„A reuse nehezebb, de értékesebb út” – Interjú Gollob Lillával
Kevés kísértetiesebb látvány tárulhat elénk egy városban, mint az enyészetnek örökül hagyott épületcsontvázak – márpedig az „átkos” országszerte úton-útfélen felbukkanó, omladozó díszletei épp ilyen hatást keltenek. A még fel nem számolt, eredeti vagy ritkán új funkció szerint használt, de javarészt üresen álló létesítmények legkisebb közös többszöröse a múltjukat övező mély hallgatás. A szocializmus mauzóleumaiként vészjósló némasággal hirdetik, hogy bár az idő eljárt, a szellem még kísért. Azonban a fiatal szakember-generáció már kevésbé fél a régi kísértetektől és bátrabban világít be az épületeket terhelő emlékezet félhomályába, hogy kiemelje onnan azt, ami igenis megőrzésre érdemes. Gollob Lilla is erre vállalkozott a MOME rektori díjában részesült mesterdiploma kutatásával.
A Csepel Vas- és Fémművek Szerszámgépgyárt célgépcsarnoka egykor és ma
Kutatásodban az Ipari Épülettervező Vállalat, azaz IPARTERV építészeti hagyatékának jelenlegi állapotát térképezted fel, kiemelt figyelmet fordítva az értékmegőrző újrahasznosítás szempontjára. Egy kutatásodat bemutató cikkben írod, hogy az „értékmegőrző reuse gyakorlatoknak a kortárs építészet egyik legfontosabb feladatának kéne lennie”. Mire gondolsz ez alatt és mi lehet az oka a lassú szemléletváltásnak?
A kortárs fogalma sokszor összekapcsolódik a legújabb, legmodernebb dolgok hajszolásával, az építészetben általában a sztárépítészek látványos, hight-tech épületeivel. Ugyanakkor 2023-ban a klíma-krízis közepén egyre égetőbb lenne átgondolni, hogy a hatalmas ökológiai lábnyommal járó bontások és új építkezések helyett mit lehetne kezdeni a már meglévő, funkciójukat vesztett épületekkel. Hogyan lehetne építészeti értéküket megőrizve kortárs kontextusba helyezni és visszacsatornázni őket a városszövetbe? Csomay Zsófia a MOME MA diplomaosztóján elmondott beszédében használta a „csendes építészet” fogalmát – egy olyan irányzatét, ami tartózkodva a hangos túlzásoktól az értékmegőrzésre-és teremtésre fókuszál. A csendes építészet kiemelt célpontjai lehetnének reuse projektek, és azon belül az elárvult ipari komplexumok. Azt gondolom, hogy ez a lassú szemléletváltás gazdasági berögzöttségekhez is kapcsolódik: egy régi épületet jól átalakítani több gondolatot igényel, komplikáltabb kihívás, mint bontani és nulláról építkezni. A reuse nehezebb, de sok szempontból fontosabb és értékesebb út.
A szövegben azt is kiemeled, hogy az ipari épületállományt különösen jól lehetne újrahasznosítani, azonban régiónkban ezeket a létesítményeket a szovjet éra emlékezete terheli. Ez alapján egy sajátosan közép-kelet-európai dilemmáról beszélhetünk?
Az elhagyatott épületek, gyárépületek újrahasznosítása globális dilemma, viszont valóban van egy erős lokális, közép-kelet-európai vonatkozása. A 20. század második felében rengeteg, magas építészeti értékű ipari komplexum épült a régióban, amelyek a nemzetközi modern építészeti alapelveket követték, azonban a rendszerváltás után sokuk elnéptelenedett és negatív asszociációk kapcsolódtak hozzájuk. Azóta pedig azt látjuk – és a szakdolgozati kutatásom is épp ezt támasztotta alá –, hogy itthon elenyésző esetben kontextualizálják és hasznosítják újra őket: az ipari funkció megszűnése után általában lebontják az épületeket, vagy az enyészeté lesznek. Azokban az esetekben pedig, amikor még működik az ipari termelés, az épületek gyakorta erőteljes esztétikai minőségromlást szenvedtek. Az egykor elegáns, formabontó struktúrák sok esetben igénytelen burkolattal válnak átlagossá, vagy kifejezetten visszataszítóvá – ezt húsbavágóan illusztrálja a Nyíregyházi Konzervgyár előtte-utána képpárja.
Szomorú sorsa ez egy alapvetően értékes örökségnek…
A közvélemény egy része és az állami döntéshozók szemében maguk az épületek nem képviselnek értéket, sok esetben pedig egyenesen közutálatnak örvendenek a terhelt múltjuk miatt. Magyarországon sokkal előbb épülnek vadonatúj beruházások, például a MOL torony és a Liget projekt, vagy rekonstruálnak korábbi korszakokból épületeket, minthogy a közös örökségünknek ezen szeletével foglalkozzanak. A közismerten jó példák többsége jellemzően nyugatabbra valósul meg – gondoljunk csak a londoni Tate Modernre vagy az Amsterdam NDSM-re. Nemrég Románián keresztül utaztam át, ahol pár óra alatt szintén megszámlálhatatlanul sok elhagyatott ipari épületet láttam: mondhatjuk, hogy Közép-Kelet-Európában egyelőre nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Ha pedig nagy ritkán ipari épületekhez is nyúlnak, azok jellemzően korábbról, a 20. század előttről származó tégla struktúrák, például a Millenáris park vagy Csepel Művek esete, ahol a modern épületeket vagy lebontották, vagy nem újították fel.
Témavezetőddel, Haba Péterrel egy elképesztő méretű, összesen 113 ipari épületből álló kánon-rekonstrukciót határoztatok meg. Milyen szempontok alapján válogattátok össze a vizsgált épületállományt?
Bár sokat hallani bontásokról és elhagyatott, lepusztult ipari épületekről, semmilyen lista, vagy számvetés nem készült korábban a modern, magyar ipari épületek utóéletéről. Ezt a hazai helyzetfelmérést kezdtük meg Haba Péterrel, a téma legjelentősebb itthoni szakértőjével, akinek segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg ilyen hatékonyan a kutatás. Fókuszunknak az Ipari Épülettervező Vállalatot (IPARTERV)-et választottuk, a szocialista iparosítás legfontosabb építészeti szereplőjét. A vállalat berkeiben egy olyan szerencsés együttállás jött létre, amelynek köszönhetően az állami kiváltságos szerep mellett pezsgő szakmai műhelyként tudtak működni. Célunk az volt, hogy egy befogadható, mégis reprezentatív adatbázis létrehozásával felmérjük a vállalat leggyümölcsözőbb időszakában, 1948 és 1970 között épült létesítmények mai állapotát. A válogatás négy korabeli épület-kánon összefésüléséből és tudatos szűkítéséből áll. Ezek a kiadványok mind az IPARTERV nevéhez kötődnek: vagy ők maguk publikálták, vagy az IPARTERV-es Szendrői Jenő működött benne közre szerkesztőként. Az adatbázis alapját a 1974-es jubileumi IPARTERV kánon képezi, ez alapján készítettük el saját, szűkített válogatásunkat, amelyből kihagytuk például a kijelölt időszak utáni és az exportra készült épületeket, valamint a profilon kívül eső, IPARTERV által tervezett lakóépületeket és szállodákat is. Majd ezt a listát összevetettük és kiegészítettük három korábbi kánonnal*. Ez a listázott épületállomány egy első, továbbiakban bővíthető lépés.
Az Inotai hőerőmű egykor és ma
Jelenlegi állapotuk, funkciójuk szerint öt kategóriát hoztatok létre a vizsgált épületekből. Több mint a felénél ipari funkciót láthatunk (~58%), nagy részüket viszont lebontották (~15%) vagy lassú erózióra ítélték (~16%). Kisebb részüknél „esetleges” funkcióváltást állapítottatok meg (~10%), azonban értékmegőrző reuse gyakorlatot csupán két projekt esetében fedezhetünk fel (~2%). Milyen különbségek alapján választottátok el az „esetleges” funkcióváltást a valódi értékmegőrző újrahasznosítástól?
A kategóriák kialakításának célja a hasznosítási arányok átfogó megértése volt, így ezek pontos elkülönítése és elnevezése nagy kihívást jelentett. Esetleges funkcióváltásként azt a kategóriát jelöltem, ahol az épület új funkciója nem tekinthető jó példának – ezek az épületek megmenekültek ugyan a bontástól vagy a teljes enyészettől, mégsem jutott nekik fényes utóélet. Ide sorolható például a viszonylag jó állapotban megmaradt Csepel Vas-és Fémművek Szerszámgépgyár célgépcsarnoka, amit ma raktárként használnak. Az ennél jóval rosszabb, lepusztult, koszos állapotban álló kőbányai Ganz-Mávag Diesel Hajtóműgyárban jelenleg kínai piac működik. Értékmegőrző felújítás alatt azokat az eseteket értem, ahol komplexebben, kreatívabban nyúltak az épületekhez. Ha szigorúan nézzük, a vizsgált adatbázis 0%-a esett át értékmegőrző reuse gyakorlaton, ami fontos és sokatmondó eredmény. Ide soroltam azonban két esetet, ahol aktuálisan zajlik az épület építészeti emlékére és indusztriális esztétikájára építő megújítás: a Zalaegerszegi Ruhagyár loft lakóparkká alakítása és az Inotai Hőerőmű területére szerveződő INOTA Fesztivál, ahol a komplexum hosszútávú hasznosítására és regenerálására törekszenek. Előfordultak határesetnek számító példák is, például az egykori Kábelgyárból kialakított Újbuda Center, ezért a szakdolgozatban többször hangsúlyozom, hogy a különböző reuse gyakorlatok közötti különbségtétel indikatív jellegű.
A MINISPLUS építésziroda értékmegőrző újrahasznosítása
A kutatásodban felmutatsz sikeres, hazai és külföldi értékmegőrző reuse gyakorlatokat is úgy, mint a MINISPLUS építésziroda által az egykori dél-budai Szellőzőgépgyárban kialakított irodateret, vagy a szovjet ruhagyárból lett multifunkcionális klasztert, a grúziai Fabrika Tbilisi-t. Mi állhat a két kiemelt projekt sikere mögött?
A két projekt nagy sikere, hogy az épületek eredeti karakterisztikájának megőrzésével tudták őket új élettel megtölteni. A MINISPLUS projektjénél már a megrendelő tulajdonában volt az épületet, és az átalakítás igényével kereste fel az építészeti irodát. Az átalakítás különlegessége, hogy a csarnok 2/3-ába helyezett új üvegépülettel áthidaltak a korszerű igények, és az építészeti értékmegőrzés problematikáját. Az üvegdobozban elhelyezett irodák így teljes mértékben megfelelnek a mai energetikai követelményeknek és irodai komforttal kapcsolatos elvárásoknak, belülről pedig kilátás tárul az épület izgalmas, eredeti állapotában meghagyott szerkezetére. A Tbilisi Fabrika esetében egy helyi építésziroda, a MUA találta ki, hogy megszerzi és újragondolja a grúz főváros elhagyatott, egykori szocialista ruhagyárát. Ők egy olyan költséghatékony reuse programot dolgoztak ki, ahol a kulturális klaszter funkcióit aszerint bővítették, hogy üzleti szempontból is fenntartható legyen a koncepció. Ezért a műtermek, kiállítóhelyek és design boltok mellett kialakítottak egy hostelt, kávézót, co-working irodát és oktatási tereket is. A végeredmény nem csak az épületet, hanem az egész környéket felpezsdítette.
Az építészetfókuszú kutatásodat Design- és művészetmenedzsment mesterszakon folytattad, így a szakdolgozatodban a menedzsmenttel kapcsolatos tudásanyag is kiemelt szempont. Milyen (építészet-)menedzsmenttel kapcsolatos perspektívákat látsz a témában? Hol látod a szerepedet az ipari épületek értékmegőrző újrahasznosításában?
A építészet-menedzseri feladatok célja sok esetben a hídszerep alkotása az építészek, a laikusok, a befektetők, a kivitelezők, a városvezetés és a további felmerülő szereplők között. Én jelenleg építészeti újságíróként és szerkesztőként dolgozom az Octogon magazinnál, ebből kifolyólag első sorban a szakma és az olvasóközönség között igyekszem hidat alkotni az ipari reuse projektek láthatóságának növelésével, valamint a téma relevanciájának és potenciáljának hangsúlyozásával. Ennek egyelőre az általam indított cikksorozat, az INDUST-REUSE a legfontosabb eszköze, ahol izgalmas ipari reuse példákat kutatok fel és mutatok be, de a magazin és az Inota Fesztivál között kialakított médiapartnerség is ide sorolható. Az elméletibb irányultságú szakmai identitásomra egyébként nagy hatással volt, hogy a Design- és művészetmenedzsment mesterszak előtt a MOME Designkultúra alapszakát végeztem el. A későbbiekben azonban szívesen vállalnék konkrétabb menedzseri feladatokat is ipari reuse projektek kapcsán, ahol az építészek, befektetők és a jövőbeli felhasználók között segíthetném a kapcsolatteremtést.
A kutatást bemutató installáció a Walter Rózsi-villában / Kivitelezés: BIVAK studio / Grafika: Lamm Lenke
A már említett hazai, még kivitelezés alatt álló értékmegőrző reuse projektek mellett nemrég láthattuk a Walter Rózsi-villában megrendezett – és többek között a te kutatásod egy részét is bemutató – Ismeretlen IPARTERV – Egy tervezővállalat hőskora 1948-1970 c. kiállítást is, amely a vállalat és egyben a szocialista ipari épületállomány egyfajta rehabilitációs kísérleteként értelmezhető. Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy a szakmán belül és azon kívül is egyre többeket foglalkoztat a téma?
Ennek több oka lehet, de szerintem az egyik leglényegesebb, hogy mostanra nő fel szakmailag is az a generáció, amely már a rendszerváltás után született. A magyar építészek ipari épületeiben érdekesen vegyül a 20. század sava-borsa: a monumentális struktúrákból, vas-és acélszerkezetekből, funkcionalizmusból, modernizmusból és persze egy kis szocreálból álló egyvelegnek pedig kifejezetten erőteljes és egyedi az esztétikai világa. Mimár egy lépéssel távolabbról tudjuk szemlélni ezt a korszakot, meglátva ezekben az épületekben az értéket, a „kúl-faktort”, miközben a reuse gyakorlatok a fenntartható aspektusával is könnyen azonosulunk. Mindehhez persze iszonyatosan fontos alapot jelent az, amit a korszak épített öröksége iránt elhivatott, szűk szakmai réteg letett és letesz a mai napig az asztalra. Többek között az olyan egyetemi oktatók szemléletmódja és munkássága, mint a MOME-n tanító Haba Péter, Csomay Zsófia, Ferkai András és Hartmann Gergely nagyban elősegíti, hogy a mai hallgatók megértsék és megszeressék ezt az építészeti örökséget. Optimistán azt remélem, hogy minden egyes egyetemi kurzus, cikk, könyv, kiállítás és jól sikerült reuse gyakorlat hozzájárulhat ahhoz, hogy mérsékeljük a modern ipari építészeti örökségünk nyom nélküli eltűnését.
A Gyöngyösoroszi Ércelőkészítő egykor és ma
Fabrika Tbilisi
A Zalaegerszegi Ruhagyár egykor és az épülő lakópark látványterve
// /
*Magyar építészet 1945–1955, Ipari építészetünk, Magyar építészet 1945-70
Gollob Lilla Az IPARTERV-en innen és túl – A II. világháború utáni ipari építészeti örökségünk helyzete és reuse lehetőségei című diplomakutatása a MOME Design- és művészetmenedzsment mesterképzése keretében készült. Témavezetője Haba Péter volt.
