„A divathoz való viszonyom újraértelmezéséről szól” – Interjú Szarvas Valentinnel
A fenntarthatóság sokat, sok helyen és sokféleképpen ismételt problémakörével kapcsolatban ma már hamar kiáltunk közhelyt. Pedig volna még vele dolgunk nem kevés, és erről a fiatal tervezőgeneráció is hasonlóképpen gondolkodik. De hogyan lehet szakemberként még újat mondani? Milyen módon lehet még közös gondolkodásra hívni másokat? Talán az egyéni kétségek, a belső feszültségek és az önazonosság utáni csillapíthatatlan vágy megfogalmazása képes emberibb léptékben láttatni a téteket. Rektori díjas diplomaprojektjében Szarvas Valentin erre tesz kísérletet – őt kérdeztük.
A projektjeid mintha különböző társadalmi jelenségek, problémák alapos és mélyreható kórképei volnának. Az Önmagamra hajlok vissza c. mesterdiploma kollekciódban a fenntarthatóság kérdésköréről gondolkozol, miközben magad felé fordítod a megszokott éleslátó, kritikus tekinted. Milyen út vezetett a tervezői introspekciódhoz?
Régóta foglalkoztat a fenntarthatóság, azonban eddigi munkáimban mindig csak felszínes megoldásokra jutottam ezzel kapcsolatban. Az egyik szemeszterünk tervezési feladatához különböző szakemberek mutatták be nekünk a témakört – azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy az ilyen típusú előadások konklúziója csak ritkán happy end. Nagyon mélyen megérintett a dolog, a félév jelentős részét végig is morogtam. Dühös voltam, forrongtam és talán ebben az időszakban zajlott saját magammal is a legnagyobb küzdelmem. Erősen megkérdőjeleződött bennem annak a szakmának a relevanciája, amire olyan régóta áhítattal vágytam. A konzulenseim – Bráda Judit, Kele Ildikó és Tomcsányi Dóra – segítettek rávilágítani, hogy azért foglalkozom bizonyos témákkal, mert így próbálom feloldani a fölöttük érzett tehetetlenségemet. Úgyhogy az elmúlt félévem a kísérletezésről és a divathoz való viszonyom újraértelmezéséről szólt.
Bár önvizsgálatról van szó, az öncélúságnak mégsem látjuk nyomait, ugyanis a személyes reflexiód a kortárs divat és gazdaságelméletek kontextusában helyezted el. Hogyan kapcsolódott össze benned a kettő?
Az önvizsgálatom során a célom a korábbi kollekcióim közötti összecsengések megtalálása volt. Ebben több állandó is feltételezhető, ugyanakkor az ezeket körülölelő változók között is felismerhető egyfajta egymásra épülés. A „tervezői énem” körkörös rendszerben való mozgását figyeltem meg, amely minden esetben egy nagyon hasonló középpontból indulva keresi a jelenben önmagát. Lényegében magamat igyekeztem meghatározni a kortárs divat és kapcsolódó gazdaságelméletek rendszerében – ennek a jelenlétnek a körülhatárolása pedig a szubjektumomon átfolyó témakörök vizsgálatával történt.
A munkáidban rendre tetten érhetők a társművészeti inspirációk. A folyamatos változás, megújulás témájához kapcsolódva ezúttal milyen alkotásokból merítettél ihletet?
Mindig is nagy hatással voltak rám a különböző vizuális művészeti ágak. Amint felismertem a fent említett körkörösséget, egyből Reigl Judit A dominancia központja című festménye jutott eszembe. Nagyon sok videóinterjút nézek szabadidőmben és erre a festményre is egy ilyen alkalommal bukkantam rá, sok-sok évvel ezelőtt. Nagy hatással volt rám, de sokáig nem igazán tudtam miért. Ebben az interjúban Reigl úgy nyilatkozott, hogy a gesztusai a jelent, a festő jelenlétét ábrázolják az adott pillanatban. Egy folyamatot vizualizál, amely egy örökké változó állandót koncentrál egy állóképben. Ezek a gesztusok a vizsgált festményen néhol keresztezik, megtörik egymást, és ezzel egyidejűleg kirajzolják közös origójukat. Ezen gondolatok mentén jutottam el Henri Cartier-Bresson francia fotóművész munkásságához is. Bresson szerint önmagunk felfedezése a minket körülvevő világ felfedezésével párhuzamosan történik: hatással vagyunk a külső világra, miközben az minket is formál. Fontos, hogy egyensúlyt kell teremtenünk a bennünk lévő és a minket körülvevő világ között, mivel a kettő alkot egyet. Bresson célja annak a döntő pillanatnak a megtalálása és rögzítése volt, amelyben minden összpontosul – érezzük, sőt, tudjuk, hogy mi történt előtte és mi következik majd utána. Megtestesíti a köztes állapotot, a múlandó jelent. Ezután jutottam el Jose Dávila mexikói multidiszciplináris művész installációihoz, amelyek a térrel megképzett feszültségükkel magukban hordozzák a változás lehetőségét.
A kollekcióidat jellemző túlburjánzó, giccsbe hajló minták után ezúttal mintha a formai kísérletekre és magára az öltözék struktúrájára helyeztél volna nagyobb hangsúlyt. Minek köszönhető ez a fókuszváltás? Miért döntöttél úgy, hogy eltérsz a harsány mintatervektől?
Ennek több oka is van, de úgy gondolom, hogy a legjelentősebb a tömegtermelés legvégső fázisában jelentkező, nem tudatosan generált giccs jelensége. Ekkorra a minőséget már teljesen felülírja a mennyiség és a gyors gyárthatóság, a minták pedig elveszik a szerkezet lényegét. A mestermunkámban ezzel ellentétben a formai kísérletezésre törekedtem, ami úgy gondolom, jelzi, hogy mennyivel árnyaltabbá, elmélyültebbé vált a tervezői magatartásom. Persze ez nem azt jelenti, hogy a tudatosan generált giccs szeretete kiveszett belőlem, de mostanában nem érzem relevanciáját sem a környezetemben, sem a divatban.
A projekted formakísérleteit videón dokumentáltad, majd ezekből fotószekvenciákat készítettél. Milyen szerepet játszott a mozgókép és a fotográfia a tervezési folyamatodban?
Ez a lépés a már említett bressoni gondolathoz kapcsolódik. A divat is a pillanatban keresi a válaszokat: önmagunk és a szociokulturális közegünk vizsgálata, valamint a minket körülvevő világ felfedezése és ezek kapcsolódási pontjainak megtalálása a divatban is jelen van. A régmúlt és távoli jövő közötti átmenetet fogalmazza meg ipar- vagy képzőművészeti produktumként. A társművészeti inspirációimhoz készítettem egy pár soros gondolatvázlatot, a formai kísérletekben pedig ezeknek igyekeztem megtalálni a vizuális szinonimáit. A videódokumentáció segítségével a rögzített mozgás milyensége a készülő ruha részévé válhatott. Később a videókból állóképeket vágtam ki, amelyekben a sziluettek legjellemzőbb, döntő pillanatát keresem. A képekből egyszerre következtethetünk a ruha formájának múltjára és jövőbeli változására – lényegében a végső fázist megelőző, köztes pillanatot sűrítik.
A szekvenciális gondolkodás a kollekció belső logikájában is visszatér, ugyanis az öltözékek elkészítését három fázisra bontottad: külön foglalkoztál a ruhadarabok díszítésével, konstrukciójával, valamint alkatrészeik helyének definiálásával. Mi alapján határoztad meg ezt a három egységet és pontosan mit takarnak?
Azt hiszem ennek magyarázatához egy kicsit összegeznem kell az eddig említetteket. A fenntarthatóság örökké végezhető körforgásának alappillére a folyamatos változás, amelynek szüksége van egy állandóra. Ennek segítségével történik a mozgás, amely a saját első verziójához visszavezető utat keresve képes bizonyos alapvetéseket felülírni. Mestermunkámban ezeknek a változásoknak a fázisait fogalmaztam meg a divattárgyak rendszerében. A ruhák különböző fázisainak meghatározásával egy sajátos rendszert alakítottam ki, amelynek bemutatására a létrehozott öltözékkollekció szolgál. Az első egységben a ruhadarabok díszítésével foglalkoztam: ennek során olyan varrástechnológiákból, szimbólumokból építkeztem, amik a ruhadarab részévé válva képesek tovább épülni. A felhasznált varratdíszítő cérna a ruhák természetes alapanyagánál tovább marad fenn, így a textília erózióját követve magától hozza létre a változást. A második egységben távolabb léptem a ruhadarabok felszínétől és azok konstrukcióját, a sziluettek változásait vizsgáltam, a harmadik részben pedig már a ruhák alkatrészeinek előre definiált helyével foglalkoztam. Ehhez fekete doublé szövettel dolgoztam, amelynek kettős színoldala két azonos szövet összeépítésével jön létre. A ruhadarabokat kézi doublé varrással állítottam össze, vagyis az összeépített anyagot a varrások és szabásvonalak mentén kettéválasztottam, majd kézzel úgy varrtam össze újra, hogy a vágott szélek a szerkezeti vonalak mentén a két anyagréteg közé kerüljenek. A ruhadarabok szegéseit szintén ezzel a technológiai megoldással készítettem, amelyek így önmagukra visszahajolva végződnek.
Két ruhadarabon is megjelenik a saját farkába harapó kutya szimbóluma. Letisztult egyszerűségével a minta egyfajta statement-nek tűnik: milyen jelentést hordoz számodra?
A minta kiindulópontja az uroborosz-jelkép, amely az örökkévalóságot, illetve az örök körforgást, a folyamatos megújulást jelenti. A kollekciómban megjelenő minta, a saját farkába harapó kutya is részben a körkörösségre utal, ugyanakkor egy felnőtt kutya a farka kergetésével a szorongását próbálja oldani. A körforgást és a szorongást egyesítő jelkép voltaképpen a tervezői attitűdöm vizuális megjelenítése, amely visszautal a szakdolgozatomban feltárt tervezői énemet meghatározó tehetetlenségéreztre.
// /
Szarvas Valentin Önmagamra hajlok vissza című diplomaprojektje a MOME Divat- és textiltervezés mesterszakán készült. Témavezetője Tomcsányi Dóra, szakdolgozati konzulense Keszeg Anna, technológiai konzulense pedig Benczik Judit volt.
Editorial: Szigligeti Balázs
Fotók: Szécsi Noémi
