A fény útja – Bolla Szilvia különleges installációja


A Light Becoming Objects c. alkotás nem árul zsákbamacskát, névválasztásával rögtön a lényegre tér. Hogyan válhat a fény tárggyá? Amennyire rövid és világos a kérdésfelvetés, annyira kalandos a technikai kivitelezés.

Az első bekezdésben megfogalmazott kérdésre röviden – és nem kevés cinizmussal – ennyit lehetne mondani: úgy lesz a fényből tárgy, hogy fotózunk, utána pedig kinyomtatjuk. Csakhogy „az első képzet, mellyel az ismeretlen ismerősnek nyilvánítja magát, oly jóleső, hogy »igaznak tartjuk«” – írja Nietzsche, Bolla Szilvia pedig – a kalapácsos filozófusok legnagyobb örömére – nem elégedett meg a legegyszerűbb magyarázattal. Sőt.

„A fénykép elsődleges szerepe a rögzítés, miközben a hordozó anyag szinte visszahúzódik annak érdekében, hogy ne zavarja meg a felületén rögzített vizuális információ dekódolását. Ugyanakkor a hordozó legalább annyira szerves részét alkotja a fotónak, mint a fény és vegyszerek hatására módosult ezüsthalid kristályok, vagy a pixelekből átalakult pigmentek összességéből kirajzolódott kép.”

– olvasható a részetekig menő analízis a műleírásban.

Ha másból nem is, de ebből az állításból végképp kiderül az alkotói intenció: szakítani azzal a fotográfiai hagyománnyal, hogy a hordozó anyag csupán másodhegedűsként asszisztáljon, mindezt bármiféle többletjelentés vagy jelentőség nélkül. Szilvia tehát kísérletet tesz arra, hogy helyzetbe hozza a képek „olvasásának” megszokott metódusát, ezt a célkitűzést pedig a teljes absztrakció eszközével éri el. Így szabadulnak fel a színek és formák a kényszerű mondanivaló terhe alól.

„A különböző hordozók technikai, anyagi és térbeli jellemzőik alapján is vizsgálhatók, valamint saját jelentéstartalommal bírnak. (…) Ezáltal – határait feszegetve – a fotó a sík felületből a harmadik dimenzióba terjed ki. A fotografikus kép, a tér és a befogadó közötti kölcsönhatások kapnak hangsúlyt.”

A Light Becoming Objects technikai megoldásaiban is tartogat érdekességeket: a kiindulópont minden esetben a kamera nélkül készült analóg kép volt, azaz a luminogram. A technika tulajdonképpen egyfajta fényérzékeny anyag fénnyel való megfestését jelenti, bármiféle egyéb képalkotó eszköz bevonása nélkül. A fény beesési szögét és erősségét változtatva különféle ábrákat vagy hatásokat lehet elérni, így válhatott a – hővel formált – plexiüveg a képek hordozójává. A létrehozott színmezők egyébként két fényre reagáló szövet, az előhívatlan fotópapír kékjének és a bőr spektrumainak találkozását ábrázolják.

Visszakanyarodva a kezdeti felvetéshez: hogyan válik tehát tárggyá a fény? Fotokémiai folyamatokkal, hővel formált műanyaggal, fényérzékenységgel, színszűréssel, szkenneléssel, a kortárs fotografikus kép anyagiságának és struktúrájának alapos vizsgálatával. Az alkotó büszkeségére legyen mondva: ez tényleg nem az a bizonyos „első képzet”.

// /

Szilvia honlapját INNEN érhetitek el.

A mestermunka témavezetője Szalontai Ábel, konzulense Kudász Gábor Arion volt.

Szöveg: Sipos Máté