A rendszer kettőssége – Varga Domonkos fotósorozata a Budapesti Javítóintézetből

Varga Domonkos a MOME másodéves fotós hallgatója. Dokumentarista sorozataiban a modern társadalom egyes problémáit igyekszik megragadni visszafogott stilisztikai eszközökkel. Nem harsány, inkább lényegre törő. Most az Iskola a határon című sorozatáról kérdeztem, ami egy féléves egyetemi feladatra készült. A hallgatóknak a hazai oktatási, nevelési helyzetre kellett reflektálniuk. Az oktatást és nevelést – állítja Domonkos – nem kell kizárólag közoktatási vagy intézményes keretek között értelmezni. Bármilyen olyan téma szóba kerülhet, amely foglalkozik a tanítás, személyiségfejlődés, módszertan, identitás kérdéskörével. A feldolgozás során lényeges volt, hogy a hallgatók kapcsolatba kerüljenek személyekkel és közösségekkel, valamint, hogy kimozduljanak a saját komfortzónájukból.

Próbáltál Ottlik Géza „Iskola a határon” regényére reflektálni oly módon, hogy szintén egy fegyelemre és szigorra épülő intézményt választottál?

Elsősorban nem a regényből indultam ki, hanem egy börtönkultúrát bemutató dokumentumfilm nézése közben ötlött az agyamba, hogy a büntetés-végrehajtó intézmények Magyarországon kevésbé transzparens témát jelentenek. Némi cikkek közti keresgélés után ki is választottam a Budapesti Javítóintézetet mint fotósorozatban feldolgozandó intézményt. Ez az összecsengés a feladatkiírással – bár tudatosnak tűnhet –, meglepően sorsszerű volt: inkább belső motiváció vezérelt. Egyébként több intézménynek is küldtem kérelmet, hogy fotózhassak, mégis talán a legszigorúbbnak tűnő válaszolt először és volt a legkészségesebb.

A téma aktualitása befolyásolta a választásod? Gondolok itt arra, hogy jelenleg Magyarországon egyre inkább csak szigorítják a börtönök, nevelő- és javítóintézetek szabályait, ezzel is nehezítve a „szabadulás” utáni integrációt.

Abszolút! Sok előítélettel indultam neki az első megbeszélésemnek az intézmény vezetőjével. Már a kapun való belépésemkor realizáltam, hogy tulajdonképpen egy börtönbe lépek be, ami csak nevében javítóintézet. Fontos azonban kiemelni, hogy több elemében humánus körülményeket fedezhettem fel, és szakképzett nevelők foglalkoznak a fiatalokkal. Maximálisan érzékeltem a nevelés és a tanítás szándékát. Egy nagyon komplex rendszerről beszélünk, ahol cél a fegyelem és az alapvető műveltség megszerzése. Miközben azt is figyelembe kell venni, hogy különböző életszakaszban, érési folyamatban lévő gyerekek tartózkodnak ott, akik teljesen más családi mintákat és identitást hoztak magukkal. Számomra, ami megdöbbentő volt, az nem a környezet és a körülmények, hanem a hihetetlen elszigeteltségük a társadalomtól. Látogatási idő, folyamatos foglalkozások, átvilágítás és motozás, vasajtók…Volt valami kettősség az egészben, hiszen komoly bűncselekményeket követtek el a fogvatartottak, mégis abnormálisnak éreztem, hogy még a legfiatalabbak is kész börtönkörülmények között szocializálódnak, akár már 12-13 évesen.

A helyszínen külső megfigyelőként voltál jelen vagy interakcióba is léptél az ott levőkkel?

Eleinte nagyon kívülállóként tekintettek rám, aztán egyre jobban kezdtem belesimulni a közegükbe, és beszélgetéseket kezdeményeztem velük. Természetesen ezt csak a nevelők vagy a rendészek jelenléte mellett tehettem. Később elkezdtem kísérni a legfiatalabb bentlakókat – a hetes csoportot –, akikkel pár óra alatt egész közvetlen viszonyba kerültem. 13 és 15 év közötti gyerekek voltak, tele kíváncsisággal és gyermeki meglátásokkal. Később persze fotóztam idősebbeket is, sőt sokszor ők maguk kérték, hogy fotózzam le őket. Pózoltak és portrékat kértek, de tilos volt arcot és tetoválást fotóznom.

Milyen benyomásaid voltak a velük való találkozás során? Voltak pillanatok, amikor képes voltam elfeledkezni arról, hogy bármit is képesek lettek volna elkövetni.

Viszont tény, hogy miközben velük beszélgettem, arra eszméltem rá, hogy mennyire szűk világlátásuk van. Feltételezhetően az elmaradottabb oktatási és családi körülmények, a szegénység és a bűnözői attitűddel rendelkező közösségek sodorhatták ide őket, amiben egyértelműen hibás a mindenkori politikai vezetés oktatási, felzárkóztatási stratégiája.

Amikor az őket körbevevő környezetet mutatod be, kissé túlexponált beállításaid vannak. A technikádra jellemző még a vakuhasználat is. Ezzel letisztultabb, sterilebb hatást érsz el. Tudatosan próbálod ezzel elkülöníteni az embereket ábrázoló fényképektől?

Az egész sorozat mozgatórugója az elszigeteltség mint érzés. Ezekkel a kontrasztokkal és fotográfiai elemekkel csak próbáltam érzékeltetni a kereteket, amelyek között élniük kell a bentlakóknak. Minden vizuális elem nagyon tudatos ebben a sorozatban, még akkor is, ha spontánnak tűnik első ránézésre. A steril térábrázolások jelentősek, hiszen sokat elárul arról a szervezett rendszerről, amelyek között élnek. Az egész működési mechanizmus az egyén, a közösség és a szabályok hármasára épül, ahogy a narratíva is.

Ismered Bartha Máté Kontakt című sorozatát?

Ismerem és viccesnek találom, hogy talán vannak kis vizuális és narratív párhuzamok a munkáinkban. Irtó jó sorozatnak tartom a Kontaktot (természetesen fényévekkel jobbnak, mint az enyémet), mégsem volt inspirációs forrás számomra. Amíg az ő anyaga inkább az erőszak, szigor és a különböző egyéni érzelmi skálák megjelenítéséről szól, egyfajta coming-of-age stílusban, addig az enyém szerintem inkább a személyiségtől való megfosztásról, az uniformitásról és a sorsról szól, amibe ezek a fiatalok többnyire nem akaratukból kerültek be, hanem a társadalmi kirekesztés, kilátástalanság és egy romboló közeg hatására. Ennek a következményét, megbélyegzését és elzárt éveik emlékét pedig egy életen keresztül hordozni fogják.

Tervezed a folytatását ennek a sorozatnak, vagy megmarad egyetemi projektnek?

Először nagyon szkeptikusan álltam az egész sorozathoz, de pozitív véleményeket hallottam vissza, ezért lehetséges, hogy folytatom. Ha így lenne, akkor természetesen női nevelőintézeteket is meglátogatnék, illetve a javítóintézetből átkerülő felnőtt rabokat vagy a javítóintézet után új életet kezdő fiatalokat is szívesen fotóznám.

Melyik fotó vagy fotópár a személyes kedvenced?

A sorozat záróképe. A hetes csoportból megkértem a srácokat, hogy ki lenne hajlandó nekem portét állni. Mindez az aradi vértanúk emlékére tartott ünnepség után történt, amikor már sok időt töltöttem velük. Ekkor hirtelen mindenki hajlandóságot mutatott, hiszen meglehetősen jó beszélgetéseket folytattunk le előtte. Két fiú viszont nagyon erősködött, hogy őket fotózzam le. Ekkor megkértem, hogy álljanak modellt nekem, de takarják el az arcukat, hiszen meg van tiltva, hogy bármelyik elítélt arcát fotózhassam. Utólag vettem észre, hogy ezzel a gesztussal is egy őszinte portré született, hiszen a szemeik kikukucskálnak az ujjaik közül, élesen a kamerára szegezve a tekintetüket. Ezért a képért ténylegesen küzdenem kellett, hiszen mielőtt távoztam volna az intézményből, minden egyes fényképet átnéztek, hogy feltűnik-e bárhol is arc vagy tetoválás, amiből az elítéltek könnyen azonosíthatóak lennének. Mikor az alábbi képhez ért az igazgató, azt mondtam, hogyha ezt a képet kitörli, akkor talán az egész itt töltött időm értelmetlenné válik. Hiszen ezt szántam végig a sorozatom legerősebb darabjának.

// /

Szerző: Novák Lea