Búcsú a valóságtól – A Highlights of Hungary közönségdíjas fotósorozatáról
A Highlights of Hungary évről évre gondoskodik a kritikaiságra fogékony olvasók izgatásáról. A „bármit bármivel” logika szerint történő versenyeztetés, a fényűző weekend-zsűrizést dramatizáló videók, a nemes egyszerűséggel kiemelkedőnek ítélt, kontextus nélküli teljesítmények. A korábbi jelöltek közül említésre méltó a fenntarthatóság félreértéséből született ehető kukoricatányér, egy gigavállalat megbízásából összebuherált autós segélyhívó, vagy a pályaelhagyó marketinges, aki sikeresen pozicionálta újra magát világutazó influencer-festőként. Az idei közönségdíjas, a Görbeország c. fotósorozat előbbiekhez képest kevésbé tűnik problémásnak. Szép képek, szerény alkotó, átélhető háttértörténet – nem véletlen, hogy Mohos Zsófia kapta a legtöbb voksot százezer beérkezett szavazatból. Ezzel a reprezentatívnak nevezhető eredménnyel látleletet kapunk a kortárs fotográfia és a popkultúra viszonyáról. Na, meg arról, hogyan intünk búcsút a valóságnak.
Nagyanyám utolsó évei nem voltak vidámak. Minél kevésbé tudott mit kezdeni a nagyvárosi lét, en bloc a „modern élet” ellentmondásaival, annál többet nézett a természet közeleségében játszódó, ismeretterjesztő filmeket. A külvilágból érkező képek gondos szelektálásával igyekezett hozzágörbíteni realitását a belső képekhez. Így vonult biztonságos távolságba a valóságtól – régmúltból, erdőkből, paraszti kultúrából és szénaillatból gyúrt világot választott magának menedékül. De ez most mégiscsak egy szakmaibb jellegű szöveg próbál lenni, szóval egy éles váltással essen szó inkább Tom Wolfe-ról, a gonzo újságírás ikonikus alakjáról, a rendhagyó kritikáiról elhíresült szerzőről. Érces hangvételű esszéinek egyik gyűjteményében, a Festett malasztban több ízben értekezik a művészet, a közönség és a populáris sajtó viszonyáról, ami a jelen eset tükrében megvilágítóerejű.
„A nagyközönség dolga meghökkenni a fait accompli-n, az előbb emíltett értesítésen, amely többnyire a Time magazin hátsó fertályán, színes képekkel kísérten jelenik meg. Értesítés, ennyi csak, mert még a sajtó hatalmasságai, a Time, a Newsweek, a New York Times sem tehetik, hogy művészt fedezzenek fel és árazzák úgy, hogy az árcédula rajta is ragadjon. Ők csupán tudatják, hogy a vájtfülűek faluja melyik művészt fedezte fel és dicsőítette meg. (…) Nem különböznek az eredményhirdető táblánál.”
Természetesen Magyarország nem Amerika, pláne nem a hetvenes években, ettől függetlenül Tom Wolfe kritikája, miszerint a populáris sajtó csupán szócsöve valamiféle szűk elitnek, nem tűnik irreálisnak itthonról sem. Volt idő legalábbis, amikor egészen biztosan ez volt a helyzet. Konzervatív recenzorok, perzsaszőnyegen született értelmiségiek, vagy éppen politikailag beágyazott megmondóemberek körei diktálták a művészeti kánon ritmusát, amihez aztán a sajtó különböző entitásai a maguk módján igazodtak. A nem elhanyagolható különbség mára az lett, hogy a szakmai komponens javarészt kikerült a képletből, az eredményhirdető táblák viszont maradtak. Korántsem gazdátlanul.
Az idézet másik neuralgikus pontja a nagyközönség menetrendszerű meghökkennéséről szól. A mából szinte elképzelhetetlen, hogy volt idő, amikor absztrakt tárlatokat borogattak a megvadult kultúrafogyasztók. Ehhez képest bármin fennakadni a pozitívra hangolt közlemények áradatában minimum kihívás. A hirdetőtáblákon arcba kapjuk a kész tényeket, a jól bevált reklámipari eljárás szerint lehetőleg minél többször, ugyanazt és ugyanúgy. Ennyiben kétségtelenül unvierzális érvényű maradt Tom Wolfe meglátása. Szóval se szakmaiság, se határfeszegetés, látszólag nincsen már szakadék közönség és populáris sajtó között. Csak önfeledt tánc a díjesőben.
Növeljük az elismerés kultúráját! – olvashatjuk a Highlights of Hungary credo-ját honlapjukon. És mégis hogyan? A nagykövetek választanak, a közönség pedig szavaz. Az egykori (korántsem hibátlan) szakmai kánon, ami Szinyei Merse Pál kezéből lényegében kiparancsolta az ecsetet, végre megszelidült, demokratizálódott, negativitás helyett elismerést szór. Csakhogy a kánon nem vész el, hanem átalakul. Mádai Vivien, az Elle Magazin főszerkesztője, a Való Világ délutáni talkshow-jának egykori tévés műsorvezetője, részmunkaidős influencer kurátori felhatalmazásával élve választott egy fotósorozatot, ami végül megtalálta célközönségét. Ki tudja, milyen szempontok szerint került figyelmébe, a nem túl hosszú, félmondatos indoklás szerint a háttérben edukációs szándék állt. A Palócföld hagyományait ismerhetjük meg közelebbről – írja.
Mindeközben megismerésről aligha beszélhetünk, hamiskás életérzésről annál inkább. A sorozat a pár dolláros stock fotók habkönnyű esztétikáját idézi, a kamera objektívében megcsillanó naplementével, kimért kompozíciókkal, a tyúkszaros valóság programszerű elkerülésével. Még a megrogyott kerítés is a golden hour jótékony sugaraiban tündököl, az előtérben kipattan a tavasz első rügye. Görbeországban minden szép, nincsen probléma. Se szegénység, se kiszolgáltatottság. Se magány, se alkoholizmus. Csak megfagyott idill és országimázs-plakátokat idéző hangulatok – itt kell lenned, hogy elhidd. Egy másik sajtómunkatárs szavaival élve: gondolatban hazatérhetünk nagyszüleink kertjébe, betekinthetünk egy olyan, eltűnőben lévő világba, ami jólesően távol esik felgyorsult mindennapjainktól.
Pár év múlva pedig azon kapjuk magunkat, hogy egyre több természetfilmet nézünk.
// /
A sorozat további képeit ITT találjátok
