2023. 02. 13. | Elmélet

A lakozás pszichológiája a Deák Erika Galériában

Mikor kezdünk otthonnak hívni egy új lakhelyet? Engem hosszú hónapokkal a költözés után, a barátokkal körülült kocsmaasztal mellett ért utol először az érzés, hogy mennyire jó volna hazatérni abba a kicsit még steril, de már ismerős illatú lakásba. A sehol se lakozás furcsa talajvesztettsége lassan, észrevétlenül szűnt meg, az idegen helyből pedig menedék vált, ahová – Vilém Flusser gondolatát idézve – visszavonulhatok a világ fenyegetése elől. Ezzel a környezetpszichológia által otthonlét-élményként definiált jelenséggel foglalkozik a Deák Erika Galéria MOME-n indított ösztöndíjprogramja keretében megvalósult Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak című kiállítás is.

Balra hatalmas, hímzett falikárpit, jobbra felfüggesztett vállfán hártyavékony japánpapír-pongyola, a sarokban apró ikonnal ellátott váza. Gink Sára, Mendreczky Karina és Kortmann Járay Katalin alkotásai közé lépve lakóhelyünk ismerős esztétikájával találkozunk, azonban a privát, intim tér galériában létrehozott absztrakciója nekünk szegezi a kérdést: vajon milyen szerepet játszik az identitásunkban az otthon? Ahogy arra a kiállítási pályázat nyertes kurátora, Maj Ajna koncepcióleírásában is utal, a témát a karantén-időszak tapasztalata tette aktuálissá. Mára a bezártság élménye többnyire csak a kollektív tudatunkban derengő emlék, így a tárlatot elsősorban az ember és otthonának örökérvényű, változatos diszciplínákon keresztüli vizsgálataként értelmezhetjük.

Az otthonteremtés épp azért izgalmas, mert az általunk szinte magától értetődő természetességgel végzett folyamat egy rendkívül komplex viszonyrendszert takar. A kiállítási szövegben is idézett Dúll Andrea környezetpszichológus írja, hogy az otthon létrehozása és belakása részben általános, emberi szükségletet kielégítő, részben pedig spirituális mozzanatokból áll. A folyamat egyfelől tehát a humán territoriális viselkedésből ered, amely először ösztönözte az embert arra, hogy privát, védelmet jelentő egységeket emeljen maga köré. Ezt egészíti ki egy, a lakhelyhez fűződő szakrális viszony, amit Hankiss Elemér Félelmek és szimbólumok (Osiris Kiadó, 2006) című könyvében az „építészet mitologikus dimenziójaként” jellemez. A mágia és a különböző rituálék, például a házszentelés hagyományával a lakhely a fizikai biztonságon túl óvóhelyet jelentett a természetfeletti erők ellen is.

A profán és szakrális tényezők tehát együtt hozzák létre az otthonlét-élményt, amely során az ember képes egy általa rendszeresen használt helyiséget a saját testének kiterjesztett dimenziójaként, az identitása szerves részeként megélni.

A lakóterünkhöz fűződő spirituális kapcsolatban a hagyományosan transzcendentális töltettel rendelkező relikviák és házi oltárok az otthonosság-érzés meghatározó alkotóelemei voltak. Bár egyes otthonokban ma is jelen vannak, mellettük vagy helyettük a sajátos többletjelentést hordozó használati és emléktárgyaink hasonló, szakrális szerepben tűnhetnek fel. Általuk lakjuk be a teret, elrendezésük – kiemelésük vagy akár elrejtésük – pedig a tudatos, vagy olykor a tudattalan önkifejezésünk gesztusa. A kiállításon megjelenő tárgyszobrok, textilmunkák és fotóinstallációk alkotta groteszk „szobabelső” felfedezése közben elidőzünk a betonból öntött tárcsás telefon vagy a penésztenyészet bársonyos textilnyomatával bevont pad és párnák fölött, miközben elöntenek minket saját tapasztalataink és emlékeink. Lépéseinket a földre installált objektek köré szórt finomszemű homok kíséri, mint az idő múlásának vagy a néha összeálló, máskor szétpergő emlékképeink metaforája. Dunnára nyomva vagy épp fémszerkezetes pókhálóba szőve régmúlthoz tartozó, homályos arcok néznek ránk – bár a kísérteties alakokat nem ismerjük fel, épp annyira idegenek és ismerősek egyszerre, hogy akár a mi régi családi fotóarchívumunk szereplői is lehetnének. A lakóhelyünket megtöltő hasonló tárgyakban olyan esszenciális, adott esetben transzgenerációs emlékeket őrzünk meg, amelyek hozzájárulhatnak az otthonlét-élményünk elmélyítéséhez és helykötődéssé alakításához.

Ahogy arra a kiállítás címe utal, a minket körülvevő személyes tárgyak, valamint az általuk reprezentált érzések és emlékek bizonytalan, nehéz időszakokban átmeneti biztonságot nyújthatnak. A karanténhullámokra visszagondolva felidézhetjük, hogy milyen kettős, egyszerre komfortos és elidegenedett érzést jelentett az otthon falai és a nosztalgikus emlékek közé szorulás. Bár ez a magatartás valóban csak megkérdőjelezhetően előremutató, az otthon tere és tárgyai ideális esetben úgy segítenek megszilárdítani, megerősíteni identitásunkat, hogy közben képesek legyünk megküzdeni mindazzal, ami az ajtón túl vár ránk. Illetve, ahogy Flusser írja: „Lakhelyünket elhagyva kihívást intézünk a világ ellen, majd annak fenyegetése elől ide vonulunk vissza.”