„Bonyodalmak voltak, vannak, nem könnyű, de maga jól döntött: a szabadság sokkal fontosabb mindennél!”
Hegyi Olivér 2017-es diplomafilmje egyszerre humorosan és szívbemarkolóan mutatja be egy párkapcsolat széthullását követő érzelmi hullámvasutat. A történethez adott egy bizonytalan fiú és egy lány, aki a szakítás után egyik pillanatról a másikra már új barátja mellett vásárolgat. A tragédiával való szembesülés elől menekülni próbáló fiú szürreális utazása során hangulatingadozásai kivetülnek környezetére. Hegyi Olivér diplomamunkája Vimeo Staff Pick-ként debütált január 8-án.
A filmed számos fesztiválon vetítették; „legjobb animációs film” kategóriában többször megkapta a fődíjat, emellett különdíjakkal is jutalmazták. Szerinted mitől lesz jó egy animációs film?
Azért kezdtem el animációval foglalkozni, mert mindig is nagyon szerettem rajzolni, de már akkor is – és azóta is – főleg az élőszereplős filmek inspirálnak. Azt hiszem, közelebb állnak hozzám a történetközpontú filmek, és az olyanok, amik az emberhez próbálnak szólni. Ahhoz az emberhez, aki semmit nem tud az animációs filmekről, és aki egy filmtől elsősorban számára is átélhető helyzeteket, hangulatokat, érzéseket szeretne kapni, amik az övéhez nagyon hasonló életből merítenek. De van csomó film, ami kizárólag a látványvilágával vagy a ritmusával nyűgöz le, és azokat is nagyon szeretem.
Mi inspirál leginkább?
Mostanában hallottam pár magányos Föld körüli utazóról, akik nagyon nagy hatást tettek rám. Méder Áron egy kis vitorlás hajóval 3 év alatt körbeutazta a Földet. Volt, hogy 40-50 napig nem látott szárazföldet. Nemrég találtam meg egy srác beszámolóját, ő biciklivel indult el az érettségi után, és végül megjárva Iránt is, 14.000 km-rel a háta mögött 14 hónap után tért haza. Megnéztem a beszámoló videóját, és pont úgy hatott rám, mintha egy nagyon-nagyon jó filmet néztem volna meg. Utána napokig csak ez járt a fejemben.
Az elmúlt években a magyar animáció egyre sikeresebb, és ebben oroszlánrésze van a MOME-n készülő diplomafilmeknek, amelyek sorra premiereznek a Berlinalén vagy Annecyban. Ez sokak számára azt jelenti, hogy van egyfajta elvárás, egy nyomás a diákokon, hogy az ő filmjük is fesztiválsiker lehessen. Te mennyire érezted ezt magadon?
Én a diplomafilm készítése alatt eléggé szenvedtem az elvárásoktól. Bár ezeket nem a momés filmek sikerei teremtették, hanem én magam. Valószínűleg bármelyik másik egyetemen is pont ugyanennyire féltem volna, hogy nem lesz jó a film. Mikor éppen nagyon szeretem csinálni a filmet és elveszek egy háttér megfestésében, eszembe se jut, és egyáltalán nem is érdekel, mi lesz a film sorsa. A felszabadító munka feltételeit kell megteremteni valahogy. Ha igazán élvezem a munkát, akkor nem vágyok semmire, mert ott, akkor, éppen az már önmagában megjutalmaz mindenért.
A mestermunka mellett szakdolgozatot is kell írni a diploma megszerzéséhez. Ennek témája kapcsolódott a filmhez?
A szakdolgozatomban négy Bergman-filmen keresztül vizsgáltam a rendező hithez való közeledését. Bergman egész életében rossz lelkiismeretével küszködött, amiben nagy szerepe volt annak, hogy lelkész apja szigorú vallásos nevelést adott neki, egész gyermekkorát megfertőzte a bűntudat. Ő a filmet választotta kifejező eszközének, hogy a saját fájdalmát elmesélve könnyítsen magán. A szakdolgozatom szervesen nem kapcsolódik a filmem témájához, de nagyon motiváló volt ez az alkotói hozzáállás.
A „Take Me Please” saját szakítós élményed feldolgozásán alapul, így a készítése közben vissza kellett emlékezned arra az időszakra, amikor tényleg fájt, és nehéz volt. Üdítő mégis azt látni, milyen humorosan tudtad megfogni a történetet, és felvidítod azokat, akik épp hasonló poklot járnak meg. Mennyire érzed generációsnak a filmben is felmerülő „el-nem-köteleződés” problémáját?
Van egy olyan elméletem, hogy a mi generációnk embere azért vár ennyit a nagyobb mérföldkövekkel (munkahely, házasság, család, stb.) mert a szülei elrettentő példáján okulva, ő meg akarja válogatni, mi az, amit egész életében igazán csinálni szeretne, ki az, aki mellett igazán el tudja képzelni az egész életét. És szerintem ez jó, csak beleesünk abba a hibába, hogy végül semmi sem elég nekünk, semmi sem tesz eléggé szabaddá, és határozatlanok vagyunk, mert lehetünk határozatlanok is. A határozatlanságról szerettem volna képeket formálni, és a szent meggyőződés hiányáról, ami talán generációs problémának is nevezhető kicsit.
A főhős a filmben miért pont autóstoppal menekül a helyzet elől?
2015 nyarán, mikor az egész történet aktuális volt, láttam egy francia rendszámú BMW-t, és eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne elmenni oda. Annak idején rajongtam Franciaországért, egyszer el is stoppoltunk Párizsba.
Hogyan alakítottad ki a film hangulatát, látványvilágát?
Szerettem volna festői háttereket a filmbe, egy különleges ecsettel kezdtem kísérletezni. Olyan látványt akartam, ami az adott hangulatot helyezi fókuszba, és mivel az ég a leghatékonyabb hangulatfokozó, így nagy hangsúlyt fektettem az ábrázolására. Ezen kívül olyan helyszíneket akartam, amik igyekeznek fenntartani az izgalmat, mint egy kalandokkal teli road movie-ban.
Sírás a supermarket tetején, sejtelmes hangulat a jósnőnél, tombolás az aluljáróban… ami ezeket összefogja és hangulatba helyezi, az az általad írt zene, amelynek egy speciális mixe YouTube csatornádon is elérhető. A munka elejétől kezdve a koncepció része volt, hogy te írod a zenét. De hogy alakultak a szinkronok?
Legelőször még attól is rettegtem, hogy a főszereplő hangja én legyek, de az animatikhoz sokkal egyszerűbb volt, hogy először mindent én mondjak fel. Később elkezdtem felvenni a végleges hangot a szereplőkkel, akiket összeválogattam, de nem voltam elégedett az eredménnyel. Végül a tanáraim és a barátaim javaslatára megmaradt az animatikhoz rögzített verzió.
Korábban dolgoztál adaptációkon (Tiszta Szívvel vers adaptáció, Oblomov rádiójáték hanganyaga). Miben látod a lényegi különbséget a saját és más történetének feldolgozása között?
A sajátot meg kell írni, ami nem könnyű, mert nem lehetsz benne biztos soha, hogy nem iszonyú ciki, amit az előbb leírtál. És nekem elég megterhelő és időigényes is pont emiatt, hogy 1-1 szövegemről, leírásról, dialógusról valahogy nehezen tudom eldönteni, hogy jó-e. Sokkal nagyobb a felelősség, hisz a sajátban minden szó te vagy. Sokszor elbizonytalanodok, vajon az írás nekem való-e, másfelől pedig szuper felszabadító érzés írni, és jó időtöltés történeteken, jellemeken, dialógusokon gondolkozni.
Hegyi Olivér: DIA (képregényrészlet, 2019) 
Hegyi Olivér: DIA (képregényrészlet, 2019)
A diploma után vettél egy mély lélegzetet és a filmkészítés helyett egy képregényt készítettél, mely a „DIA” címet viseli. Ebben a tizennyolc éves Dia érettségije utáni osztálykirándulásra készül, és a frissen osztályukba érkezett Cecit nagyon irigyli bátorságáért és lazaságáért. A képregény cselekménye a kirándulást követi végig, melyben Dia naplószerű monológjaiban írja le érzéseit, mindenkit elemezget, és ítélkezik felettük. A kiadvány a FUSS production égisze alatt született meg és a MOME Anim GRAFIX vásár alatt volt először elérhető. Miért nem animációval folytattad a diploma után, és milyen volt a képregény fogadtatása?
Mivel egy hosszú történetet nagyon nagy munka lett volna animációban megvalósítani, nekem pedig főleg az írás gyakorlása volt a célom ebben az esetben, ezért választottam a graphic novel formátumot. Többnyire pozitív visszajelzéseket kaptam, aminek nagyon örültem. Bár szerzői kiadás volt, vagyis a tágabb baráti körömön és a budapesti animációs szubkultúrán alig tudott túljutni. Szeretném feltenni internetre, talán ott picivel szélesebb közeget el tudna érni.
Az Animation Sans Frontières (ASF) egy olyan nemzetközi program, amely a dán The Animation Workshop, a francia Gobelins l’école de l’image, a német Filmakademie Baden-Württemberg és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem közreműködésével négyszer kéthetes workshopok alkalmával animátorok, producerek, írók és technikai rendezők magas színvonalú szakmai képzésben vehetnek részt. Fejleszthetik saját filmtervüket, miközben nagyobb rálátást kaphatnak az európai piac működésére. Mikor a „Take Me Please” itthon premierezett, te épp ennek a programnak voltál a résztvevője, és azóta is a „Szív kertjén” dolgozol. Hogyan segítette az ASF a filmtervedet?
Az ASF minden hasznos szakmai segítségén túl nagyon meghatározó élmény is volt számomra. Szakmai háttérben, beállítottságban, ízlésben teljesen különböző emberekkel lettünk nagyon közeli kapcsolatban. Januárban, vagyis a harmadik modulon kezdtem el foglalkozni a jelenlegi filmtervvel Viborgban, Dániában. Már a képregényben és nagyon ködösen a diplomafilmemben is próbáltam körvonalazni egy démoni alakot, aki a negatív gondolatainkért felel, vagy azt szimbolizálja valamilyen módon.
A mostani filmtervemben, a „Szív kertjében” pedig kizárólag ezeket a negatív hangokat szeretném megszemélyesíteni. A film valós cselekményében semmi más nem történik, csak egy múzeumőr ül egy székben egy fehér fal előtt szótlanul. Hirtelen eszébe jut valami, amitől fél, és „elindul a lejtőn”. Az ASF alatt főleg a hangulatingadozásaimat próbáltam feltérképezni, milyen gondolatok milyen másikat húznak magukkal, és arra próbáltam rájönni, hogy végül is hogyan múlik el a krízishelyzet.
A Dargay-díjat 2017 óta azon 30 év alatti rendezőnek ítélik oda, aki Dargay Attila szellemében alkot, és korábbi munkái alapján a szakma ígéretének számít. 2019-ben te kaptad meg ezt az elismerést, rá pár hónapra pedig a CUB Animation stúdióval beadott anyagoddal a Filmjus forgatókönyvíró pályázatán díjazták készülő filmterved. Hogy érzed, az ilyen elismerések, díjak milyen pozitív és negatív hatással vannak az alkotókra?
Szerintem mindenképp pozitív. Én nagyon örültem minden kedves megjegyzésnek, de ezekkel nem kell, és szerintem nem is lehet túl sokáig foglalkozni. Viszont erőt adnak és hitet, hogy a saját szórakoztatásomon túl is lehet értelme annak, hogy filmet csinálok.
Említettük a „Szív kertjét”…
Érdekes ez a munka, ennyire még sose volt terápiás jellegű számomra a filmkészítés. Főleg a „nem vagyok elég” típusú, kisebbségi érzésből fakadó negatív gondolatokat vizsgálom, amiből mindig akad bőven. És az ilyen önítéletek belesodornak aztán egy örvénybe, amiből valahogy mégis mindig kikeveredek. Ezeket a folyamatokat vizsgálom most, ami önmagában elég jó gyakorlat, mert ilyenkor képes vagyok átlépni az áldozat szerepéből a megfigyelő szerepébe. Nagyon felüdítő arra gondolni egy ilyen örvény legmélyén, hogy az az én munkám igazából, hogy ezeket a démonokat vizsgálom, hát ma egy kicsit több melót küldtek az íróasztalomra. Néha már úgy érzem, nem is egy jó filmet akarok csinálni, hanem elég lenne csak meggyógyulni.
// /
Az interjú címe a Take Me Please c. filmből kiemelt szövegrészlet.
Hegyi Olivér MOME-s diplomafilmjének témavezetője Bánóczki Tibor, konzulense Domonyi Rita volt.
