2022. 07. 14. | Média design

Párhuzamos csatornák – Beszélgetés Cseh Dániellel és Pálfalusi Attilával

Gépi tényekről, emberi tévedésekről beszélgettünk Cseh Dániellel és Pálfalusi Attilával legújabb kiállításuk kapcsán. Médiaművészetükben a megismerés és önreflexió kérdéseit feszegetik, miközben olyan témák merülnek fel, mint a fake news, a hackerség vagy a humanizmus. Dániel az Ideometria és a VCCTV (Very Closed-Circuit Television) című friss munkáit mutatta be, Attila pedig A tiszta ész kritikáját. Mindketten a MOME Média design szakán tanítanak, így kézenfekvő volt, hogy az alkotói gyakorlatuk mellett oktatói tapasztalataikról is szót ejtsünk. A kiállítást bejárva végül az is kiderült, hogy a mindenhol jelen lévő biztonságtechnikai eszközök mögött előbb-utóbb bilibe lóghat a kezünk.

Pálfalusi Attila és Cseh Dániel

Azzal az előfeltevéssel jöttem, hogy egy ismeretelméleti kiállítást fogok látni, vagyis a megismerés lehetőségeiről és problémáiról lesz szó.

Pálfalusi Attila: Szerintem ez egy jó olvasat; nevezhetjük ismeretelméletinek. Az első teremben például három tv „vitatkozik” arról, hogy mit is látnak, de nem tudnak egyetérteni. Képek feszülnek egymásnak, miközben a televíziót – a kamerával együtt – a megismerés lehetséges eszközeinek tekintjük. Ezek a készülékek itt mégis képtelenek megegyezni egymással, pedig ha hiszünk abban, hogy „több szem többet lát”, akkor ennek nem így kellene lennie.

Cseh Dániel: Ráadásul hitelesnek tekintett eszközökön – biztonsági kamerákon – keresztül rögzítem a valóságot, mégsem jön létre a közös nevező. Csak egy-egy töredékpillanat van, amikor a képernyőkön látható forma átfordul, és lehetőség van a részleges egyetértésre. Az idő nagy részében ugyanazt nézik, mégsem ugyanazt látják. Az interpretációk szükségszerűen konfliktushoz vezetnek.

Az információs zűrzavar és a fake news korában nehéz nem a posztigazság felől nézni a munkáitokat. Mennyire foglalkoztat közvetlenül titeket ez a tények „utáni” világ? Az erről való közbeszéd adott lökést afelé, ami megvalósult a kiállításon?

Pálfalusi Attila: A magam részéről lökésnek nem nevezném, de szórakoztatónak tartom az áthallásokat.

Cseh Dániel: Tudat alatt valószínűleg érezzük ennek a hatását, de nálam sem az volt a kiindulási alap, hogy kifejezetten a posztigazságokkal foglalkozzak. Viszont kétségtelen, hogy rokon problémakörökről van szó. A posztigazságok következménye, hogy a végtelenségig vitatkozunk ugyanarról, konklúzió nélkül.

Cseh Dániel: Ideometria (2022)

A régi monitorokat nézve érdekes, hogy meghaladottnak tűnő technológiával teszed fel a valóságábrázolásra vonatkozó kérdéseket.

Cseh Dániel: Igen, de fontos, hogy ezek biztonságtechnikai eszközök. Ha az optikai képre – némi túlzással – hiteles valóságábrázolásként szokás tekinteni, akkor ez a biztonsági kamerákra és az azokhoz közvetlenül kapcsolódó monitorokra különösen igaz. Hajlamosak vagyunk a tartalom érdemi vizsgálata nélkül, pusztán az eszközök által validálni az információkat, ha pedig úgy kényelmesebb, bármiben kételkedhetünk, tudva, hogy ennek is adottak a technikai feltételei – lásd deepfake.

Pont ezeket az eszközöket bontod szét vagy nyitod ki a kiállítás második blokkjában.

Cseh Dániel: A VCCTV (Very Closed-Circuit Television) installációban olyan biztonsági monitorok szerepelnek, amik „ártalmatlanná” lettek téve, kvázi büntetésben vannak: már nem a külvilágot figyelik, hanem kénytelenek befelé figyelni, egyfajta önreflexiót gyakorolni. Olyannyira önmagukba záródó rendszerekről van szó, hogy a kép ténylegesen a készüléken belül jön létre egy behelyezett kamera segítségével, a képernyő a saját komponenseinek egy-egy részletét mutatja.

Egyfajta gépi sztriptízt látunk…

Cseh Dániel: Ennek van egy szép mellékhatása, mert a katódsugárcsöves képernyők esetében, ha mindig ugyanaz a kép éri a foszforréteget, egy idő után beleég az invertált kép. Tehát a fotográfiai eljáráshoz hasonlóan itt is rögzül egy látvány, ami ebben az esetben a gép saját belsejéből származik.

Cseh Dániel: VCCTV (Very Closed-Circuit Television) (2022)

Kifordítasz egy kvázi black box-ként működő technológiai eszközt, amit vannak, akik nap mint nap használnak, de felhasználóként nem látnak bele, nem értik a működését. A mai eszközökkel, például egy okostelefonnal, ezt már jóval nehezebb lenne megcsinálni.

Cseh Dániel: Nem véletlen az a médiaarcheológiai gesztus, amivel visszanyúlok az eggyel korábbi technológiához. Ez az, amit szétbontva még érdemben lehet analizálni – megérthetjük, mi miért történik benne. A felépítésükből adódóan pedig ezeknek az eszközöknek van egy belső térként is értelmezhető dimenziója, amit a behelyezett kamerák figyelnek.

Pálfalusi Attila: Ezek még „nagyvonalúbb” technológiák voltak…

Cseh Dániel: Ha ugyanezzel a szándékkal állnék egy LCD-képernyőhöz vagy egy okostelefonhoz, nehezebb dolgom lenne. Bár egyes részeiket esetleg értem, még sincs rajtuk fogás. Az itt látható monitorok még az egykori használat világából is őriznek valamit, például a lerakódott nikotinréteg által, amin ha végighúzod az ujjad, szinte látod magad előtt a láncdohányos biztonsági őrt, ahogy évtizedeken át figyelte a képernyőt.

A megfigyelési kapitalizmus mai eszközei tényleg nehezebben foghatók meg, nem teszik lehetővé azt a fajta beazonosítást és kifordítást, amit a VCCTV ezek szerint még igen. Ilyen körülmények között is fontosnak tartjátok a szétszerelést vagy a hackerszerű elterelést? Mit tapasztaltok, hogyan áll ehhez legfiatalabb generáció?

Cseh Dániel: Nálunk ez egy alapvető törekvés. Nemcsak a kiállított művek kapcsán, de a képzésben, a Média design szakon is. Én egyébként rendszerint magából a technológiából inspirálódok, ami néha úgy néz ki, hogy elmegyek lomtalanításra, berakom a kocsiba azt, ami megtetszik, szétszedem és megnézem, hogy mit lehet belőle kihozni. Emellett követem például a Hackaday oldalát, ahol a maker és DIY kultúra rendszerkritikusabb megnyilvánulásai is helyet kapnak. Nam June Paik szavaival élve, technológiaellenes technológiákat hozunk létre. Biztos vagyok benne, hogy ez a saját gondolkodásomra is hat, és amikor szétbontok valamit, akkor hasonlóképpen kezdek el foglalkozni vele.

Pálfalusi Attila: Ez szerintem is megkerülhetetlen eleme a képzésnek és a hallgatók attitűdjének. Más kérdés, hogy szélesebb körben vajon mennyire van rá fogékonyság, mert szétszerelni-összeszerelni valamit, gonddal, munkával jár, és koszt csinál közben az ember… Mondhatjuk, hogy idegen attól a steril, idealizált tervezői képtől, ami sokak fejében él. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a hozzánk jelentkező hallgatók tudnak azonosulni ezzel a kicsit olajfoltosabb, „szerelőcsarnokosabb” létezési formával, és azzal, amit képviselni szeretnénk a médiaművészet terén.

A közös oktatói háttér hozta úgy, hogy együtt csináljatok kiállítást?

Pálfalusi Attila: Ez egy természetes kapcsolódás volt. Kollégák és barátok is vagyunk, szoktunk egymás munkájáról beszélgetni. Amikor kezdtek láthatóvá válni a művek, meg tudtuk állapítani, hogy van közöttük összefüggés: formai szempontból eltérő, de tartalmilag összefüggő dolgokról van szó. Mindkettőben a megismerés, az önreflexió kérdései vannak jelen.

Pálfalusi Attila: A tiszta ész kritikája (2022) / Cseh Dániel: Ideometria (2022)

A kinetikus elemek tekintetében is van átfedés: az „Ideometria” és „A tiszta ész kritikája” is gépi mozgatást alkalmaz.

Pálfalusi Attila: Igen. Az esetemben motorok segítik a lelógó kezeket a felismerés felé törni, hogy aztán a döntő pillanatban megtorpanjanak. Összekötött kézpárokról van szó, és az a néhány grammnyi különbség, ami az öntött kezek között van, egy idő után az ide-oda játékban összeadódik, és az egyik felé fogja húzni a rendszert. Gyakorlatilag egymáshoz vagyunk kötve és egymástól függ az, hogy…

…mennyire lóg bele a bilibe a kezünk?

Pálfalusi Attila: Így van. És minél többet vagyunk együtt, valakinek annál inkább bele fog lógni. Legalábbis az installáció technikai oldala felől így is olvashatjuk a művet.

Így az egyikünk viszont meg fogja úszni a bilit.

Pálfalusi Attila: Ez igaz, de nem tudjuk, mi a jobb: ha benne van, vagy ha nincs. Ugye, attól függ, hogy mi van a biliben… Jobb-e, ha csak lebegünk, és nem bizonyosodunk meg arról, amit sejtünk, vagy az a jobb, ha megbizonyosodunk róla, de lehet, hogy az felébreszt minket? Az ébredés nem feltétlenül kellemes, hiszen beleér a kezünk a saját illúziónk végeredményébe, ami kétségtelenül, vitathatatlanul a miénk. Én úgy fogalmaztam meg, hogy a tévedések esztétikájával foglalkozok ebben a munkában, és ez a jövőben több művet is inspirálni fog.

Pálfalusi Attila: A tiszta ész kritikája (2022)

Egy ciklus rajzolódik ki?

Pálfalusi Attila: Igen, mondhatjuk, hogy a most kiállított munka egy gondolatiságában kapcsolódó sorozat, ha úgy tetszik ciklus első látható epizódja.

A te munkád mögött sokkal inkább feltételezek személyes történetet, önéletrajzi ihletést, mint Dániel két művénél.

Pálfalusi Attila: Így tűnhet, de engem is a mintázatok érdekelnek. Hogyan csapjuk be egymást és magunkat? A kevéske kis információból próbálunk extrapolálni, lehetséges forgatókönyveket előre vetíteni, spekulálni a jövőről. A bili viszont ott van, amibe ha beleér a kezünk, egész biztosan máshogy folytatódnak a dolgok, mert felébredünk.

Abból a szempontból mégis csak személyesebb ez a mű a másik kettőnél, hogy itt az ember mint egyén van lebegésben különböző tények, bizonyosságok között. A biztonságtechnikai monitorok esetében ugyanakkor olyan rendszerek illúziójáról van szó, amik eleve az objektivitás őrzőiként és a letéteményeseiként prezentálják magukat. „A tiszta ész kritikájánál” abban sem vagyok biztos, hogy az ember képes-e egyáltalán az igazság megismerésére, vagy akarja-e az igazságot, amit rendszerszinten a technikai hálózataink állítanak elő.

Cseh Dániel: Szerintem valahol itt van a gyökere mindhárom munkának, csak nálam ez sokkal direktebb technikai metaforára van átültetve.

Pálfalusi Attila: Igen, Dániel munkája formailag kívülről nagyon gépi, tartalmilag viszont emberi motívumokat mutat meg. Nálam lágyak a formák, a kezek és a bili is végtelenül emberi, de a gép az, ami működteti az installációt, tehát a rendszerszintű működésében van valami gépies. Ilyen szempontból lehet, hogy van egy csavar a munkák között: amit az egyik kívülről mutat, annak a másik belülről felel meg – és fordítva.

Pálfalusi Attila: A tiszta ész kritikája (2022)

A kulcs az ember a gépben, a gép az emberben?

Pálfalusi Attila: A gép-ember viszony tanulmányozása nagy múltra tekint vissza a média design területén, és furcsa módon a gépet általában az ember érzékeltetésére szoktuk használni. Mondhatjuk, hogy az egyik jobban tud beszélni a másikról, mint önmaga, és ez fordítva is igaz. Onnantól, hogy ki van véve egy technikai rendszerből az ember, az automatikusan az emberről fog beszélni. Ha pedig nagyon sok ember van egy rendszerben, az egy idő után lehet, hogy a gépről kezd el mondani valamit. Ennek ilyen szempontból vannak poszthumán, de szerintem „prehumán” vonatkozásai is.

Cseh Dániel: A robotművészet a ’60-as évektől alapvetően nem a gépekről szólt. Szinte az összes munkánál meg lehet találni, hogy melyik metafora melyik emberi tulajdonságról mesél, anélkül, hogy az ember zavaró tényezőként ott lenne az értelmezésnél. Nem az embert kell néznem, nem az emberről hallgatok valamit, de egyértelmű, hogy egy olyan gépi átirattal van dolgom, ami az emberről szól. Ezt a gyakorlatot nyilván vissza lehet vezetni még messzebb; az embert már évszázadokkal korábban elkezdték gépként leírni. Ez a fajta metaforikus beszéd valamennyire rám is jellemző, de próbálok közben formailag minél ridegebb és távolságtartóbb lenni.

Pálfalusi Attila: A beszélgetésből pedig mostanra kiderülhetett, hogy mi valójában mélyen humanisták vagyunk. Leginkább az ember érdekel minket – csak próbáljuk elrejteni.