2018. 04. 17. | Animáció

„Nem szeretem komolyan venni a dolgokat, de szeretem meglátni a mélységüket.”

Az utóbbi években megkerülhetetlenné kezd válni a zine-ek és underground képregények világa. Nem csoda, hogy számos alkotó – amatőr vagy éppen profi – művész, illetve designer hoz létre hasonló kiadványokat. Bár az ilyen „házi” újságok nyilvánvalóan izgalmasak, elsősorban mégis underground kordokumentumként tekintünk rájuk, nem igazán véli senki sem, hogy ezekre „komoly” alkotói munkásság épülhet.

Sárdi Katalinnal folytatott beszélgetésem egyik tanulsága viszont éppen az volt, hogy úgy tűnik érdemes belevágnunk önálló gondolataink megvalósításába, hiszen nem tudhatjuk mi sül majd ki belőlük.

Sárdi Katalin elsőéves animációs hallgató, aki képregényes munkásságát még a MOME előtt kezdte. A 5panels képregényes kör keretei között jelent meg első nagyobb kiadványa, egy 128 oldalas képregény, a Lacrimosa. Ezután számos antológiában publikálta munkáit, többek között Lénárd László íróval társulva jelentette meg A Könyvjelzőkészítő-t a Műút irodalmi folyóirat képregény-mellékletében. Mostanában mini zine-jei és a Hungarocomix-on bemutatott Viszonzatlan című kétnyelvű munkája által hívta fel magára a figyelmet a szerzői képregények világában.

Munkáiban egyszerre megfigyelhető némi reflexió a kortárs vizuális kultúra jelenségeire és az önálló grafikai íz megvalósítása. Stílusa – amelyben keveredik a naiv és zaklatott jelleg – magas szintű gyakorlottságról árulkodik. Mint kifejtette, afféle automatikus rajzok halmazával dolgozik, amelyekből aztán organikus módon kialakul egy történet. Emiatt akár elkerülhetetlenül is, de az őt érő hatások megjelennek a munkáiban – innen erednek az utalásai Disney rajzfilmekre, mesékre vagy épp mangákra.

Az inspirációi kapcsán arról mesélt, hogy eleinte nem igazán volt nagyobb célja a történeteivel, mint hogy megvalósítsa őket, és feldolgozza bennük az általa tapasztalt érzelmi folyamatokat. Tehát amolyan önreflexív kísérleti képregényeket kreált, amelyek aztán befogadhatónak és érdekesnek bizonyultak a közönség számára. Ezért is választotta a zine műfajt, mivel ez egy olyan szabad kiadvány típus, amelyben végül is tere van minden szabad, önálló gondolatnak és megnyilvánulásnak. Bár megjegyezte, hogy azért megválogatja mi az a téma, amelyet megéri képregénybe önteni.

„Amikor másoknak csinálsz képregényt, a legnehezebb, hogy ki kell sakkozni, mit akarsz elmondani, és abból mi és mennyi lesz érthető másoknak… de ez elég nagy hajtóerő.”

A történet és az elbeszélés talán fontosabbak is számára, mint a munkák grafikai megvalósítása. Szembetűnő, hogy viszonylag hagyományos narratív eszközöket alkalmaz, mivel a történet átadását afféle interakcióként kezeli a kiadványaiban, ezért törekszik a minél érthetőbb szerkezet megformálására.

A képregény-formát eszköznek tekinti, ami révén figyelmet tud fordítani az őt foglalkoztató pszicho-szociális és más belső természetű folyamatok bemutatására, melyek a képregényeiben gyakran paródia színezetű, pop-kulturális átiratokká alakulnak. Elmondása szerint mások munkáiban is ezt az effektust keresi, ahol a történet mélyebbre visz minket, mint ahogyan azt feltételeznénk.

„Azzal szeretek az alkotásaimban foglakozni, ami engem is igazán foglalkoztat. Ez pedig az ember… A belő folyamatai, működése, kölcsönhatásai, súrlódásai… Gondolom, látszik is, hogy nem szeretem komolyan venni a dolgokat, de szeretem meglátni a mélységüket.”

A Viszonzatlan megjelenése kapcsán arról mesélt, hogy végül is egy jól eltalált témát megfelelően tálalt, amely révén nem akart sem idealizálni, sem megoldani. Csak úgy vélte, ebben mindenki találkozik valahol, és igazán azt értékelte sikerként, hogy az embereknek a történet volt megkapó, és nem ragadtak le a vizuális megvalósításnál. Mivel a rajzai folyamatosan változnak, hangulat és érzelmi állapot alakítja őket, de a történet közérthetősége, annak mások számára is megnyilvánuló jelentése az, ami fontos sarokkő volt a munkájában.

Sárdi Katalin képregényei, illetve zine-jei kapcsán talán a legizgalmasabb élmény az a furcsa ambivalens érzés, amely a vicces és a komoly, a tervezett és az esetleges hullámhosszai közé feszít alkotásaival. Amikor megkérdeztem, miként definiálná, amit csinál, azt mondta, nem szeret kategorizálni, mert akkor valamiként nézünk rá, és kizárjuk a bármi mást.