„Még mindig nem érezzük magunkénak a közteret” – Ádi Brigitta művészeti sétája
Miért távolítanak el bizonyos szobrokat és hagynak meg eredeti helyükön másokat? Mit jelent az, amikor átneveznek utcákat és tereket, amikor átépítenek történelmi jelentőségű városi területeket? Mennyit tudunk ezekről az ablakunk alatt játszódó folyamatokról és egyáltalán: mennyire közös a köztér? A fogalom nehezen megragadható, az érdemi párbeszédhez ezúttal Ádi Brigitta designteoretikus és kurátor a tematikus városi séta és az egyre népszerűbb podcast műfajának ötvözésével nyit teret. A Deák Erika Támogatással megvalósult Thinking by listening, listening by seeing című projektjében helyspecifikus művészeti alkotásokon keresztül gondolkodhatunk köztereinkkel való, komplex viszonyunkról.
A projektedet megelőzte egy alapos kutatás, amiben a köztér és a használói közötti viszonnyal, illetve láthatatlan működésmódjaival foglalkoztál. Milyen személyes tapasztalat fogott meg a témával kapcsolatban?
Észrevettem, hogy a Berlinbe látogató turisták körében az a furcsa „trend” alakult ki, hogy a rágógumijukat rányomogatták a berlini fal Potsdamer Platz-on látható maradványára. Nem egyedülálló a jelenség – az USA-ban például elterjedtek a gum wall-ok –, de itt mégis egy fontos történelmi szimbólumról van szó. Úgyhogy elkezdett foglalkoztatni, hogyan működik az emberi nyomhagyás: mit keres a Potsdamer Platz-on egyetlen darabka egy történelmileg összetett és sokat változó építményből; mikor és miért nyúltak hozzá; hogyan alakult át körülötte a tér; és egyáltalán, miért keresik fel a turisták. Nagyon érdekesnek találtam minden ilyen jellegű interakciót, főleg a rágógumitömeg eltávolítását, ami valóságos politikai eseménnyé vált: megjelentek rajta például örökségvédelemmel foglalkozó szakértők és persze politikusok, hogy a rágógumi eltávolításával fotózkodjanak. Kutatás közben olvastam Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor Az utca beszéde és viszonya a legitimitáshoz című tanulmányát, amiben azt vizsgálják, hogy a közteret alkotó tényezők – az épületek, reklámok, emberek, szagok, hangok vagy például a szemét – hogyan működnek együtt és milyen kapcsolatban állnak az éppen aktuális hatalommal, legyen az politikai vagy más jellegű. Ekkor kezdtem el gondolkodni egy olyan projekten, amin keresztül az emberek számára megfoghatóbbá válhatnak ezek a sokszor láthatatlan összefüggésrendszerek.
A Potsdamer Platz esetén túl vizsgáltál esetleg magyar példát is?
Nem, a kutatás témája a berlini fal egy konkrét szeletének időbeli és térbeli rétegződése volt. Miután megfogalmazódtak bennem a kérdések, akkor gondolkodtam el azon, hogyan lehetne ezeket az éppen aktuális környezetemre vonatkoztatni.
Balra Lakner Antal Irányjelek (1993) c. műve, jobbra Gerber Pál El van rontva a napom, ha nem győzök le három gonoszt (1993) c. munkája // Források: MNG, C3
Miért gondoltad, hogy az efemer és helyspecifikus képzőművészeti alkotások jó eszközök volnának ehhez?
A közteret – mivel térben és időben is kiterjed – nem igazán lehet egy kép alapján megítélni, inkább szomatikus élmények lenyomataként fogadjuk be. Ráadásul, amikor Lakner Antallal és Gerber Pállal beszélgettem a sétán bemutatott munkájukról, akkor merült fel, hogy a galériatér csak egy izolált közösséghez szól. Ezek miatt egy olyan formát szerettem volna választani, ami a klasszikus kiállítási vagy múzeumi kereteken kívülre helyezi projektet és a lehető legdemokratikusabb módon juttatja el szélesebb közönséghez.
A köztérrel kapcsolatos kérdések önmagukban viszont nagyon absztraktak, ezért szükség volt konkrét alkotásokra, amelyeken keresztül gondolkodni, beszélgetni lehet róluk.
Nemcsak, hogy a white cube tereken kívül valósult meg a projekt, de rákapcsolódik az utóbbi években népszerűvé vált tematikus városi séták és podcastek műfajára is.
Sokat gondolkodtam azon, pontosan kiket is szeretnék a projekttel megszólítani és hogyan érhetem el őket. Az egyik célcsoportként a középiskolásokat és az olyan egyetemistákat jelöltem meg, akik nem feltétlenül kulturális területen tanulnak vagy dolgoznak. Ezen kívül olyan szubkultúrákat is szerettem volna megszólítani, akik érintőlegesen, de kapcsolódhatnak a témához, így végül a teljesítménytúrázókra esett a választás. A csoport eléréséhez a projekt fő termékeként elkészült hangjátékhoz terveztünk egy bemutató eseményt is, amit a teljesítménytúrázók naptárán keresztül hirdettünk meg. Végül sokan eljöttek, például érkeztek túrázók családosan, illetve egy idős hölgy Győrből utazott ide az eseményre. De mivel olyan oldalakra töltöttük fel a hanganyagot, mint a Spotify és a Sound Cloud, ezért a célcsoportokon túl mások is rátalálhatnak keresgélés közben.
Milyen szubkultúrákat szeretnél még a későbbiekben megszólítani a projekttel?
Egyelőre ezeket a csoportokat tudtam elérni, de sokat gondolkodom azon, mi lehetne a következő fázis. Például több tanárral is felvettem már a kapcsolatot, hiszen ők akár a művészettörténet oktatásba is beépíthetnék az anyagot.
Balra St. Auby Tamás A szabadság lelkének szobra (1992) c. akciója, jobbra a felújítások miatt elkerített Szabadság-szobor (2023) // Források: Fotográfiai Médiumkutató Műhely, Hadnagy Tamás fotója
A városi séta alatt megismerhető alkotások a ’80-as évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartó időszakot fedik le. Milyen szempontok alapján válogattad be őket?
Fontosnak tartottam, hogy Budapesthez kapcsolódjanak, mivel jelenleg itt élek, ezzel a várossal a legközvetlenebb a kapcsolatom. De a formája miatt a projekt egyszerűen adaptálható más városra, időszakra vagy művekre. Válogatáskor az is célom volt, hogy a munkák átvezessenek minket a rendszerváltáson. A legitimitás szempontjából ugyan nem történt lényeges változás a köztérhez való viszonyunkban, de a kora ’90-es években már érezhető volt, hogy megszűntek a szigorú kontrollból adódó abnormális helyzetek. Szóval a séta során Galántai György 1985-től fél-illegálisan megvalósult folyamatművétől St. Auby Tamás munkáján át eljutunk Lakner és Gerber alkotásáig, amelyek már az 1993-as Polifónia című, hivatalos eseménysorozat részeként jöttek létre.
Említetted a teljesítménytúrázókat mint célközönséget. A művek válogatásokat mennyire volt szempont az útvonal, amit kirajzolnak?
Már ismertem ezeket a műveket, ezért válogatáskor nagyjából tudtam, milyen útvonalat adnak ki, de többször végig is kellett járnom, hogy megfelel-e a teljesítménytúra szabályainak. Azt kevésbé vettem figyelembe, hogy ez melyik célcsoportnak mit fog jelenteni. Végül egy több, mint nyolc kilométeres út állt össze, amit a teljesítménytúrázók két óra alatt teljesítettek, másoknak pedig három és fél órát vett igénybe.
De a távnál fontosabbnak tartottam, hogy az útvonal reprezentatív tereket érintsen. A Bambi Presszótól indulunk és a Duna-parton haladunk végig, ahol az egyik oldalon a Parlamentet, a másikon a sok-sok munkagéppel tűzdelt Budai Várat látjuk. A legtöbben tisztában vagyunk vele, hogy ez a nagyléptékű átalakítás miért történik és miért problémás, ezért szerettem volna, hogy a túrázók érintsék.
Ugyanez jelentette a motivációt a Szabadság-szobornál is. A Gellérthegyen is komoly átalakítások zajlanak, a szögesdrótok miatt pedig a szobor környéke megközelíthetetlen. Amikor a próbatúrám alatt ezzel szembesültem, teljesen kétségbeestem, viszont utána rájöttem, hogy a projekt szempontjából ez az állapot nem is lehetne tökéletesebb.
Szóba került a Polifónia, amivel te a szakdolgozatodban mélyrehatóan is foglalkoztál. Bár egészen más háttérrel, de épp a Polifónia után harminc évvel, idén ősszel rendezték meg az 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálét, a Flasztert. A saját projekted tükrében mit gondolsz, miért ennyire aktuális még mindig a köztéri intervenciók témája?
Egyszerűen még mindig nem érezzük magunkénak a közteret. A legitimitás kérdéséhez kapcsolódva elsősorban a hatalom sajátítja ki – itt beszélhetünk akár gazdasági hatalomról is, ha a környezetünket uraló reklámmennyiségre gondolunk. Az ilyen jellegű appropriációk ellen pedig folyamatosan próbál fellépni az ember.
// /
A Thinking by listening, listening by seeing c. projekt kivitelezésén dolgoztak: Ádi Brigitta (koncepció/szerkesztés), Csarkó Bettina (hang), Kovács-Vajda Bence (hangutómunka, zene), Kuthi Angelika (grafika)
Eseményfotók: Hadnagy Tamás
