2022. 11. 03. | Elmélet

A best practice: ápol, eltakar – Jegyzetek „A brutalizmus határai, avagy aránytévesztések a de_form portfóliójában” c. cikkhez

A napokban jött szembe velem a címben idézett írás, amelynek fontossága és néhol pontatlansága elgondolkodtatott, hogy talán érdemes lenne néhány bekezdésben válaszolni, vagy csak nevezzük úgy, toldalékolni. Fontosság alatt értem, hogy a Magyarországi designkultúra, vagy ha úgy tetszik – egy kevésbé hízelgő kifejezéssel élve –: designközélet gyakorlatilag és sajnálatos módon kritika- és párbeszédmentes. Tisztázatlan terminológiák, félreértések és összetört, vagy túl nagyra nőtt egók labirintusa. Egy adott pontból nézve. Máshonnan, más adott pontokból szemlélve pedig ez és így válik láthatóvá: rengeteg motivált, érzékeny, éles látású és gondolkodású tervező párhuzamos, de nem közös létezése. Ha önmagában a párbeszéd hiánya nem elég indok a párbeszéd indítására, úgy ez a két nézőpont tovább bővíti a kört. Mindehhez pedig Sipos Máté cikke kiváló trambulinként szolgál.

Ki kicsoda?

Elsőként érdemes tisztázni a designer/tervező kilétét. Nem csak (de kiváltképp) a magyar közbeszédben érhető tetten a designer és a művész következetes összemosása. Ugyan mindkét pozíció az átlagosnál talán fejlettebb vizuális érzékenységet és látásmódot igényel, attitűdjükben, módszereikben és folyamataikban két teljesen különböző szerepről beszélünk még akkor is, ha előfordulnak átfedések és a tervezői szakma a művészi létből ágazott le a kezdetekkor. Ezt azért tartom fontosnak az elején egyértelműsíteni, mert a tervezői folyamat során az alkotói folyamathoz képest általában lényegesen több külső elvárással kell szembenéznie a designernek, amely így a végeredményre is jelentős hatással bír. Így rögtön a cikk elején boncolgatott „alkalmazott művészet” kifejezés helytelenné, a szóösszetételből levezetett kognitív disszonancia, mint első „akadály” pedig értelmetlenné válik.

„This is the way.”

A design ún. problémamegoldó jellegéből, illetve a designer-képzések metodikájából következő reflektív tervezői attitűd (ezzel szemben az alkotóművészeti hozzáállás sokkal inkább kinyilatkoztató), és a rendszerben alkalmazhatóságra való törekvés eredményezi – véleményem szerint – az első, gyakorlatilag tervezőként magunk által felállított akadályt, amelyet „best practice”-nek nevez a szakma. A már működő megoldások átvétele, adaptálása, lokalizálása nem csak a tervezők, de a megrendelők szempontjából is kockázatkerülő, a kívánt célt gyorsabban és biztonságosabban elérő folyamat. Jól nézett ki a brutalista stílusban készített arculat a moziplakáton, sokféle méretben és felületre adaptálható, kitűnik a reklámzajból, gyorsan megvagyunk vele, miért ne használjuk fel a bio kutyakekszhez is? Járt utat járatlanért… Win-win! Durroghatnának a pezsgők és a közhelyek ezen a ponton.

„Kockáztass és légy maszatos!”

Lássuk be, piaci szereplőként, munkaadó és -vállalóként, mindkét oldal (tervező és megrendelő) minden szereplője számára logikus stratégiai döntésnek tűnhet alkalmazni a bevált módszertant. A munka végeztével lesz kenyér az asztalon és mindenki minden számlát befizet. Ugyanakkor az egyediségre törekvés, amely a kezdetek óta mozgatója a vizuális tervezésnek, reklámnak, háttérbe szorul. „Valamit valamiért.” Elkerülhető bár nem elkerülendő közhely lenne itt az, hogy az egyediségre való túlzott törekvés uniformizál. A reklám feloldhatatlan paradoxonja és így tovább. Ennek ellenére, ha kettőt hátralépünk, világosan látszik, hogy azok a kampányok, arculatok, modellek, tervek stb. jártak hosszú távon sikerrel, amelyek nem megszokott normákat követtek, hanem saját módszertant dolgoztak ki.

„Kis pénz kis foci”

Az egyedi módszertanra pedig (hiába a követők, ellenzők – lásd Helvetica utálók klubja – és másolók sokasága) nincs más recept, mint a rengeteg elvégzett munka, a hibák, azok kijavítása és az azokból való tanulás, fejlődés, restart. Ez egy megszakítás nélküli praxisban nehezen fenntartható és gyakran nem egy, hanem több elvégzett feladaton keresztül válik láthatóvá. „Lassú víz partot mos”, ugye. Az mindenképpen látszik tehát hogy az eredeti gondolatok és megfogalmazások idő, pénz és kitartás-igénylőbbek. Az uniformizálódás és a receptklub-szerű tervezés tényét és hátrányait nem vitatom, ellenben a vizsgálatához elengedhetetlen a fenti változók figyelembe vétele, ahogy az is, hogy a szemlézett munkák megrendelői között is feltételezhetően jelentős a különbség például a ráfordítható anyagi erősforrások szempontjából. Érdemes elemzés tárgyává tenni tehát, hogy mi vezet idő és pénz, vagy a látókör szűkéhez egy kutyakeksz és egy jóhírű borászat, vagy más megrendelők esetében.

P.S.: Ahogy a címben, majd később az első bekezdésben jeleztem, jelen írás nem válaszokat, inkább személyes jegyzeteket, „toldalékokat” közöl, abban a reményben, hogy ezáltal nyíltabbá és teljesebbé teszi a párbeszédet.