Egy optimális műtárgy kalimpálása – Interjú Varga Viktorral
Varga Viktor Beep-boop c. mestermunkája finoman szólva is rendhagyó. Első ránézésre egy figyelemért kalimpáló, nyeklő-nyakló, ad hoc tákolmányt látunk, ami látszólag elég messze van attól, hogy kitűnjön… tulajdonképpen bármilyen mezőnyből. Ehhez képest a MOME idei diplomázói közül Viktor egyike lett annak a négy alkotónak, akit rektori díjjal tüntettek ki – nem érdemtelenül. Ha rászánjuk a műértelmezés időigényes munkáját, hamar kiderül, izgalmas, sok rétegű vállalásról van szó, ami aktuális, mindannyiunkat érintő témákat pedzeget. 100 óra gépi tanulás, 14 500 felhasználó, optimalizálás, mesterséges intelligencia, művészetcsinálás – és egy jó adag irónia. Varga Viktorral beszélgettünk.
A műleírásban rejtélyesen a figyelem maximalizálását említetted – a gyakorlatban ez mit jelent? Az installáció kvázi produkálta magát, egy szoftver pedig a szemkontaktust monitorozta?
Hogy az installáció részéről mi történik, arra a produkálja magát egy nagyon jó kifejezés. A szerkezet egyszerű mozgását három számérték kombinációja határozza meg. A rendszer kipróbál egy véletlenszerű kombinációt, mozgást, valamilyen módon figyeli ezalatt mennyi figyelmet kap, ezt egy pontszámként értelmezve naplózza, majd újabb véletlenszerű kombináció következik, de az esélyek egyre inkább eltolódnak a korábban magasabb pontszámokat elért kombinációk felé. Így kialakul egy tanulási folyamat, mely során egyre nagyobb gyakorisággal és következetességgel ismétlődnek a sok figyelmet kapó „viselkedések”.
És mi a helyzet a szemkontaktussal?
Bár kutattam ebben az irányban, végül arra jutottam, ez a technológia még nem elég hozzáférhető, ráadásul túl sok kompromisszummal is járna. Helyette egy kamera a mű közvetlen közelébe kerülő arcokat ismeri fel, és méri jelenlétük időtartamát, naivan feltételezve, hogy ha egy kiállítási helyzetben valaki megáll egy mű előtt arccal afelé fordulva, akkor azt figyeli. Ez a szoftveres megoldás elkészült, teszteltem is, de a diplomamunkában nem ez látható, ugyanis a látogatóktól folyamatosan tanuló installáció nem tudott volna érvényesülni egy mindössze pár napon át tartó kiállítás során. Ehhez képest az online video chat esetében egy gombnyomással léptethettek tovább a következő partnerre a résztvevők, a 100 órás tanítás alatt körülbelül 14 500 embertől kapott bemenetet a rendszer.
Egy másik helyen azt mondod, a mű fő kérdésfelvetése, hogy mennyire antropomorf jellegű az installáció viselkedése. A folyamatot és a végeredményt látva mi a tanulság számodra?
Utólag nézve, nem feltétlen ez a fő kérdés, de mindenképp fontos.A betanítás alatt, mikor 100 órát töltött a rendszer online video chatekben, sokan beszéltek a szerkezethez, rengetegen követték le valamilyen módon a mozgását, például táncoltak vele. Utóbbi szerintem egy nagyon direkt antropomorfizáló jelenség, ahogyan a nézők a gép mozgását táncként értelmezik. Végeredményben sokat számít az is, én mit kommunikálok, milyen kontextusba helyezem a művet. Ez persze kicsit önkényessé teszi azt a kérdést, hogy mennyiben volt sikeres egy antropomorf viselkedést bemutatni, de ezt nem bánom egyáltalán.
Akkor adja magát egy másik kérdés: számodra mi volt a projekt tétje?
A mű – amennyiben még ragaszkodunk ahhoz, hogy ennek nevezzük – azoknak a gesztusoknak, folyamatoknak és döntéseknek az összessége, mely során meghatároztam a szerkezet saját célját, kialakítottam a viselkedés logikáját, testet adtam neki, végigment a betanítás, kiállításra került egy „megoldás”, és még utólag is elemeztem adatokat a tanulásból.
Van egyfelől a technikai kísérlet része a projektnek, másfelől viszont ott van az az ironikus alaphelyzet, hogy kvázi haszontalan dologra traineltél egy összebarkácsolt gépet. Lehet a mestermunkát a gépi tanulás, a prompt-hype görbe tükreként is értelmezni?
A kritikus kérdésfelvetés szempontjából hasznos az irónia, de amit leginkább élvezek az ilyen jellegű alkotásban, a játékosság, hogy végtelenül komolyan véve dolgozhat az ember egyáltalán nem komolyan vehető dolgokon. Közvetlenül a prompt-hype-ra, úgy érzem, leginkább csak valamiféle daccal reagálok, hogy egy olyan időszakban, amikor a csapból is ezek a többnyire szöveges vagy képes, gigantikus, generatív modellek folynak, illetve az ezekkel való művészetcsinálás, én maradok egy saját, faék egyszerűségű gépi tanulási logikánál. Ennek persze több oka van, amiről külön hosszasan lehetne értekezni.
Szóval a görbe tükör felvetés csak egy értelmezés a sok közül.
Nem tudnám egyetlen, kerek tételmondattal leírni, hogy miről szól, de elég sok szorongásom sűrűsödött ebben a munkában, több dolognak is görbe tükre. Annak a naivitásnak, ami ma gyakran a felhasználói- és fejlesztői oldalon is megjelenik általánosan a gépi tanulási és a MI eszközök és felhasználásuk kapcsán – az emberként viselkedő gép-szoftver eszményének. A figyelemért való szüntelen, szánnivaló kalimpálásra épülő rendszerek is rengeteg asszociációt hoznak magukkal, akkor is, ha embert, akkor is, ha algoritmusokat látunk emögött. Végül pedig jelentős szerepe van annak, hogy ez az entitás épp az „ideális műtárggyá” igyekszik optimalizálni magát, és a mű saját fogalmi készletében ez a cím a legtöbb befogadói figyelemért jár.
Egy Jelenkorban megjelent interjúban úgy fogalmazol, rossz művész vagy, mert imádsz a fióknak dolgozni. Ebben az összefüggésben milyen jövő vár a 100 órán át okosított Beep-boopra? Látsz benne továbblépési lehetőséget, vagy végérvényesen kivonod a forgalomból?
Ha erre most választ tudnék adni, hirtelen már nem is lenne annyira igaz a korábbi interjúból emlegetett állításom. Az biztosan kirajzolódik már csak az itteni beszélgetésből is, hogy elvarratlan szállak, végig nem vitt alternatív, be nem mutatott aspektusok vannak bőven. Az elméleti továbblépési lehetőségek tehát adottak, meglátjuk, a többi hogy alakul.
// /
A mestermunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design MA szakán készült, konzulense Halák László és Cseh Dániel volt, témavezetője pedig Tasnádi József.
