A mészkőben rejlő idő – Interjú Lőrinczi Gergellyel Vista c. filmjéről


Lőrinczi Gergely 2018-ban diplomázott média design szakon, filmje pedig Best Debut Film kategóriában első helyezést ért el az idei Cinalfama International Film Awards-on. Diplomamunkájának helyszínéül egy erdélyi falut, Vistát választotta, ahová családi gyökerei nyúlnak vissza. A vistai kőfejtő és kőfinomító mágikus világában bontakozik ki egy apa és fiú konfliktusos története, amivel kapcsolatban hiába merülnek fel kérdések, javarészt megválaszolatlanok maradnak. A Vista különlegessége ebben áll: szavak helyett az érzések beszélnek. Habár az elkövetkező interjú „spoiler-mentes”, első lépésként mégiscsak a film megtekintését ajánljuk, amit lejjebb meg is tehettek.


Jó pár éve még beszéltünk egyszer a filmed alapötletéről, bevallom, nem sok dologra emlékszem az eredeti koncepcióról. Milyen ívet járt be a Vista az ötlettől a forgatásig?

Ha minden stimmel, akkor ez a beszélgetés 2017 tavaszán lehetett, amikor már eldőlt, hogy média design BA diplomára Tóth Fabó operatőr osztálytársammal közösen filmet készítünk. Ha jól emlékszem, az idő sokféleségéről beszélgettünk, arról, hogy milyen idő rejlik egy kőzetben, egy sejtben, egy történetben, persze ezekről beszélgetni egy jól eltalált időpontban sokkal egyszerűbb, mint egy cselekménybe rendezve megírni.

A mészkő és az emberi lélek sérülékenységét végig artikulálni szerettem volna, csak nem mindig láttam ennek módját. Voltak a történetnek nagy kilengései, felesleges karakterek, zsákutcák, de miután megtanultam, nem én döntöm el, hogy mikor halad a történet, sokkal szebben tartotta az irányt. Forgatás közben is történt olyan, hogy a képi világ és a karakter egyszerűen nem találta a cselekményt, nem éreztük az elevenségét a pillanatnak, majd miután elengedtem, amihez addig két kézzel ragaszkodtam, és elkezdtük felvenni úgy, ahogy akkor abban a pillanatban szeretett volna a történet fejlődni, létrejött az a bizonyos eleven pillanat – amikor minden összeáll.

A Vista előtt jellemzően állóképekében gondolkoztál, mennyire volt más mozgóképre váltani?

Mindig éreztem, hogy nem magát az állóképet tekintem eredménynek, hanem a történetet, amit rejt, szóval soha nem érdekelt annyira magának a fotónak az elkészítése, sokkal inkább a téma, amivel foglalkozni tudtam. Úgy érzem, egyfajta fotós, szemlélő lélek megmaradt bennem, de a mozgóképben való gondolkozás talán több aspektusát engedi kibontani, megmutatni az állóképnek.

Feltűnő, hogy szinte alig beszélnek a szereplőid, elég nagy szabadságot hagysz a nézőnek. Így adta magát a történet vagy volt valamilyen komolyabb megfontolás is emögött?

Szerettem volna egy olyan kisfilmet létrehozni, ahol a konfliktus nem dialógusok alapján jön létre, hanem egyszerűen létezik, ott van a karakterekben anélkül, hogy azt bárki kimondaná. Talán pont ezáltal jön létre a nézőben az a szabadságérzet, hogy meghatározhatja a konfliktus helyét és idejét – a történet akár azon pontján is –, amit nem forgattunk le.

Számomra emlékezetesnek bizonyult a helyszínválasztás. Önmagában már azt is érdekes volt látni, ahogyan kibomlik előttem a környék: a bánya, a konténerépületek, a műhely. Honnan jött az ötlet?

Nem is tudnám igazán megfogalmazni a pontos idejét az ötletnek, olyan mintha mindig bennem lakozott volna, csak el kellett döntenem, hogy foglalkozok is vele. Nagyapám vistai születésű kőfaragó mester, így adódott, hogy gyermekoromban sok időt tölthettem a kőfejtőben és a kőfinomítóban a mészkövek között. Megismerkedhettem a kőfaragó élet falusi mivoltával. Így talán nem is a helyszínt volt nehéz felfedezni, hanem azt az utat kijárni, ami elvezetett odáig, hogy értékelni tudjam azokat a világokat, amiknek az egyik halmaza bennem van, a másik pedig önmagában létezik.

Mennyire nehezítette meg a helyszín a forgatást?

A forgatást mondhatni megkönnyítette a tény, hogy én vagyok a „Biluska” János unokája. Az első terepszemlén sikerült rádöbbenni, hogy nagyapám falusi megkülönböztető- vagy gúnynevét használva sokkal hamarabb lelünk érdeklődést, figyelmet. Egy csipetnyi tudatosság is van azért abban, hogy ehhez a világhoz nyúltam, mint első rendezés, úgy gondoltam, hogy ha már a filmrendezéssel jóformán ismerkedek, legalább az ajtót ne kelljen időre zárni a helyszíneinken.

Végig egy szerzői, illetve dokumentarista megközelítés határán egyensúlyoztál. Mintha sosem lehetett volna eldönteni, hogy csak egy átlagos hétköznapot látunk vagy a rendező képzeletében élő történetet, a szűkszavúság miatt pedig a szereplők megjelenése, kisugárzása pláne felértékelődött – nehéz volt megtalálni a tökéletes karaktereket?

Örülök a megfigyelésednek, fontos célom volt a filmet a fikciós és a dokumentarista világ határán tartani, mindezt úgy, hogy az operatőri munka is egy diploma volt, így Tóth Fabó is külön kommunikál az általa létrehozott képi összefüggéseken keresztül, tehát azt szerettem volna elérni, hogy a film a történet, a cselekmény, a karakterek által tudjon megmaradni az említett köztes mezsgyén. A tökéletes karakter megtalálása Tóth András, a fiú főszereplő kivételével – akit tizenhét évesen egy kocsmában lefotóztam, mert tetszett a karaktere és tudtam, hogy egyszer vele együtt fogok dolgozni – igen nagy feladatot jelentett.

A forgatás előtt külön leutaztunk Erdélybe, cirka egy hetet töltöttünk a faluban, igyekeztünk minél több emberrel spontán kapcsolatba kerülni. Ismertem a karaktereimet, kerestem ki az, akinek csak önmagát kellene hoznia, például figyeltem a mészkőfinomítóban, hogy pálinkázáskor ki hol helyezkedik el a szobában, kinek milyen jellemvonásai vannak, így találtam meg a legtöbb szereplőnket. Habár Istvánt, az apa karaktert még a faluban sem leltem meg, utolsó hétig hezitáltam, mire végül rábukkantam Kiss Józsefre, aki szintén amatőrként tudta hozni az elképzelt szereplőt, olyannyira, hogy a faluban megkérdezték: hát a főszereplő melyik faluból való?

A díj után hogyan tovább – viszitek még a filmet fesztiválokra vagy már új forgatókönyveken agyalsz?

A film utóélete most kezd kibontakozni, szeptemberben kezdünk el együttműködni egy olasz disztribútorral, szóval reméljük, még egy két helyen sikerül megjelennie a kisjátékfilmnek. Ugyanakkor pont aktuális lenne egy olyan beszélgetés, mint amit 2017 tavaszán ejtettünk, mert a kőzetek, emberi sejtek és az idő kapcsolata helyett most beszélgethetnénk a magány, a bürokrácia és a hangterjedés közös világáról.

// /

👉 Gergő Instagram-oldalát INNEN éritek el, Fabó profilját pedig ITT találjátok

👉 A werkfotókat Hódi Levente készítette

Szerző: Sipos Máté