A fotókönyv olyan, mintha a fotós társadalom társasjátéka lenne

---

Idén tavasszal jelent meg Kudász Gábor Arion Human című könyve, amely Capa-nagydíjas fotósorozatára épül, és az emberi lépték viszonylagosságával foglalkozik egy szokatlan téglagyári környezetben. Miről árulkodnak a téglák? Meddig terjed az ember egyéni felelőssége, és hogyan befolyásoljuk a „világ nagy dolgait”? Milyen szerepet tölt be a fotókönyv a kortárs fotográfia palettáján? Beszélgetésünkből az is kiderül, hogy milyen szerepet játszanak a hibák a négy nyelven megjelent kiadványban.

Kezdjük az elején: hogyan indult a „Human”?

A MOME-s doktori kutatásomhoz eredetileg azt a címet találtam ki, hogy Globális-lokális, mert olyan jelenségeket akartam megfigyelni helyi szinten – tehát akár Budapesten, Magyarországon, vagy Európában –, amik alapján globális tendenciákra lehet következtetni, vagy amikből sejteni lehet, hogy eggyel nagyobb léptékben az adott jelenség hogyan néz ki. Ugyanez megfordítva: a lokális-globális viszonyrendszer is érdekel. Hogyan lehet globális jelenségek ismeretében megkeresni azt, hogy az adott tendencia helyi szinten milyen kivetülésekkel bír? A fényképezőgép ugyanakkor csak azt tudja lefényképezni, ami valahol konkrétan ott van… Na, valahonnan innen indult ez az egész Human történet.

Ami neked épp „konkrétan ott volt”, az a téglagyár. Hogyan kerültél kapcsolatba a téglával mint témával?

Kellett hozzá katalizátorként egy vállalati megkeresés. Általában, amikor megkeresik a fotósokat a nagy cégek, akkor az ember igyekszik jó „mesteremberként” elvégezni a munkát, és továbbállni. Ebben a helyzetben viszont ez másképp alakult; nekem pont kapóra jött a felkérés. Igazából egy konkrét dolgot dobtak be a globális-lokális, lokális-globális állóvízbe, amin már egy ideje töprengtem. Beledobtak egy téglát… Kiadták a feladatot, hogy azt kéne fényképezni, mert ők ugye azt gyártják, és arra gondoltak, hogy híres fotósokat megkérnek, és a fényképeket majd kihelyezik a székházban a tárgyalótermek falára. Én pedig elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogyan tudok a téglán keresztül olyan dolgokról beszélni, amik engem érdekelnek. Az emberiség jövőjéről, az ember és a technológia összeolvadásáról, a globalizáció káros és pozitív hatásairól, vagy a környezethez való viszonyunkról. Tehát ezekről a meglehetősen elvont, nehezen megragadható dolgokról.

Milyen élményeid voltak a gyárban? Hogyan változtak az előfeltevéseid a kutatás során?

A téglagyár egy meglehetősen unalmas hely – pont olyan, amilyennek az ember elképzeli. Ami viszont érdekes élmény volt – és kibillentette ezt az előfeltevést –, hogy az első nap, amikor elmehettem a solymári téglagyárba, reggel odatelefonáltam fél kilenckor, hogy kilencre érkezem, de tájékoztattak, hogy most nem jöhetek, és pár hónapig még ne is jöjjek, mert történt egy baleset. A rakodórobot ráborított egy raklap téglát az egyik munkásra, aki éppen takarított, és meghalt. Ha én most megjelenek, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy ez egy belső ellenőrzés, és eleve nem olyan a hangulat, hiszen elvesztettek egy kollégát… Nyilván megzavarodtam én is, hogy akkor most lesz-e ebből bármi, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi van akkor, ha az a valaki azért takarított, mert „ma jönni fog egy fotós…” Elkezdtem azon őrlődni, hogy van-e felelősségünk olyan dolgokban, amikről nem tudunk, vagy ami felett nincs hatalmunk. Az ember hajlamos arra, hogy lelkiismeret-furdalást érezzen olyan dolgok miatt, amiken nem tud változtatni. Egyre inkább foglalkoztatott az, hogy nekem, azáltal, hogy ezt a munkát csinálom, milyen felelősségem van a téglagyár felé, vagy a téglagyár által rám ruházott hatalmat vagy szerepet tudom-e úgy irányítani, hogy valahol visszacsorgassak valamit ebbe a rendszerbe. Ezért beszélgettem a munkásokkal. Ki hogyan képzeli el a jövőjét? Ezzel kapcsolatosan tettem fel kérdéseket. Azt lehet mondani, hogy a fotók végeredményben ezeknek a különféle interjúknak, beszélgetéseknek az illusztrációi, illetve parafrázisai.

Hogyan érzed magad most az anyaggal kapcsolatban?

Fáradtan. Végig kérdés volt, hogy ebből, hogyan lesz sorozat, a történet hogyan lesz felépítve, a képeket milyen információk egészítsék ki… nagyon sokáig tartott a folyamat. Volt olyan félév, amikor nem készült kép, viszont intenzív munka zajlott azon, hogy az a 80 kép 80 vagy 65, vagy 82, vagy hol van a vége ennek – melyik kerüljön az elejére, melyik a végére. Az ilyen „játékok” sok időt elvettek. Annyit rágódtam rajta, és annyi idő eltelt, hogy már szinte minden döntés mellett szerepeltek azonos súlyú érvek és ellenérvek. A végén már tényleg úgy voltam vele, hogy valaki gyújtsa fel az egészet… (nevet)

Mit gondolsz a fotókönyvről mint formátumról?

Na, ez egy nagyon érdekes kérdés. Egy kicsit olyan, mintha a fotós társadalom belső társasjátéka lenne – fotósok veszik más fotósok kiadványait. Részben ez a helyzet, részben pedig a könyv egy nagyon jó formátum; költséghatékonyabban el lehet juttatni műveket a közönséghez, és hosszútávon hozzáférhetővé tenni, tehát nem olyan, mint egy kiállítás vagy fesztivál. Egy eseményen ugyan százszor annyi embert is el lehet érni, de az az időintervallum, amiben szembesülnek a munkával másodpercekben mérhető. A fotókönyvnek azonban veszélye is van: olyan formát ölthet, ami hozzáférhetetlenné teszi a szakmán kívül. A szakma elszórakozik rajta, de azon kívül nincs érintkezési pont. Szerintem ez a fajta kiadvány egyszerre nagyon fontos és nagyon problematikus.

Miért választottad ezt a megjelenési formát?

Hosszú ideig nem volt szándék, hogy ebből könyv legyen, mert inkább raszterként képzeltem el a munkák prezentációját – szerintem egyébként most is ez lenne a legideálisabb forma: egy nagy felület és azon a rengeteg kép. Ugyanakkor azt mégsem lehet elvárni, hogy egy kiállítás örökké álljon. Úgy éreztem, hogy van külső igény is arra, hogy ez az anyag kiadványként is hozzáférhetővé váljon. Másrészt a fotókönyvvel kapcsolatban van egy mondás, miszerint egy sorozatnak a könyv a fejfája. Tehát, amikor megvan, utána már nem nagyon lehet rajta változtatni – ez is egy szándék volt. Legyen egy pont, amikor azt lehet mondani, hogy kész.

A képek sorrendje hogyan alakult?

Elég sok mutáción ment át a könyv. Alapvetően két mederben haladt a tervezés, az egyik az volt, hogy legyen egy viszonylag nagyméretű kiadvány, amiben 80 oldalon szerepel a 80 kép, és nincs benne semmi hókusz-pókusz. A másik verzió, amely kisebb formájával kényelmesebben kézbe vehető, és inkább „lapozgatós.” Ennél az is része volt a koncepciónak, hogy folyamatosan legyenek benne „hibák”, kérdések, illetve ne egy előre eldöntött, logikus rend mentén álljon össze a történet, hanem kisebb döccenésekkel – így hiányérzet alakulhat ki, ami keresésre motivál, aztán pedig jöhet a megnyugvás. Végül ez nyert. Különféle utólagos manipulációkkal is éltem, de ezeket úgy tálalom, mintha az eredeti fotó érintetlen lenne. Van olyan is, ahol nagyon az látszik, mintha utólagos manipulációval lenne dolgunk, de aztán kiderül, hogy mégse… vagy nem derül ki. Lehet így is, úgy is gondolni. Egy ilyen gondolatmenetből kiinduló, interakcióra hívó könyvformátumot szerettem volna megvalósítani.

Működik ez a gyakorlatban?

Hogy az interakció megvalósul-e vagy sem, az egy jó kérdés. Az elképzelés mindenesetre az volt, hogy kézbe vehető könyv legyen, amiben találhatóak olyan elemek, amik bele is tartoznak, meg nem is. Sőt, volt egy olyan elképzelésem, hogy úgy jelenjen meg négy nyelven a könyv, hogy a 80 kép leírásából például húsz az egyik nyelven, húsz a másik nyelven, és így tovább. Így csak egy verziót kellett volna kiadni. Így csak, ha az ember mind a négy nyelven beszél, akkor férhet hozzá az összes szöveges tartalomhoz. Ezt végül különféle praktikus szempontok felülírták.

Melyik négy nyelven érhető el a könyv?

Amelyeken előzőleg a kiállítás miatt a szövegek elkészültek: angol, magyar, német, francia. Azon gondolkoztam, ha lesz második kiadás, akkor kiadnék egy felhívást potenciális vevőknek, hogy oroszra, olaszra, japánra, meg arabra fordítsák le.

// /

A kiadvány megvásárolható többek között az ISBN galéria+könyvesboltban.

Szerző: Cserépy Krisztina

---