„Már az, hogy egy rangos filmfesztiválon levetítik, önmagában öröm” – Interjú Erhardt Domonkossal
Erhardt Domonkos sokoldalú animációs alkotó: a MOME alap- és mesterszakának elvégzése után Piros néven alapított stúdiót volt hallgatótársaival, az animáció mellett képregényrajzolással foglalkozik, harmadik önálló filmjét a 73. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon vetítik. Szemem sarka c. diplomafilmje sajátosan budapesti hangulatú, egy régi Ikarus buszon játszódó kamaradarab, ahol két ismeretlen ember élete egy mágikus összenézés erejéig találkozik – se több, se kevesebb. Mint mondja, szeret játszani az elmondott és a nem elmondott arányával teret hagyva a nézőnek, hogy saját gondolataival és élményeivel töltse ki a fennmaradó teret. Eddigi munkáit a Primanima, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon láthattuk, külföldön most szerepel először animációs filmmel. Honnan indult, és hogyan érkezett a harmincas évei elejére, egy nemzetközi filmfesztivál jelentette mérföldkőhöz – erről beszélgettünk.
Egy társműfajjal, a képregényrajzolással indultál, ezek már a gimnáziumban megjelentek az iskolaújságban. Az Illyés Akadémiáról egyenes út vezetett a MOME-ra – mikor és hogyan kezdett érdekelni az animáció?
Gyerekkoromban a rajzfilmek érdekeltek igazán, azok kötöttek le, szóval a szüleim mellett a tévé nevelt fel, de sokat szerepjátékoztam a testvéreimmel is, kisebb figurákkal történeteket találtunk ki, így töltöttük a hétvégi délutánokat. De a Cartoon Network világa is megfogott, akkoriban kezdtem el a matekórán jegyzetelés helyett a füzetembe rajzolgatni. Aztán amikor komolyabban kezdett érdekelni a rajz, akkor bejött a képregény és az animáció. Ez vezetett tovább…
Egészen az egyetemig. Ott mik voltak a meghatározó élmények?
Egyrészt az, hogy a szakmát gyakorló szakemberektől tanulhattam. Úgy gondoltam, minél több szakember, minél több nézőpont, annál jobb leszek én is, annál tágabb világképem alakul ki. Az izgalmas része, hogy akár az Illyésben, akár a MOME-n tanító tanáraim nagy része nem hivatásos tanár volt, hanem főleg animációs szakemberek különböző területekről. A legfontosabb azonban, ami a MOME-ra csábított, mégiscsak a filmkészítés volt. Tudtam, hogy ezzel diplomát lehet szerezni, és elindítani egy karriert. Lenyűgözött, amikor szembesültem vele, hogyan áll össze egy film, és hogy egyszer én is készíthetek egyet. Másrészt az ott szerzett barátok, a közösség, és az ebből épülő kapcsolatrendszer is meghatározó élmény volt.
Olyannyira, hogy az egyetemi hallgatótársaiddal stúdiót alapítottatok.
Igen, fantasztikus érzés, hogy amit tanultam, azzal nemcsak pénzt tudok keresni, de még a barátaimmal is dolgozhatok. Nálunk a csapatmunka van előtérben, amit szintén kedvelek. A Piros Stúdióban az a jó, hogy a szerzői gondolkodás és a csapatmunka is tud érvényesülni.
A Szemem sarka ehhez képest éppen az egyéni sikeredet, a szerzői alkotást hozza előtérbe. Mi volt az a történet, ami úgy megfogott, hogy abból egy forgatókönyvet kellett írnod?
Több dolgot gyúrtam össze. Az egyik az érzelmi háttere. Szerintem ez egy aktuális Y-generációs probléma, hogy az ember életében eljön a pillanat, amikor már elég sokáig együtt van valakivel, egyértelműen szereti, de elgondolkozik azon, hogy biztosan jó-e a kapcsolat, vagy milyen lenne az élete, hogyha mással lenne. A film készítése előtt a környezetemben ez a jelenség sokszor láthatóvá vált, több barátom beszélt erről, hogy régóta együtt van a barátnőjével, és egyszerűen tetszenek nekik más lányok, és fordítva is. A másik inspirációt az a jelenség adta, amikor az esti buszozás alkalmával kint sötét van, bent világít a busz lámpája, az ablak pedig mintha egy tükör lenne.
Nagyon erős a filmedben a budapest-feeling. Volt, aki, azt mondta, hogy ezzel a filmmel akár Budapestet is lehetne népszerűsíteni, annyira különleges a hangulata. Te mit gondolsz erről?
Ezt még nem, de azt már hallottam, hogy egy BKV-reklám lehetne, mert annyira pontos a busz animációja. Igyekeztem belevinni a saját stílusomat, miközben azért felismerhetően visszautalok a közös valóságunkra. Ehhez sok referenciát fotóztam a BKK segítségével az óbudai járműtelepen. Egy egész délutánt töltöttünk el ott a hangmérnök barátommal, Tóth Mátyással, aki a film zörejeit, hangjait alkotta. Fantasztikus élmény volt. Fotóztunk, rengeteg hang- és képfelvételt készítettünk.
Több időszak különböző elemei vegyülnek a filmben, például a megálló tábla sem a mai..
Kicsit a gyerekkoromat is idézi a környezet. 91-ben születtem, akkor még sok Ikarus busz járt, de merítettem a nyolcvanas és hetvenes évekből is. Például a buszjegy jóval régebbi buszjegy, mint amelyik korba a történetet belehelyeztem. Szerettem volna egy érdekes, régi, anekdotázós, lassabb helyzetet létrehozni, amibe ezeket a környezeti elemeket beilleszthetem. Szeretek úgy történetet mesélni, hogy nem a helyszín bemutatásával telik az idő, hanem már eleve ott van benne valamilyen ismerősség.
Az biztos, hogy sokféle módon lehet hozzá kapcsolódni.
Szeretek olyan elemeket belevinni, amiken keresztül a néző személyes emlékekkel és érzésekkel tölheti fel a filmet. Hogyha például utazott már Ikarus buszon, hallotta, hogy milyen a nyikorgó fogantyúk hangja, tudja, hogy milyen nehéz becsukni az ablakot, mennyire rezeg a busz… De a környezet mellett a történethez is lehet kapcsolódni, biztos vagyok benne, hogy sokan átéltek már olyat, hogy megtetszett nekik valaki a buszon, és elképzelték, milyen lehetne a közös életük.
A filmedben megjelenő vizuális stílus egyéni, szerzői, ahogy mondod. Hogy alakítottad ki, hogyan kezdted el ezeket a figurákat kidolgozni?
Az egész környezetet és a karakterdesignt ehhez a filmhez találtam ki. Szeretem az aktuális projekthez, munkához igazítani a stílust, hogy ne a saját ízlésem határozzon meg mindent. Közben ahogy fejlődik a vizuális kultúrám, úgy tartok meg és viszek tovább bizonyos elemeket – azt gondolom, hogy ezek válnak majd a kézjegyemmé. Persze nem titkolom, hogy a síkszerű gondolkozás itt is tettenérhető, bizonyos beállítások a képregényes kultúrából jönnek. Összességében azt szeretném, ha majd visszanézek erre a filmre, akkor tudjak belőle tanulni, lássam, hogy mennyit változtam, fejlődtem azóta.
Visszatérve a mérföldkőhöz: mit hozhat a Berlinale egy fiatal animációs rendezőnek?
Már az, hogy egy rangos filmfesztiválon levetítik, önmagában öröm. Olyan szakembereknek mutathatjuk meg a filmet, akik esetleg látnak benne fantáziát. Titkon azt remélem, hogy további munkákhoz jutahatunk a filmen keresztül, és hogy ezzel a stúdiónkat is fel tudom tenni a térképre.
// /
A diplomafilm a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Animáció MA szakán készült, témavezetője Balogh Fábián András, konzulense pedig Hegyi Olivér volt.
