2018. 01. 08. | Média design

“Könnyebb lettem és boldogtalanabb”

Markó Luca Örökölt érzékenységek című, második önálló kiállítása úgy teremt meg egy nagyon személyes teret, hogy közben megtartja maga mellett a kiállítótér sterilitását, rendezettségét, nem építi azt magába. Letisztult alkotásai a hozzájuk tartozó rövid családi, szerelmi – túlnyomóan csalódással, szorongással vagy tehetetlenséggel teli – történetekkel teljesednek ki, nyernek el egy mélyebb jelentést. Az alkotó közel enged minket magához, megformálja és megosztja a személyes traumáit, amelyek a befogadóhoz való közeledésükkel párhuzamosan talán el tudnak távolodni az alkotótól. Ennek okán joggal nevezhetjük Markó Luca alkotásait terápiás vagy megélt művészetnek.

Nehéz helyzetben van a befogadó, amikor a kiállított művek és az alkotó személye ilyen szorosan működik együtt. A kiállítás egyik legszembeötlőbb alkotása -a tárlat kiindulópontja és névadója- egy gipszből kiöntött női mellkas, amely letisztultságában, finomságában beleillik a tárlat többi alkotása közé, egy dologban mégis kilóg: plaszticitásában. A hófehér, talapzat nélküli, ruhaállványon lógó torzó egyaránt zavarba ejtő és végtelenül intim, hiszen azt sugallja az alkotó részéről: tessék, itt egy darab belőlem, és én ezt megosztom veletek. Az alkotó tehát saját személyének nem csupán lelki, hanem fizikai valóját is a befogadó elé tárja. A torzó a hozzá párosuló történettel újabb jelentést nyer: az alkotó családjában öröklődő mellrákra hívja fel a figyelmet – minket pedig az intimitás egy még mélyebb rétegébe helyez bele.

A tárlat másik mind formailag, mind konceptuálisan kiemelkedő installációja (Csalódottság súlya) öt azonos méretű gipsz golyóból áll, amelyek súlya azonos az alkotó egy-egy szerelmi csalódás utána leadott kilóival. A fiziológiai (és természetesen lelki) veszteség tehát konkréttá, tapinthatóvá, megemelhetővé és ezáltal a külső befogadó által is átélhetővé válik. A fájdalom megosztása, a tehertől való megszabadulás vagy felszabadulással vagy ürességgel és tompasággal jár. Ezen alkotásnál az alkotó terhét a több kilós golyók testesítik meg, kiterjesztve ezáltal a megoszthatóságát.

A kiállított tárgyak egyetemes érzéseket közvetítenek egyedi megformáltsággal. Az önmagát tükörben nézegető lány szobráról, a kicsírázni képtelen citrommagokról vagy az asztal sarkáról majdnem leeső pohár vízről készült fotók mind valamilyen belső ellentmondást, küszködést jeleznek, de nem fedik fel magukat teljes mértékben. Megnyílnak a befogadó felé, mégis valamilyen misztikus, örök titkot rejtenek.

Markó Luca művészete igen bátor és inspiráló. A belső tapasztalatait külsővé formálja át, konkrét formát ad nekik, amely segítséget nyújthat a szorongás és a csalódások okozta fájdalom leküzdésében – alkotó és befogadó számára egyaránt. Az alkotó saját tapasztalatai a műveken keresztül válnak univerzálissá és közérthetővé. A kiállított tárgyakban a nyelvileg kifejezhetetlen érzések testesülnek meg, válnak láthatóvá. A személyesség tere nyilvánossá válik, ám mégsem tolakodó: a kiállított művek letisztult egyszerűségükkel teret engednek a befogadónak. A művek formájukban különböznek, maga a kiállítás mégis az egységesség érzetét kelti. A fehér hátterek, képkeretek és felületek tisztaságot és ártatlan intimitást sugallnak. A fotókat, a videókat és az installációk köré a mögöttük rejlő tartalom fon hálót és bár az egyes művek önmagukban is megállnák a helyüket, igazi erejüket az azonos térben való elrendezésük által nyerik el. Az alkotó a művészet csatornáján keresztül ledobja lelki terheinek egy részét, a befogadó pedig, ha rá tud kapcsolódni Markó Luca érzékenységére, akkor képes átvenni valamennyit ezekből a terhekből; így különleges és értékes kapcsolat jöhet létre alkotó és befogadó között.