Lélekszintek között – Bad Trip Projekt
Valami émelyítő érzés szegez a durva padlószőnyeghez. A többméteres magasságban lebegő csillár után torzult ajtók és ablakok nyújtóznak, alatta pontszemű árnyéklények gyűrűjében egy gyerekalak szája sírásra görbül, szédülök. Még csak csütörtök reggel fél kilenc van, de a Magyar Zene Háza Hangdómjában már nyomomba eredt a gyerekkorom. Az immerzív installációt kísérő techno ütemére közeledik az, amiről még nem tudok beszélni és félek, hogy ha becsukom a szemem, rám dől ez a kimondatlan érzésekből tapasztott ház. Mert a Bad Trip a lélekszerkezetet épp az alapjainál, a generációs mintázatoknál bontja meg, romjai között ülve pedig úgy érezhetjük, nincs más választásunk – el kell kezdenünk beszélgetni.
“A lélek sötét éjszakájában mindig hajnali három óra van”
– részlet a Bad Trip-ből
Mint a legbonyolultabb helyzetek általában, elsőre ez is rémesen egyszerűnek tűnik. A könyvesboltok tömve önsegítő könyvekkel, az újhullámos kávézókban a rendelésekkel együtt repülnek a pszichológus-telefonszámok, a megbélyegzés helyett pedig egyre többször „green flag”-et kapunk, ha sikerül megosztanunk az Instagram sztorijainkon túl valamit a nehézségeinkből is. Az önismeretigény lassan, de biztosan szivárog be a mindennapjainkba – bár a hazai mentálhigiénés szolgáltatásokhoz csupán a legszerencsésebbek férhetnek hozzá. A rendszer lassú változásának együtthatói a makacs hallgatásban hallgatásra nevelt idősebb nemzedékek is: az ő unokáik és gyerekeik borogatják most fel a némasággal megterített étkezőasztalokat, tárják ki otthonaik ajtaját és kiáltják bele érzéseiket akár olyan alkotásokba, mint a Bad Trip.
„A mi generációnk már sokkal tudatosabban kezeli a problémáit, ez azonban rengeteg küzdelemmel jár. Még csak nem is a nagyobb traumákról van szó, már az örökölt mintázatok megértése és tudatos kezelése is komoly kihívást jelent – erre szerettünk volna reflektálni.” – meséli Pálovics Emese és Faddi Bianka az Intermezzo Fesztivál keretében szeptember elején bemutatásra kerülő, közös projektjük hátteréről. Az animációs rendező és művészeti menedzser páros immerzív installációjában Emese életének egy meghatározó helyszínén, a nagyszülői házon keresztül indulhatunk saját gyermekkorunk felderítésére. Mintha Dorothy Gale tornádó sodorta kansasi faházában ülnénk, úgy szakadunk ki az időből: a főszereplőnk egyszerre felnőtt és gyerek, akit keserű, kiskori tapasztalatai felvillanó emlékfoszlányokként kísértik. Az eseményeket olykor a jeleneteket átkötő, pókszerű lények szemén, máskor a főhősünk tekintetén keresztül figyeljük. A nézőpontokat látszólag rendszertelenül váltja a kamera, csakúgy, mint a Hegyi Olivér narrációjában elhangzó szabadvers: egyszerre vagyunk Ő és Én, kintről és bentről vizsgáljuk Őt, azaz Minket – vajon miért lett(ünk) az(ok), aki(k)? Közben pulzál a techno, mi pedig egyre mélyebbre süllyedünk ebben a félelmetesen otthonos purgatóriumban.
A hozzám hasonló szkeptikusok talán egyetértenek velem abban, hogy az immerzivitása ellenére sokszor a felszínes látványosság szintjén rekedt élményt nem egyszerű konceptuális gondolatébresztéssé gyúrni. „Itthon kevésbé ismert ez a kultúrafogyasztási forma, talán ezért is jellemzőbbek az alkotói szempontokat háttérbe helyező, inkább „turistacsalogató” megoldások. Mi most a kreatív, szakmai kihívást kerestük az immerzív történetmesélésben.” Mivel Emese és Bianka úgy ítélték, hogy ez a forma tovább erősítené a történetet, így átalakították a kezdeti, klasszikus horrorfilmeket idéző, élőszereplős felvételeket és 3D technikákat vegyítő filmtervet. A váltással egy kísérletezőbb, játékosabb tervezői attitűd érkezett, amely segített az alkotópárosnak sokkal nyersebben és közvetlenebbül megfogalmazni az üzenetet – ráadásul egy teljesen újfajta gondolkodásmódot igényelt. „Ebben a formában nem a szokványos módon érvényesülnek a tanult filmes elemek. Például egy történet dramaturgiájának sokszor fontos része a képarány, ami egy immerzív térben persze teljesen máshogy néz ki. Itt a néző tekintete sokkal több irányba elvándorolhat, tehát egyrészről jobban kell vezetni a figyelmét, másrészről nem is szabad túlságosan korlátozni őt – hiszen így az élmény legfontosabb része veszne el.”
A dramaturgián túl maga az immerzív tér és a karakterterek megtervezése is izgalmas kihívást jelentett. Emese nagyszüleinek háza 3D virtuális kamerával készült több ezer kép és némi utómunka segítségével válhatott a történet díszletévé.
Ezzel szemben a szereplők 2D kollázsolt technikával készültek, így a háttérrel együtt egy kettős, sík-tér hatás jön létre. A karakterek így kapták sajátos „gyűrött”, befejezetlen megjelenésüket, amely tovább erősítette az installáció assemblage-stílusát.
Végül az equirektanguláris képeket, vagyis a VR és a 360°-os kamerák sztenderd formátumát Emese egy konverter segítségével hajlította rá a Hangdóm felszínére, majd a narratívát követve, egyesével animálta, torzította, színezte és illesztette a helyükre őket. A folyamat nagyfokú precizitást igényelt, ugyanis a dóm hatalmas mérete miatt az esetleges hibák is jobban látszódtak volna.
A Bad Trip szürreális világa pupillaként tágul ki a Hangdóm falán és nyel el minket. Itt nincs hová félrenézni, önmagunkhoz és egymáshoz fordulva csak elfogadni tudjuk, hogy „a szüleink nem tökéletesek. Meg kell értenünk, hogy ők is csak emberek, akik most élnek először és akik egészen biztosan nem csinálnak mindent jól.” Nincs vádló hangnem vagy ujjal mutogatás, de azt sem hazudja, hogy az őszinte önismereten túl lehetne más megoldás és épp ezzel oldoz fel. Szédülök, ahogy a fejem fölött felszabadult körtáncát járó főhőst figyelem és eszembe jut a Megáll az idő ikonikus sora, kicsit másképp – jó, akkor így fogunk élni.
// /
A Bad Trip immerzív installáció az Intermezzo Fesztivál keretében lesz megtekinthető szeptember 8-án és 9-én. A vetítéssel kapcsolatos részletek ITT elérhetők.
Külön köszönet: Szabó Viktória, Szakály Réka, Tóth Péter, Németh Dániel, Kalamár Ádám, Lovász Ákos, Mándli Vazul, Remes Zsófia, Katon Mátékun Bálint
