Te és Én együtt lebegünk – A kortárs magyar fotográfia tét nélküli összefoglalása
Egy-egy művészeti ágat átfogó tárlat formájában bemutatni egyszerre izgalmas, rejtett buktatóinak köszönhetően pedig kimondottan rizikós vállalkozás – azonban Sárvári Zita művészeti tanácsadó, galériavezető és kurátor immáron második éve kísérli meg a lehetetlennek tűnőt. Előző, megosztó fogadtatású projektje a Reider Gábor művészettörténésszel közösen jegyzett, Y-generációs érdemeket felmutató YouHu-The New Generation of Contemporary Art című kiadvány és kiállítás volt, amely tavaly nyáron gumicukorbéka-zöld elektrosokk-terápiaként próbálta felrázni a hazai képzőművészeti szcénát. Kurátori célkeresztjébe ezúttal a fotográfia került, amelynek egy széles, ám annál kevésbé meggyőző spektrumát legutóbb 2021-ben a Műcsarnok hagyományőrző fotográfiai díszfelvonulásán láthatta az, aki naiv jóhiszeműséggel vagy épp kritikus cinizmussal bemerészkedett a szakmaiság romjai közé. Vajon az összefoglaló magyar fotókiállítások megkérdőjelezhető sikerei és az egyéni kurátorbrand-építés metszéspontjánál ezúttal milyen eredmény született?
Like You and Me – a hormongőzös tinédzserkori emlékek romantikus aláfestő zenéi után azt gondolhatnánk, hogy kortárs kapcsolatainkra utal a Magyar Fotográfusok Háza legújabb kiállításának címe. Összetett szerelmi viszonyok helyett azonban összefoglaló, fiatal és magyar fotográfiai reprezentáció vár minket. A Te és Én-ből megszülető Mi hidak korlátján függő, szív alakú lakatra írt felirat helyett most a kiválasztott művészek változatos témáit és médiumhasználatát terelgeti egy generációs és műfaji deltatorkolatba. Kettős kihívás a fotótörténeti folyam irányítása: a kurátornak a kiválasztott alkotókat egybefűző, jelentésbeli kohézióról és magáról a fotográfia apály-dagályszerűen változó, definíciós problémáiról is érdemes állítást tennie. Elvileg.
A feladat nehézsége több, mint húsz éve kísérti a fotográfia kontra fotóművészet történeti labirintusának felderítésére vállalkozó szakembereket. A rengeteg formát öltő technikai kép az installációtól kezdve egészen a performanszig megannyi médiummal és kontextussal él meghitt, szimbiotikus viszonyban. Tehát hol húzzuk meg a határt fotó és fotó között? Ki kerülhet bele a Mi kategóriájába és kit száműzünk a Ti csoportjába? A Műcsarnokban rendezett fotószalonok a szakmai árkot gálánsan a mindenkit beinvitáló Welcome feliratú lábtörlővel fedték be – ezen 2010 óta csak egy differenciáltabb vendégkör lép át. Ehhez képest lényegesen határozottabb állítást tett Baki Péter, aki a tíz évvel ezelőtt a Nemzeti Galériában megrendezett Magyar fotóművészet az új évezredben című kiállításában a „fotóművészet műfaji és technikai önvizsgálatának” szakmai ernyőjét tartotta a kiválasztott művészek eltérő gyakorlatai fölé.
Balra Klenyánszki Csilla: Balance Nr.1, 2022, C-print, 60×80 cm, jobbra Éder Krisztián: Los Angeles, California, a Parallax View című sorozatból, 2018, chromogenic print, 100×66 cm
A Mint Te és Én szervezőelve az előbbiekhez képest más stratégiát követ. Eltávolodva a YouHu nemzetközi, piaci sikerek szűrte válogatási szemponttól, Sárvári ezúttal „a művészeti tartalmat és koncepciót a médium elé helyező egyéni hangokat” mutatja be. A fotót az alkotói elképzelésekhez rendelt, lehetséges eszközként értelmezi, a szükséges kritériumi hálón így fennakadhatnak például az alkalmazott fotográfiai műfajok. Azonban a művész egyéni intenciói alapján történő szelektálás szubjektív terület, ahol különösebb szakmai magyarázat nélkül állhat egymás mellett a médium elemi struktúráit értő módon vizsgáló és az André Kertész hashtag alatt talált Insta-fotókat idéző alkotás. A „szalonizáció” és a szűkebb réteget megszólító fotóelméleti székfoglaló közé ékelődő koncepció tehát a kurátor sajátos értékítélete alapján rendezi egységbe a művészek munkáit – figyelmünket pedig a megválaszolásra váró „Mi ma a fotóművészet?” kérdésről a „Létezik Kollektív Generációs Tapasztalat?” témájára tereli.
Ugyanis a kiállítást láthatatlanul belengő Mi célja, hogy a YouHu szellemi örökségétől elszakadva az 1980 után született fotós generációt ezúttal ne a művészettörténeti kánon, hanem a leomló berlini fal porfelhőjéből előlépő új világrend, globális kapitalizmus, digitalizáció és állandósult online jelenlét közös nevezőjére hozza. A nemzedéki megélések mentén szabdalt tárlat elején igazi felüdülés besétálni a technológia fejlődéseire reflektáló alkotások termébe – ami Szarka Klára 2016-os fotószalonján a már akkor avíttnak számító „Varázslat” kódnév alatt futott, az Sárvári koncepciójában végre korrekt reprezentációs mederbe tért. Különösen beszédes és szimpatikus gesztus, ahogy a művek a kiállítótér „zsákutcájába” installálva tükrözik az új képalkotási technikákkal szemben rendre megnyilvánuló, esetlen bizalmatlanságunkat.
Az erős felütés után azonban feltűnhet, hogy a műveket csoportosító szövegek mind bokamagasságban való elhelyezésükben, mind általános gondolataikban puszta lábjegyzetszerű beszúrások. A generációs megélés csengése befogadóbarát, gyenge kohéziós ereje azonban a komplexebb összefüggéseket a „legfotósabb fotográfiák” és a „szabad, érzelmekkel túlfűtött tiszta energiák” könnyen fogyasztható kommunikációs kampányszövegeivé redukálja. A generációs vagy a fotóelméleti aspektusról a kiállítás mellett megjelent kiadványt lapozgatva sem kapunk több, érdemi felvetést. A YouHu-katalógus után pozitívum, hogy az angol mellett magyarul is olvashatjuk a szövegeket, illetve nem csak névsorrendben, hanem a tárlat csoportosítása szerint is megtalálhatjuk benne az alkotókat – viszont koncepcióját csak a Szárnyas fejvadász és a Godot-ra várva egy oldalpárra helyezett idézeteivel, valamint az idősebb generáció művészeinek pársoros gondolataival dúcolja alá.
A kiállítóteret bejárva olyan érzésünk lehet, mintha a felszínt kapirgáló gondolatok az alapvetően jó egyéni ízléssel válogatott, zömében kiváló alkotások már megszerzett sikerére támaszkodnának. Pár, jellemzően tőlünk nyugatabbra élő, a hazai közeg számára talán kevésbé ismert magyar művész mellett többnyire itthon sokat forgó és meghatározó neveket találunk – sok kockázat nem rejtetőzött a válogatásban. Ők tehát a szubjektív fiatal, magyar fotográfiai Mi 2023-ban – a kurátori vízió szerint az ő munkáik szólnak „Rólad, Rólam, Rólunk”. Az önkifejezéstől egy kurátornak sem kell tartózkodnia, ám a felskiccelt elméleti háttér esetlegesnek és öncélúnak hat. A kiadvány a művek együttes jelentésének árnyalása helyett a Kollektív Generációs Nosztalgia lexikonként a Harry Potter könyvek megjelenéséhez, Donald Trump elnökségéhez és Britney Spears 55 órás házasságához hasonló, nagy nemzedéki eseményeket sorol fel. A társadalmi válságok, a popkulturális referenciák és az idézet-szórványok között pedig Te és Én együtt lebegünk a fluid és reflektálatlanul hagyott jelenben.
Balra Andreas Laszlo Konrath: Cím nélkül (Joe Polaroid, #01), 2005–2008, polaroid, 4″x5″ (10×13 cm), jobbra Kis-Kéry Anna: Virágcsendélet, 2022, fotótapéta, 100×135 cm
// /
A MINT TE ÉS ÉN – FIATAL MAGYAR FOTOGRÁFIA című kiállítás 2023. augusztus 19-éig megtekinthető a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Házban.
Kiállító művészek: Álovits Bálint, Bartha Máté, Bede Kincső, Bilak Krystyna, Biró Dávid, Bognár Benedek, Bolla Szilvia, Dobokay Máté, Ember Sári, Éder Krisztián, Fabricius Anna, Gáldi Vinkó Andi, Geibl Kata, Ladocsi András, Kis-Kéry Anna, Klenyánszki Csilla, Andreas Laszlo Konrath, Kontha Dora, Móró Máté & Szanto Borbala, Neogrády-Kiss Barnabás, Perlaki Márton, Pósalaki Anett, Puklus Péter, Rédling Hanna, Schmied Andi, Schuller Judit Flóra, Standovár Júlia, Szalai Dániel, Vékony Dorottya, Vizi András Tibor
Kurátor: Sárvári Zita
Enteriőr fotók: Biró Dávid
