gyakorlat szerves részének tekintetjük. Most lényegében arra teszünk kísérletet, hogy ez a szemlélet piaci keretek között hogyan működhet.

Molnár Szabolcs: Annyival egészíteném ki, hogy a diploma után mindannyian elmentünk egy-egy évet különböző irodákhoz dolgozni, ahol azt láttuk, hogy az említett szétválasztás nemcsak az oktatásban, de a mindennapi praxisban is meghatározó. Próbáltunk lépéseket tenni ennek a megváltoztatására, de nem igazán volt eredménye. Végül éppen azért akartunk kiszállni, hogy azt a vegyes dolgot folytathassuk, amit korábban elkezdtünk.

Smiló Dávid: A gyakorlatok után, amiket szereztünk, mindenkinek határozott elképzelése volt arról, hogy hogyan szeretnénk máshogy csinálni egy céget. Ez a motiváció hívta életre a stúdiót.

Ez a „máshogy csinálni” az elmélet és gyakorlat összefonására vonatkozik?  

Smiló Dávid: Nemcsak az elméleti érdeklődésről van szó, de a cégépítés kultúrájáról is. Mindarról, aminek szerintünk egy építészeti cégnek meg kell felelnie. Talán túlzottan nagy hangsúly került a szakkollégiumra és az elméletre… nemcsak ezekről beszélünk, hanem egy összetettebb vállalkozói nézőpontról.

Csóka Attila Róbert: Tulajdonképpen az értékeinkről. Például arról, hogy hogyan kezeljük az építészeti örökségünket, intézzük a céges ügyeinket, hogyan szerződjünk, vagy ne szerződjünk. Nem akarjuk saját magunkat olyan helyzetekbe belekényszeríteni, amik ellehetetlenítik az érdemi, jó munkát.

Építészirodaként megtaláltátok már a helyeteket a piacon?

Csóka Attila Róbert: Az iroda kezdettől fogva önfenntartó volt, de a stabilitás időbe kerül. Kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint egy sok éve működő iroda; ha ugyanazokkal az eszközökkel próbálnánk versenybe szállni, mint ők, akkor nem lenne esélyünk. Ezért kell új utakat keresnünk, és úgy látjuk, ezek egyelőre járhatóak.

Molnár Szabolcs: Szeretnénk a legszélesebbre nyitni az ajtót, hogy bármilyen megbízás szembe jöhessen velünk, nincs preferenciánk sem léptékben, sem funkcióban. Borzasztóan élvezzük azt a változatosságot, ami megtalált bennünket az elmúlt egy évben. A diverzitás egy, még olyan kis iroda esetében, mint mi versenyelőnyt jelenthet.

Smiló Dávid: Ebben egyébként nincs sok titok. Ha pörög valahol egy start-up kultúra, akkor ott rengeteg tudás felhalmozódik. Úgy látjuk, ezek a tudások még nem folytak be az építészetbe, függetlenül attól, hogy egy start-upnak gazdasági szempontból semmi köze sincs egy építészirodához, rengeteg tapasztalat hozzáférhető, amiből nekünk is tanulnunk kell.

Tudtok erre példát hozni?

Smiló Dávid: A gyakornoki programunk határozottan úgy épült fel, hogy utánaolvastunk a tapasztalatoknak. Próbáltuk kihámozni, hogy milyen az a program, ami nem puszta időfecsérlés magadnak és a gyakornoknak. Az erről szóló cikkek hozzáférhetőek, és be lehet őket folyatni az építészeti kultúrába.

Molnár Szabolcs: A másik fontos terület, amiben össze lehet hasonlítani egy építészirodát egy start-up céggel, a kommunikáció. Mi az, amivel a mi irodánk kitűnhet a többi közül? Milyen csatornákat használunk, milyen inspirációkból táplálkozunk, milyen fórumokon közöljük a munkánkat? Ezek mind tudatos döntés kérdései. Ugyanakkor nem próbáljuk meg rögzíteni a piaci pozíciónkat – nagyon nyitva akarjuk hagyni, hogy mikor mit tervezünk. Ilyen tekintetben nem vagyunk „gátlásosak” vagy kigondoltak. Szeretünk például egyik léptékből a másikba ugrani. Ez ad frissességet.

Csóka Attila Róbert: Ha összeszednénk az elmúlt egy év munkáit, azt látnánk, hogy különböző médiumok és léptékek jelennek meg a portfóliónkban. Mindegyikből egy-egy – nem fókuszáltunk egyetlen kizárólagos területre.

Legutóbb a Gellérthegy kapcsán hívtátok fel magatokra a figyelmet egy merész felvetéssel. A kommunikációtok tudatos része volt, hogy bedobjatok valamit az állóvízbe?

Csóka Attila Róbert: Tudatos volt, persze. Amikor elkezdtünk dolgozni a terven, már látszott rajta, hogy egészen másról fog szólni, mint amit a pályázaton elvárnak, ezért attól kvázi függetlenül készült. Korábbi pályázatok kapcsán már megtapasztaltuk, hogy nagyon könnyen meg lehet hackelni a hazai médiaközeget akár nem díjazott, de izgalmas munkákkal is. Tendencia, hogy az állami ötletpályázatokon a zsűrizett anyagok nem jutnak el a megvalósításig; ha pedig önámítás azt hinni, hogy a pályázati tervekből valóban lesz valami, akkor legalább beszéljünk az általa felvetett problémákról.

Molnár Szabolcs: Ezzel összefüggésben a felvetésünknek volt egyfajta kiáltványjellege; egy párbeszédre hívó gesztus. Az ötlet az elejétől megvolt, de csak fokozatosan – a köztünk lévő diskurzus mentén – ruházódott fel azzal a tartalommal, amellyel megjelentettük végül a pályázaton kívül.

Smiló Dávid: Úgy látjuk, hogy a magyar pályázati rendszer elég rossz állapotban van ahhoz, hogy ne fájjon, ha kimaradunk belőle – vagy máshogy csatlakozunk hozzá, és úgy tekintünk rá, mint egy lehetőségre, hogy gondolkodjunk a rendszerről, a pályázat kontextusáról. A Gellérthegy kapcsán arra kérdeztünk rá, hogy mi is az az eszme, amit itt meg kell újítani.

Csóka Attila Róbert: A legnagyobb tanulság pedig az volt, hogy a beküldött anyagok szerint nincs ilyen eszme. A pályázók nem foglalkoztak vele, hogy a Citadella milyen helyet foglal el a város történetében, a Szabadság-szobrot mindenki csak sörnyitónak becézi, és Budapest jelképeként aposztrofálja. Így teljesen felesleges erőfeszítéseknek tűnik az, amivel megpróbáltunk feltárni egy mélyebb réteget, és feltételeztük, hogy a Gellérthegy történeti öröksége másoknak is böki a csőrét. Ami egyébként azért nem volt alaptalan feltevés, mert a pályázati kiírás elvégre abból indult ki, hogy az erőd helyére kéne valami.

A szakmán belül értették a gesztust?

Csóka Attila Róbert: A saját kis burkunkban igen, de hogy a széles szakmában értették-e: az jó kérdés.

Smiló Dávid: …ha a kommenteket megnézed, akkor persze a „zsidózástól” kezdve az „orbánozásig” megkaptunk mindent. Sokan túl értelmiséginek tartották az egészet, és ez felveti a kérdést, hogy van-e értelme egyáltalán az ilyesminek, ha a széles közönség számára csak ennyi jön le belőle.

Csóka Attila Róbert: Szerintem nem feltétlenül azokkal akarunk együtt dolgozni, akik félelemmel fordultak a javaslatunk felé. A mi felvetésünk pusztán egy „mi-lenne-ha” helyzet volt – valami, amit elképzeltünk. Nem akarunk odaállni, és szétverni a Citadellát… de egyébként miért is ne lehetne? Azt viszont fontos felismernünk, ha egy-egy ilyen kísérleti gondolat nem zsigeri elutasítással csapódna le kapásból a közönségben, akkor lehet, hogy sok minden máshogy menne az országban.

Ez a fajta kritikaiság a megrendelői munkáitokban is megjelenik?

Molnár Szabolcs: A konkrét házakban, amiket tervezünk, ugyanez munkál. Nincs éles elhatárolás aközött, hogy terveket csinálunk kritikai szemlélettel, és házakat piaci alapon. A kettő ilyen szempontból ugyanaz. Régebben volt építészeti hagyománya annak, hogy a tervek azonos értékszinten szerepeltek, mint a megépült épületek, és lehetett ezekről vitázni. A kollektív emlékezetből erősen kikopott, pedig a tervek eszmei értékükben azonosak lehetnek a házakkal. Ugyanúgy lehet rájuk hivatkozni, lehet rájuk reflektálni. Európában talán kevésbé furcsa ez a megközelítés, mint nálunk, ahol az általános vélekedés szerint, ha nincs házad, nem vagy építész. Ezen is akarunk változtatni.

Smiló Dávid: Pontosan. A függetlenség azt is jelenti számunkra, hogy szerintünk az építész nem csak a házával lehet jelen a társadalomban.

Kíváncsi lennék, hogy az a feltáró attitűd, ami a Gellérthegy esetében működött nálatok, hogyan jelenik meg kisebb léptékű projektekben.

Smiló Dávid: Vegyünk konkrét példát! Megkeresett minket egy borászat; ki szerették volna bővíteni a sátortetős kockaházukat palackozó üzemmé. Ilyen esetekben általában az történik, hogy lekapják az épület tetejét, és annak a helyére ráhúznak még egy szintet. Így azonban az eredeti kockaház elveszti a karakterét.

Csóka Attila Róbert: Mellékes megjegyzés, hogy milyen tudathasadásos állapot az, amikor ezeket az épületeket Kádár-kockának nevezzük, és a magyar építészet balfogásaként tekintünk rá, a Szabadság-szobrot, amit egy elnyomó hatalom állíttatott, pedig Budapest-jelképeként értelmezzük.

Smiló Dávid: Nekünk is úgy tanították, hogy a kockaház a faluképünket szétromboló építészeti karakter. Minket viszont az érdekelt, hogy meg tudjuk-e fogni valahogy azt, ami a kockaházat kockaházzá teszi. Arra jutottunk, hogy a teteje nélkül a sátortetős kockaház teljesen elveszíti az identitását. Ebből a gondolatból már el is indulhatott egy építészeti folyamat, ami minden irodában hasonlóképpen zajlik: funkcióját tekintve a megrendelés szerinti konkrét bővítést dolgoztuk ki, amit a megrendelő el is fogadott.

Molnár Szabolcs: Ez az „elfogadás” egy sarokköve annak, amit csinálunk, keressük a csatornákat és lehetőségeket, hogy a megrendelő felé is minél pontosabban és érthetően közöljük, hogy mi mit gondolunk az adott megbízásról, szeretnénk, ha ő is gondolna valamit, és ha sikerül – eddig sikerült – akkor nincs túl sok akadály előttünk, hogy kifejtsük teljes egészében. Nem egyéni ambícióinkat erőltetjük a megrendelőinkre, hanem közös kulturális értékeinket menedzseljük terveken keresztül. Mondanám, hogy ez nemzeti érdek, de inkább úgy fogalmazok, regionális érdek Kelet-Közép-Európában.

Hangsúlyozni szoktátok a stúdió médiumfüggetlenségét. Ez azt is jelenti, hogy építészkörökön kívüli partnereket kerestek?

Smiló Dávid: Abszolút. Ilyen projektünk volt legutóbb a Technologie und das Unheimliche-vel való együttműködésünk. Ők alapvetően kortárs művészeti közegben mozognak. Nekünk pedig az a fontos, hogy meglegyen a kulturális nyitottsága az építészeti tervezésnek – hogy ne magába zárt építészet jöjjön létre, hanem azok a hatások, amik áthatják a kortárs kultúrát, befolyjanak az építészetbe is. Ehhez tökéletes partner volt a T+U. Közösen jelentkeztünk egy varsói ötletpályázatra, amiben egy modernista sportközpont felújítására tettünk javaslatot. A célunk az volt, hogy egy extrémnek mondható tervet meg tudjunk mérni nemzetközi zsűri előtt. Ebből végül született egy katalógus, a terveinket pedig kiállították Varsóban.

Csóka Attila Róbert: Úgy tapasztaltuk, ha építészként kizárólag a tervezésre redukálod a tevékenységedet, akkor semmi másra nem tudsz odafigyelni. Így viszont miből szülöd meg az új ötleteidet? Ebben látok ellentmondást. Azt mondják, ha tervezel, akkor vagy építész. Sokan éppen emiatt nem vállalnak el kísérleti vagy az építészet határterületeiről érkező munkákat. Mi ezzel szemben mindenfélében kipróbáljuk magunkat; legyen az műszaki, alvállalkozói vagy éppen fiktív feladat. És ettől nem leszünk kevésbé építészek – hiszen folyamatosan építészeti kérdésekről gondolkodunk. Nem érezzük szükségét viszont annak, hogy azzal erősítsük meg a szakmai önképünket, hogy minden áron tervezünk.

Smiló Dávid: Van egy tudás, amit megkaptunk az egyetemen, és azt látjuk, hogy ez sok mindenre jó. Butaság lenne csak egy dologra használni. Bjarke Ingels, az egyik legfontosabb kortárs építész, jelenleg az északi országok arculatának újratervezésére lett felkérve építészként. Furcsán hangzik? Nekem nem.

Tavaly „Utópiák és valóságok” címen konferenciát is szerveztetek. Inspirációs forrásként vagy kutatási irányként mennyire meghatározó számotokra az utópia fogalma vagy a vizionárius építészet?

Csóka Attila Róbert: A konferencia egyik tanulsága, hogy magát az építészeti utópiát sem tudjuk pontosan definiálni, és nem biztos, hogy ezek a terminusok jók. Párhuzamosan viszont létrejött egy oktatási kiadványunk, amiben rendszerváltás előtti magyar vizionárius terveket gyűjtöttünk össze.

Smiló Dávid: Bár fontosak számunkra ezek a történeti előképek – ahogy a képzőművészeti és pop-kulturális referenciáink is – lendületet adnak, merítünk belőlük, de csakis azért, hogy alapjai és inspirációi legyenek a valós építészetünknek. Csak az értelmezési keretünket próbáljuk tágítani, hogy ha egy tervünk létrejön, az ne szűküljön saját magára. Ugyanakkor nem víziók tervezése a profilja az irodánknak.

Molnár Szabolcs:  Az utópiák mögé kellene tenni társadalmi modellt is, a víziók viszont tudnak ennél szabadabbak és egyszerűbbek lenni, könnyebb velük azonosulni. Nem a társadalomújító vágy vagy saját önkifejezésünk hatja át az ilyen terveket, hanem az a feszültség, ami szeretne felkiáltó jelet tenni bizonyos témák mellé.

GALÉRIA

// /

Paradigma Ariadné WEBSITE | INSTAGRAM | FACEBOOK

Schneider Ákos interjúja 

---