Promptolt emlékezet – Ákos Levente In Memoriam D Uedd Udd című projektje
Az olykor több tucat fotót számláló családi archívumunkban már csak kevés archoz tudunk nevet vagy történetet társítani. Azonban a 20. század ismeretlen karaktereinek pókhálómintás pauszpapírok alatt őrzött életeseményei ismerősen egyformák: születés, házasság, utazások, gyerekek és unokák érkezése, temetés. Persze nem illik átlagot vonni az élet komplexitásából, de ahogy a családi fotóink egyre távolabb kerülnek az általuk jelölt személyektől és történetektől, úgy válnak fokozatosan a hiány mementóivá – a szétfoszló történetszálakat pedig csak a fikcióval átitatott egyéni értelmezéseinkkel szőhetjük újra.
Szépiába dermedt, cikkcakkos hegygerincek előtt kart karba öltő párok, békésen alvó pillanatában elkapott csecsemő, csoportképhez esetlenül pózoló alakok. Lap lapután már sokszor látott, banális jelenetek bontakoznak ki D Uedd Udd családi albumában. A férfi különös neve fölött bukfencet hányó agyunk valami turpisságot neszel – majd meg is bizonyosodik róla, ahogy közelebb hajolunk a „fotókon” rögzített papírmasé arcvonásokhoz és torzult végtagokhoz. Nem a szemünk csal, hanem az alkotó, Ákos Levente játszik az érzékelésünkkel. Ugyanis a nádfedeles parasztház furcsa szögben elcsúszott ajtajától D Uedd Udd nevéig és családfájáig minden részlet az alkotó és a mesterséges intelligencia párbeszédéből származik.
„Érdekesnek találtam azt a befejezetlenséget, ami ezeket az albumokat jellemzi. Az őket átható információhiány meggátol abban, hogy egy teljes élet- vagy családtörténetet megismerjük – furcsamód épp ez tette a fiktív történetet valószerűvé és teremtette meg a kapcsolatot az albumban található generált képek között.”
Az archívum tökéletes tér az ehhez hasonló játékhoz. A fotók, újságcikk-részletek, levelek és egyéb dokumentumok egy olyan asszociációs mező elemei, amin jellemzően a történettudomány próbál rendet teremteni az „igazság” keresése közben. Valami teljesebbre, valami igazabbra, az identitásunk megszilárdítására vágyva gyűjtjük, elemezzük és rendszerezzük a különböző írásos és vizuális dokumentumainkat. Ugyanakkor az archívum szükségszerűen kódolja a hiányt – a fényképen rögzített szerelmespár vállai és a levelek szavai között soha teljesen fel nem fedezhető és csak fantáziával kitölthető űr tátong.
„Volt egy előre meghatározott életút a fejemben, aminek a fontos pontjait elkezdtem generált képekkel kitöltögetni. Gyakran került elő egy-egy váratlan, de érdekes karakter, helyszín vagy részlet, amiket utána apránként beágyaztam a történetbe és amik hatással voltak a később készült képekre is.”
A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában installált album tartalma szinte a megtévesztésig hasonlít az otthoni könyvespolcra kihelyezett, cipősdobozban összegyűjtött vagy épp műanyagzacskóban tárolt fényképekhez. A „Nyomja le a gombot, a többit bízza ránk!” szlogen nyomán berobbant privát fotózás mára hálózatokon cirkuláló és algoritmusok segítségével tetszőleges módon remixelhető dokumentumainak kollázsaiként idézik fel a saját archív fotóinkat. A szamárfülesre nyúzott és repedező fakeretbe foglalt fotópapírokon látni születést, házasságot, utazásokat, gyerekek és unokák születését, temetést. Egyszerre beszélnek mindegyikünk múltjáról – és egyikünkéről sem.
„A kívánt hatás eléréséhez elengedhetetlennek tartottam, hogy hordozóként régi fotópapírokat használjak. A folyamat során a generált digitális képeket átfordítottam negatívba, majd kinyomtattam őket pauszpapírra. Ezeket a pausznegatívokat kontaktoltam a fotópapírokra, amiket előhívás után különböző mechanikai és kémiai módszerekkel megöregítettem. Ugyan megvolt rá a lehetőség, hogy a képeket egyszerűen csak kinyomtassam, de ebben az esetben egy egészen más képi minőséget kaptam volna.”
Ha a fénykép az emlékezés protézise, akkor jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek a promptokkal „előhívott” és utólag fotólaborban kezelt képek micsodák? A múlthoz a szó szoros értelmében semmi közük – a múlt reprezentációiként pusztán rá emlékeztetnek. Az előző század privát felvételeit elválasztó évtizedek a neten egy állandósult jelenné sűrűsödnek, Ákos Levente generált családi archívuma pedig ezt az állapotot tükrözi. Az egymásba omló idősíkok, az egy képben vegyülő, együtt soha nem létezett tájak felfüggesztik a múlt, jelen és jövő közötti határokat – a szemünk előtt alakul át a fotografikus képek és az emlékezés működése.
// /
Ákos Levente In Memoriam D Uedd Udd című kiállítása 2023. 11. 28. és 2024. 01. 14. között volt látható a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában. A kurátora Eperjesi Ágnes volt.
Enteriőr fotó: Mai Manó Ház
