„Ennek ki kellett jönnie” – Interjú a MOME KIKI menedzsereivel
A tervezői munkák láthatóságából és a hallgatói együttműködésekből sosem lehet elég – pláne egy szűk, anyagilag nem éppen kipárnázott és pályakezdők számára nem sok belépési ponttal kecsegtető kulturális szférában. Minél hamarabb kerül egy-egy fiatal alkotó az egyetemi és szélesebb nyilvánosság elé, minél korábban veheti fel a kapcsolatot a kulturális vérkeringést szabályozó szereplőkkel, annál biztosabban állhat majd a lábán, miután kikerül alóla az egyetemi védőháló. Ez a megfontolás vezérelte Bárány Teodor és Tereh Natasa Design- és művészetmenedzsment mesterszakos hallgatókat a MOME KIKI, vagyis Kipak Kiállítás létrehozására. A megosztott Deák Erika Támogatásban részesült és nemrég megvalósult projektjükről kérdeztük őket.
A MOME KIKI csapata
A MOME KIKI mellett létezik pár, hasonlóan a tervezőszakos hallgatók láthatóságát biztosító intézményi kezdeményezés, mint a Kipak Fesztivál vagy a MOME Fair. Milyen hiány vagy igény hívta életre a Kipak Kiállítást?
Theo: A legfontosabb, hogy a KIKI a szakok közötti átjárást biztosítja. Tehát elsősorban abban segít, hogy a menedzsment szak hallgatói kicsit többet, szervesebben és akár később majd intézményesített keretek között tudjanak együtt dolgozni a tervező szakosokkal. Ezt a kommunikációs együttműködést akarjuk támogatni, a tervezős hallgatók munkáinak szakmai láthatósága mellett.
Nati: A közös kurzusainkon kezdtünk el velük beszélgetni és visszatérő problémájuk, hogy fél évig dolgoznak a munkáikon, mégis csak egy-két napig láthatók a kipakon. Hiányérzetük volt azzal kapcsolatban, hogy nem mutathatják be szervezettebben, nagyobb közönségnek ezeket a projekteket. Menedzserként pedig úgy éreztük, hogy feladatunk reprezentálni a hallgatókat és a szakokat.
A kipakolási anyagok jellegéből fakadóan olyan munkákkal találkozunk a tárlaton, amelyek még javarészt work-in-progress stádiumban vannak. Miért lehet érdemes kiállításba rendezni a végső, kiforrott formájukat még el nem ért tervezői projekteket?
Theo: A work-in-progress-jelleg azt mutatja meg, hogy mi történik épp most az intézményben, ezzel segít egy kicsit racionalizálni a MOME-t az érdeklődők számára. Ha valaki eljön megnézni a munkákat, inspirálódhat, vagy lehet rájön, hogy ilyet ő is tud. Szóval motivációt adhat azoknak is jelentkezni a felvételire, akik esetlegesen attól félnek, hogy nem elég jók.
Nati: Azon is gondolkodtunk, hogyan lehetne egy kicsit szűkíteni a távolságot a város és az egyetem között. Aki nem művészeti egyetemre jár, annak a „kipak” egy belsős szóhasználat és nem érti, hogy mit jelent. Nagyon sokszor egy álomvilágnak tűnik a MOME, ezért szerettük volna, hogy elinduljon egy kommunikáció kifelé. Rá akartuk venni az embereket, hogy nézzék meg mi történik itt, kik ezek a hallgatók és mik ezek a munkák. Illetve fontos volt az is, hogy kivigyük a hallgatók projektjeit az egyetemről még mielőtt lediplomáznak, hogy elkezdhessenek olyan megjelenést kapni, olyan szakmai kapcsolatokat kiépíteni, amit később hasznosítani tudnak.
Az elejétől fogva az volt a célunk, hogy a MOME KIKI egy olyan szakmailag releváns dolog legyen, amire büszkén hivatkozhatnak később a hallgatók, hogy „egyébként én itt kiállítottam”.
Ez a sokféle szempont pontosan milyen célközönséget takar? Ehhez kapcsolódva pedig érthető és releváns terv a hallgatók munkáinak külső közönség felé történő közvetítése, jelenleg mégis egy félreeső városrészen, Zugligetben láthatjuk a kiállítást.
Nati: Az elsődleges célközönségünket a kiállítók számára hasznos szakmai közeg jelentette, tehát a galeristákat és az összművészeti gondolkodókat. Utána jött Theo ötlete, hogy jelentkezzünk a Deák Erika Támogatásra, amivel végül kicsit tágítani tudtuk azt a csoportot, akihez szólni szeretnénk. A pályázat azért is volt fontos nekünk, mert Erikától szakmai validációt kaphattunk arról, hogy ez egy erős projekt. Ebben az anyagban külső kiállítási helyszín szerepelt, viszont Erika azt tanácsolta, hogy az első KIKI-t próbaként még az egyetemen belül szervezzük meg, mivel vannak olyan kihasználatlan terei az épületeknek, ahova lehetne vinni munkákat. De így is mindenképpen el szerettük volna érni a kultúra iránt érdeklődő közeget, amit korosztályban nem nagyon szűkítettünk, inkább a különböző közösségi média felületek használatánál csoportosítottuk. Csináltunk egy Facebookot, egy Instagramot és megbeszéltük, hogy az utóbbin a posztoknak szakmailag hivatkozható, komolyabb megfogalmazása lesz, sztoriba pedig behind the scene, spannolós, nevetgélős posztokat teszünk ki. Turai Barnát kértük fel a kiállítás megnyitására, ami elsősorban a mi korosztályunknak szól, de közben Deák Erika támogatásával más generációkat is igyekeztünk bevonzani.
Theo: Még annyit fűznék ehhez, hogy próbáltunk egy picit progresszívebbnek lenni a megnyitóra szervezett táncbemutatóval és a zenei fellépővel. Ezzel a fiatalabbakat akartuk jobban vonzani, akiknek ez a hideg-rideg white cube kiállítási környezet egy kissé idegen lehet.
Nati: Theóval és Villám Vivivel, a másik főszervezőnkkel hamar előtérbe helyeztük a fejlődésben lévő menedzser-agyunkat és próbáltunk úgy hozzáállni, hogy a szakmailag elismerhető, jól felépített és konceptuális projekt egyben eladható is legyen. Hogy menő legyen ide eljönni, fotózható legyen, jól nézzen ki a sztorikban, mert ez is tök fontos része. Egy csomó mindent kitaláltunk, zenekart, táncelőadást, hogy a tartalom mellett más szempontból is stimuláló legyen és megérje maradni a megnyitón. Ez sikerült is – kilencig tartott és alig tudtuk kiterelgetni az embereket.
A kiállításhoz az idei évtől angol nyelvre váltó mesterképzési szakok – Design, Photography, Interaction Design, Animation és Designer Maker – hallgatóinak munkáiból válogattatok. Miért éppen ezekre esett a választás? Nem lett volna érdemes esetleg minden szaknak megjelenési lehetőséget biztosítani?
Theo: Diplomatikusan annyi igazából, hogy úgy kellett pozícionálnunk intézményen belül a projektet, hogy tényleg realizálódhasson. Illetve, az első kiállítással nem akartuk túl nagy fába vágni a fejszénket, ezért muszáj volt leszűkíteni a beválogatott szakokat. Aszerint filtereztünk, hogy ki illett számunkra leginkább a kiállítás stratégiájához és ugye az intézmény nemzetközi nyitása miatt az angol nyelvű szakok jó választások voltak. De ettől függetlenül a jövőben nem csak velük szeretnénk együtt dolgozni.
Nati: Nagyon fontos, hogy mi közösséget szerettünk volna kovácsolni és mivel a menedzsment szak szeptemberben vált angolra, ezért az angol nyelvű mesterszakok választását gesztusnak is szántuk. Vannak közöttük nagyon újak is, mint például az Interaction Design, ami még nem kap akkora fókuszt. A kipakokkal kapcsolatban pedig az a tapasztalat, hogy nagyon sok egyszerre zajlik, tehát képtelenség ott lenni az összesen. Mi is elmentünk megnézni a különböző szakokat, és volt, hogy kettészakadt a csapatunk – egyszerűen annyi projekt van, hogy elveszik a figyelem. Azon gondolkodtunk, hogy csak úgy kaphatna elég fókuszt egy diák munkája, ha leszűkítjük a mennyiséget. Ebben segített az is, hogy beszéltünk a szakvezetőkkel, melyik féléves munkák lehetnek reprezentatívak, vagy kik nem kapnak esetleg annyi figyelmet, mint amennyit megérdemelnének. Tehát minden szakvezetőtől kaptunk négy-öt, akár hat hallgatót, akik közül válogathattunk.
A tárlaton a 333-as szabály, vagyis a szorongással való megküzdés módszerére változatos módon rímelő tervezői munkákat láthatunk. Miért éppen ezt a témát adresszáltátok a koncepcióban?
Nati: Nagyon összetett folyamat volt a témaválasztás. Theóval már szeptemberben gyűjtöttünk és kidolgoztunk témákat, amik érdekeltek minket, tehát voltak ötleteink arra, hogyan közelítenénk meg szívesen a munkákat. Ehhez elolvastuk például a beválogatott szakok kötelező kurzusainak leírását, hogy lássuk, mivel foglalkoznak a félév során a hallgatók és így előre tudjunk gondolkodni. Később kurátorként bevettük a csapatba Bálint Juli és Baranyi Fanni első éves menedzsment hallgatókat és már velük néztük meg a kipakokat. Mondtuk nekik, hogy legyenek bátrak, lehet egy kicsit polgárpukkasztó vagy meghökkentő is a koncepció. A kurátorainknak elég hamar feltűnt, hogy nagyon sok munka a szorongás köré épül és ezután indult el egy végeláthatatlan brainstorming az ötletekkel, a címekkel. De az elég hamar kirajzolódott, hogy ezeket a frusztrációkra és azoknak a lehetséges megoldására fogjuk felépíteni a koncepciót, ehhez dobta be végül Juli a címadó hármas szabályt.
Theo: Voltak olyan hangok, akik nem ajánlották a szorongás-témát, de én úgy érzem, hogy alapvetően jó választás volt, mert ez látszódott az alkotásokon. Nekünk az a feladatunk, hogy azt mutassuk be, ami az alkotókat, a fiatal feltörekvő generációt foglalkoztatja itt az egyetemen és ők nagyon sokszor nyúlnak olyan tabusított témákhoz, mint az öregedés vagy a halál.
Szerintem a mi generációnkat körüllengi a hidden depression, egy olyan szorongás, amit csak látunk a másik szemében, de nem nagyon tudunk megosztani egymással mert mindenki egy kicsit a saját filmjében él. Úgy érzem, hogy ennek ki kellett jönnie – felelőtlen lett volna a részünkről azt mondani, hogy na jó, inkább választunk egy boldogabb témát.
Szóval ehelyett az volt kérdés, hogy milyen köntösbe akarjuk bújtatni a problémákat. A 333 egyfajta stimuláló metódus, ami a szorongás feloldásában segít, szóval úgy éreztük, hogy ezzel működni fog a koncepció.
Az öncenzúrába valóban nem előnyös belecsúszni, ráadásul az ilyen jellegű alkotások adott esetben sokat segíthetnek abban, hogy elindulhasson egy-egy beszélgetés. A kiállításban ezeket a hármas szabályhoz illeszkedve három egységbe rendeztétek: a legtágabb kategória, az ember és környezete közötti összhangon át az egyéni identitáskeresés, majd a gyász és az elengedés témái bomlanak ki. Hogyan jutottatok a koncepcióalkotás közben épp ehhez a három gondolathoz?
Theo: A kurátoraink összerakták a projekteket egy Miro-táblára és elkezdte a különböző hívószavak alapján csoportosítani őket. Most a már meglévő alkotásokból kellett valamilyen fajta koncepciót létrehozzunk, de lehet, hogy a következő alkalommal proaktívabbak leszünk és azt mondjuk, hogy egy saját koncepcióra válogatunk munkákat. Az első kiállításszervezésünknél még nem akartuk megkötni a saját kezünket és az alkotók munkáira sem akartunk ráhatást gyakorolni.
Nati: Julinak, a kurátorunknak fontos volt, hogy a ne legyen izzadtságszaga a válogatásnak; hogy a munkák ne két kézzel legyenek beszuszakolva a témába, hanem szépen illeszkedjenek hozzá. Egy plusz izgalmas része volt a folyamatnak, hogy amikor Juli és Fanni felkeresték a hallgatókkal, hogy tetszik nekünk a munkájuk, szeretnénk velük menni és küldjék el az anyagaikat, akkor egy csomóan annyit mondtak, hogy hát nekik csak egy rajzuk vagy egy 3D tervük van. A lányok pedig mondták nekik, hogy ennyi nem lesz elég, szóval még rádolgoztak a kipak munkájukra. Egyébként Juli keménykezű is volt: amikor mi Theóval mondtuk, hogy de Juli, amúgy nekünk ez a projekt is tetszik, akkor mondta, hogy ez így erőltetett, ezt nem fogjuk csinálni. Szóval elképesztően precízek voltak, még egy útitervet is kidolgoztak, amit végig járva egy belső munka mehet végbe a nézőben. Egy kicsit általánosabb témától indulhat el, út közben pedig a legmélyebb, legszemélyesebb gondolatai jöhetnek elő. A kiállítás végén elhelyeztünk egy interaktív falat, ahol a KIKI-matricákkal lehet válaszolni arra, hogy ki milyen jellegű problémát oldana meg először – ezzel szerettük volna egy kicsit oldani a lelki állapotot, amibe a nézők kerülhetnek a kiállítás végére.
Még egészen friss lehet bennetek a kiállításszervezés élménye, de láttok már esetleg tanulságokat, illetve jövőbeli lehetőségeket a KIKI számára?
Nati: Az elején úgy képzeltük el a KIKI-t, mint a MOME Fairt, tehát amikor majd azt érezzük, hogy már kiöregedtünk ebből, vagy már nincs annyira erős kötelékünk az egyetemhez, akkor megörökölhetik tőlünk a következő menedzserszakosok.
Mi idén diplomázunk, de ez a terv még így is olyan, mintha a kisgyerekünket akarnánk elvenni, nem állunk rá készen. Jobban a szívünkhöz nőtt, mint ahogy tervben volt, de mindenképpen szeretnénk, hogy ebből egy állandó, hivatkozható és minőségi összművészeti esemény legyen, amire számítanak a hallgatók, az oktatók és azok a galeristák vagy gyűjtők, akik fiatal alkotókkal foglalkoznak.
Theo: Tanulságokból pedig már most sokat látunk. Ezek mind olyan dolgok, amiket, ha több tapasztalatunk lenne, elővigyázatosabban kezeltünk volna. Még jobban előre gondolkodni, még inkább előre tervezni, még hamarabb megcsinálni és kiküldeni a szponzoroknak szánt pitch-eket, még hamarabb létrehozni az eseményt – rengeteg dolog eszembe jut. Viszont az egyik legnagyobb értéke a kiállításnak, hogy kialakult egy egész jó kapcsolatom az alkotókkal. Az a lényeg, hogy ha nyomod, akkor lesz belőle valami.
Nati: Ez azért izgalmas, mert a csapatunk még soha nem csinált kiállítást. Juli volt már korábban kurátor, de főkurátor még nem, Vivi pedig egyáltalán nem szervezett még kiállítást. A social media menedzserünk Lukovics Flóra még nem vitt teljes social-jelenlétet és a grafikusunk, Varga Timi sem csinált még teljes arculatot, mégis mindent ő rakott össze nekünk, a színválogatástól kezdve az Instagram-feeden át a logóig. Fontos tanulság volt az is, hogyan kell diplomatikusan kezelni helyzeteket – hogyan kell kommunikálni egy alkotóval, vagy mi a teendő, amikor már épp megkötnénk egy szerződést valakivel, de végül mégsem lehet. Illetve, az is hatalmas ráébredés volt nekünk, hogy ha valakit el akarunk érni, meg akarunk szerezni, akkor tényleg csak fel kell őt hívni. Annyi dolog jött nekünk így össze, a Hilltoptól kezdve a Sauskán át Pataki Cukrászdáig és a fellépőkig. Tehát ez a kiállításszervezés teljesen szűz terep volt nekünk, amin együtt tanulhattunk meg egy csomó mindent.
// /
Az első MOME KIKI 2024. február 16-23. között volt látható a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
Projektmenedzserek: Bárány Teodor, Tereh Natasa, Villám Vivien
Kurátorok: Baranyi Fanni, Bálint Júlia
Kiállító alkotók: Adi Tudose, Bunford Péter, Gajewszky Anna, Diana Hubska & Tetiana Tarenkova, Majoros Míra, Nagy Balázs, Pere Viktória, Rakonczai Diána, Szalay Eszter, Szeredi Sára, Tóth Hunor, Varga Domonkos, Zsurbej Jázmin
Grafikus: Varga Tímea
Social media menedzser: Lukovics Flóra
Támogatók: HILLTOP Borászat, Zichy Birtok, SAUSKA, Pataki Cukrászda
Külön köszönet: Deák Erika, Ébli Gábor, German Kinga, Juhász Dóra, Tóth-Horváth Réka, Zubay Zsófia, Csont Szandra, valamint a MOME Brand Iroda, Elméleti Intézet, MOME Campus-Igazgatóság dolgozói és a MOME segítő munkatársai
Fotók: Lakos Máté
