Ami a „poszt” után jön – Poszthumán irányzatok a kortárs képzőművészetben

---

 1. RÉSZ – A POSZTINTERNET MŰVÉSZET

Mit lehet kezdeni az újabbnál újabb intellektuális divatokkal, ha pontosan még azt sem magyarázta el nekünk senki, hogy mi az a posztposztmodern? Mit kezdjünk a sokkal, ha valaki egy beszélgetésben bedobja a posztinternet fogalmát, és mi – szintén belvárosi entellektüelek – csak pislogunk? Mik a legfrisseb gondolatok a kortárs képzőművészet háza tájékán? Egyáltalán van e értelme bevezetni új elméleteket a kortárs művészetkritika sűrűjébe? Cikksorozatomban ezekre keresem a válaszokat.

Magával a posztinternettel – mint fogalommal – nehezen tudunk akármit is kezdeni. Kiindulópontként talán könnyebben megfogalmazható az internetművészet mivolta. A „net art” olyan művészeti forma, ahol a mű az interneten van jelen, az interneten készült, sokszor interaktív, és elsősorban az az érdekes benne, hogy teljesen a galéria-világon kívül létezik. Viszont, amikor posztinternet alkotások után kutattam, nem feltétlen digitális munkákat találtam, hanem nagyon is galériákra szabott, fizikailag létező szobrokat, installációkat, táblaképeket, és sokkal kisebb számban, mondjuk, videómunkákat, amik nem is feltétlenül internetalapúak. Oliver Laric szobrai, Josh Kline readymade-re hajazó palackjai, Timur Si-Qin kardrahúzott Axe tusfürdői.

Az első definíciók, amiket feldobott a net felvilágosítottak, hogy a posztinternet művészet olyan művészet, amely reflektál az internet hatására a kultúránkban, a mindennapjainkban vagy az internetet mint kulturális metaforát alkalmazza egy munkában, esetleg digitális gondolkodásmódokat használ. Nem internet-utániság vagy internet-elutasítás. Ez persze nagyon tág meghatározás még mindig, és máris vitatható az elnevezés.

Minél jobban utánajártam, rá kellett jönnöm, hogy a #posztinternet csak hashtag. Nem feltétlenül pejoratív értelemben, de úgy is. Sőt, akkor is, ha a hashtag bizonyos esetekben reflektál is arra a közösségimédia-valóságra, amiben élünk. De a művészeti tendenciák címkézését, kommunikációban szexivé, trendivé tevését nem lehet reflexiónak beállítani. A posztinternet art olyan munkák felhője, amiknek háttere az internetművészetben és/vagy a konceptualizmusban gyökeredznek. És értjük, hogy ez ma már szinte bármi lehet, aminek van koncepciója vagy számítógéppel készült.

Sok alkotás, amivel találkoztam a kutatásom során azért nem tudott működni – hiába volt mögötte akár egy erős koncepció –, mert igencsak előre kitalált volt. Hogy értem ezt? Ezek a munkák inkább illusztrációi maradnak annak az állításnak vagy felvetésnek (legyen az az internettel kapcsolatos vagy sem), amit az alkotó tükrözni akart. Nem organikusan létrejött, az alkotás során megszületett vagy beigazolódott gondolatokkal átitatott munkák. Őszintétlennek hatnak a befogadónak, vagy az a benyomásunk támad, ami általános élményünk sokszor a kortárs képzőművészetben – nincs ránk feltétlen hatással egy-egy alkotás, nem mond nekünk semmit sem, amíg a bejáratnál kihelyezett A4-es oldalt el nem olvassuk, amiben a kurátor megmagyaráz.

Azt viszont nehéz lenne vitatni, hogy az internettel felnőtt vagy éppen most felnőtté váló generációk gondolkodásmódjai és alkotói gyakorlatai merőben mások, mint az elődöknek. Az „internet-state-of-mind” állapotával és a poszthumanista filozófiai felvetésekkel fontos foglalkozni, hogy jobban megértsük és átlássuk a jelenünket, és figyelmesek legyünk, ha a jövőről van szó.

Legjobb példa erre a Susanne Pfeffer Speculations on Anonymus Materials című kiállítása, amely Európa egyik legrégebben működő múzeumában, a kasseli Fridericianumban került megrendezésre 2013-ban. A Pfeffer által meghonosított, intézményesített poszthumanista (és posztinternet és újmaterilista) tematika mutatta be, hogy a művészetben a modernista ember-központúságot hogyan váltják fel éppen az új hozzáállások. Hogyan reflektálnak a művészek arra, hogy hogyan változtatja meg az emberi testet, az emberi pszichét és az anyaghoz való viszonyunkat a technológia, a világgazdaság, az ökológia és ezek összefüggő rendszere. És a tudatosság, hogy foglalkozunk a ténnyel, hogy ennek a rendszernek a részesei vagyunk. Pfeffer szerint ma már inkább tekinthetünk magunkra energiaitalokkal boostolt, minden pillanatban tömegkommunikáló, highspeed vonatokon magunkat egy helyről a másikra csak „letöltő” cyborgokra mint emberekre.

Nem véletlen, hogy a kiállítás szövegeiben tudatosan kerülték a posztinternet kifejezést, hiszen a munkák között a legtöbb aligha foglalkozik az internet problematikájával. A tárlatot azóta még kettő követte. 2014-ben a nature after nature, majd a következő évben az ugyancsak beszédes című Inhuman. Így, habár a kurátor maga is ódzkodik a kifejezéstől, ezt a trilógiát tartják a posztinternet művészet kanonizációjának, első állomásának. Ezután világszerte karolták fel az új generációt, a #posztinternet művészeket a kereskedelmi galériák.

A szintén posztinternet címke alatt futó szerző- és alkotópáros Enzo Camacho és Amy Lien, az első kasseli kiállítás nyomán írt kritikájukban kitérnek rá, hogy bár stílszerű volt a kiállítóteret és a kiállítás katalógusát hashtagekkel teletűzdelni, és a kiállítás bizonyos aspektusait tisztázták is a hívószavak, azt mégis minimum kétesnek tartják, hogy az állítólagos új paradigmákhoz rendelt, szükségszerűen új kritikai nyelvezet szerepét is a hashtagek tudják majd betölteni.

A nemrégiben a CEU-n tartott Reflexive Ecologies of Post-Internet Art című előadáson Fenyvesi Áron, aki a Pakui Hardware alkotópáros A megszokás szülöttei című kiállításának kurátora volt, a kiállítás kapcsán arról is beszélt, hogy a posztinternet fogalmát jobb lenne lecserélni a pontosabb, az új trendek és filozófia irányzatok mentén alkotók munkásságát jobban leíró és összefoglaló újanyagiság vagy újmaterialitás fogalmára. Hiszen az anyag nem az a körülírható substance, ami volt, hanem az alkotók új generációja teljesen más érzékenységgel viszonyul hozzá: bővítik az újonnan megjelent (akár anyagtalan) anyagok lehetőségeit. Instabil, szabadon formálható interakciókészletről beszélhetünk. És ez az új tendencia inkább pontos megnevezése valamiféle movementnek, mint a #posztinternet.

Egy-egy hangzatos hívószó, amik rendre felütik a fejüket a kortárs művészet körüli közbeszédben, ugyanúgy be tudnak minket vonzani, mint ahogyan félrevezetőek is lehetnek. A #posztinternet – mint címke –, amit egy-egy kiállításhoz vagy alkotóhoz kapcsolnak, sok esetben inkább az új trend mögé való betagozódás, mint ténylegleges kritikai megközelítése olyan vitathatatlanul fontos témáknak, amikkel a kortárs művészet óhatatlanul foglalkozik. A techcégek társadalmi befolyása/szerepvállalása, a robotizációval kapcsolatos problémák, a mesterséges intelligencia, az internet kétes demokráciája és megannyi téma rendre felvetődik. Ettől függetlenül sokszor a „művészek új generációjára” használt hashtag indokolatlanul vagy a valóságot kevéssé fedően válik csak egy olyan hangzatos hívószóvá, ami bevonzza a közönséget. Mindennek ellenére persze nem szeretném eltagadni a posztinternet relevanciáját. Remek példa volt itthon a hiánypótló Te egyenes vonalakkal álmodtál, én görbékkel, amelyeknek savas árnyékai voltak című kiállítás, ahol a három alkotó a Trafóban mutatta be, hol tart az új esztétikai forradalom.

A posztinternet irányzatként még meg sem fogalmazhatta magát teljesen, úgy vált egyből egy szinte kereskedelmi, divatos márkajelzéssé. Ahogyan a popzenében egy-egy új genre mainstreambe való bekerüléséhez akár egy évtized is kellhet, addig a posztinternet művészetnek alig három-négy évébe telt a kommercializálódás. Talán az sem véletlen, hogy pont az internetre reflektáló új gondolatiság az, amelyet elég gyorsan túltoltunk.

Cikksorozatom következő részeiben igyekszem oszlatni a ködöt olyan témákról, mint például a poszthumán, az antropocén és az újanyagiság fogalma.

// / 

Szerző: Cserna-Szabó Endre

---