A lélek gondjai a művészet tükrében – „Ruben Brandt, a gyűjtő” kritika
Milorad Krstić animációs filmje áldozati bárány az eklektika oltárán, mégis egyedi, újító jellegű, rendezője pedig gyógyíthatatlan művész. Ruben Brandt terápiája november 15. óta várja a mozikban a magyar közönséget.
A Csipkerózsika álmát alvó magyar animációt Rubens és Rembrandt szerelemgyermekeként ébreszti fel egy szerb származású rendező, aki a locarnói fesztiválon debütáló filmjével ad újra reményt egy műfajnak. E két művész nevéből olvad egybe Ruben Brandt (Kamarás Iván) alakja, egy olyan fiatalemberé, akit egész gyerekkorában művészettel kínoztak. Érdekes csavar, hogy két olyan festő nevét választotta a rendező, akik egészen más pályán is tevékenykedtek. Rubens korának híres diplomatája is volt egyben, Rembrandtnak pedig tudományos karriert szántak a szülei. Ez a kettősség hatja át a pszichológus Ruben Brandt karakterét, aki dupla nyakkendőjében és felemás cipőjében – névadóival ellentétben – éppen a tudomány karjaiba rohan.
Az akcióthriller, a film noir, a heistfilm és a krimi határán mozgó alkotás erős látványvilága minden másodpercében uralja a figyelmet, talán olyannyira is, hogy néhol már-már gyanút fog a néző, nem akar-e a film elkendőzni valamit ezzel a vizuális orgiával. S bár élvezzük, hogy elmerülhetünk benne, mégis feltűnik, hogy a grafika néhol a cselekmény vontatottságáról akarja elterelni a figyelmet. Fojtott légkör uralja a filmet, hangsúlyos mélypontok csak Ruben Brandt álomvilágában jelentkeznek, azok elmúltával viszont jó humorral fűszerezett filmes klisék oldják a feszültséget. A képi világ e kaotikus stíluskeveredést is ügyesen rendezi egyféle – leginkább dadaistának mondható – formanyelv alá, annyira, hogy még felismerhető legyen az objektum, főként a Boticellitől Warholig terjedő festmények sorának esetében, ahol maga a híres kép is átalakul.
A keretes szerkezet is fordulatot hordoz magában, a vánszorgó csiga motívumából érzékelheti a néző már az első pillanattól, hogy a film minden eleme egy nagy és átfogó gondolat alá rendezett, a sok elejtett utaláson keresztül pedig számtalan megfejtést kínál. Mintha az egész emberi lét értelmét kutatná a film, különböző izmusok válaszait fröcskölve a vászonra.
Ugyanakkor mindez nemcsak általánosságban fogalmazódik meg: Ruben képről képre szedi össze személyiségének elveszett darabjait, ezen az önismereti úton pedig saját betegei segítik őt. A művészetterapeuta karaktere maga a teljes animációs film allegóriája, egy igazi gyűjtő. Ezenkívül a rendezés őt is megpróbálja egy tipikus karakterbe sorolni mint bandavezért, de ebben a szerepben már sokkal kevésbé hiteles. Az ebből keletkező űr betöltésére kapja maga mellé Mimit (Hámori Gabriella), a kleptomániás femme fatale archetípusát, aki további három bűnözővel szövetkezve segít megszerezni Rubennek az őt rémálmaiban kínzó tizenhárom festményt a világ különböző múzeumaiból és magángyűjteményeiből. Kowalski magánnyomozó (Makranczi Zalán) és az alvilág megannyi embere mind Ruben Brandtot akarja, ő viszont csak egy valamit akar: birtokolni a problémát, hogy uralhassa azt.
Mondhatnánk, hogy ez is egy olyan film, amit muszáj megnézni, azonban akár tetszik, akár nem, egyszer semmiképp sem elég, hiszen a benne rejlő temérdek utalás egyszeri megtekintésre nem feltétlenül befogadható. Éppen ezért ajánljuk a filmet többszöri fogyasztásra, Milorad Krstićnek pedig kívánjuk, hogy bármiben is szenved, ki ne kezelje belőle senki!
// /
Szerző: Kelemen Ágnes
