„A múlt elveszett, a jelenben nem érzem jól magam, a jövőtől pedig félek”
Van-e értelme élni a jelenben? – merült fel Szarka Dánielben szeptember környékén, mikor minden addigi fotója váratlanul megsemmisült, egyszerűen törlődött a gépéről, így alig pár hónap alatt – egyetemi feladataival párhuzamba állítva – próbálta meg a legfontosabbakat újrakreálni. Ilyen helyzetben felmerülhet a kérdés: mi alapján döntünk, melyik emlékek élveznek prioritást?
Dániel negatív szűrőn keresztül mutatja be a megtörtént eseményeket, mivel a képek elvesztek, így már nem tud kellemes nosztalgiával visszatekinteni a múltba – mindig ott lesz az a bizonyos keserű érzés. A fotókon visszatérő motívum a vöröses derengés, ami a digitális eszközök „törlés” funkciójára utal – a legtöbb esetben szintén pirossal ugrik a szemünk elé a figyelmeztetés.
„Egy számomra nagyon fontos családi kép is eltűnt a saját fotókkal együtt, ez sokkal fájdalmasabb érzés, mintha csak az én emlékeim tűntek volna el.”
A nyomasztó atmoszféra megteremtése tehát elsőbbséget élvezett az emlékek objektivitásával szemben. Annak ellenére, hogy a valóságból merít inspirációt, eggyel továbblép a szürrealitás irányába. Szabad asszociációkon keresztül jeleníteni meg azt az utólagos feszültséget, amely emlékein örök lenyomatot hagyott.
„A fa lebeg az aluljárónál ahelyett, hogy feldíszítve állna a sarokban. Nem ott, és nem úgy kéne lennie, pláne nem egy sikátorban.”
Dániel gyermekkori megfigyeléseit kombinálja a már megértett helyzetekkel, így dolgozza fel a múltat. Ilyen például a néptáncolás és a tradicionális öltözékek emléke, a húsvéti atmoszférát pedig a nagymamája által festett hímes tojásokkal hívja elő. A sorozatban családi eseményeken készült képek keverednek az egykori jelenlévők memóriafoszlányaival, így a nézőpontokat sem választja el egymástól, hanem kollektív új emlékezetet hoz létre.
// /
A projekt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia BA szakán készült. Szarka Dániel témavezető tanára Fátyol Viola volt.
